VIII. Kelemen (Fano, 1536. február 24. – Róma, 1605. március 3.) néven lépett a római katolikus egyház trónjára a történelem 231. pápája 1592-től haláláig. Tizenhárom éves pontifikátusával az ellenreformáció három rövid fellépésű egyházfője után, végre politikailag megfontoltabb és hosszabb távon gondolkodó Apostoli Szentszék alakult ki. Noha nem volt mentes a nepotizmustól, és rajongott a fényűző pápai udvartartásért is, mégis a köztudatba mélyen vallásos és az egyházi reform szószóló pápájaként vonult be. Uralkodásának ideje alatt kezdtek átrendeződni Európa politikai és hatalmi erőviszonyai. A spanyol armada 1588-as veresége óta Spanyolország korábbi ereje hanyatlásnak indult, aminek első jelei éppen Kelemen trónra lépésével mutatkoztak meg. A kialakult hatalmi űrt gyengesége miatt Anglia még nem tölthette be, így a korábban még bizonytalan lábakon álló francia tróné lett az európai hegemónia. A pápának sikerült a katolikus vallásra térítenie Navarrai Henriket, akit a spanyol uralkodó nagy bosszúságára így elismert francia királynak. Ezzel Franciaországot a pápai állam egyik legfontosabb szövetségesévé tette. Uralma idején Ferrarát is az egyházi birtokokhoz csatolta, és nagy energiát fektetett az Oszmán Birodalom elleni küzdelmekbe Magyarországon. 1599. április 18-án ő bontotta fel Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem és Habsburg Mária Krisztierna főhercegnő házasságát.

Fanóból Rómába 1536. február 24-én született Fano városában, Ippolito Aldobrandini néven, s március 4-én a helyi székesegyházban keresztelték. A dátum azért is fontos, mert egyes források a későbbi VIII. Kelemen születési dátumát 1535-re teszik. A korabeli Itáliában azonban szinte elképzelhetetlen volt, hogy születése után legfeljebb egy hónapon belül ne kereszteljék meg a gyermeket, ezért valószínűbb az 1536-os dátum. Családja Firenzéből származott, a Mediciek űzték el őket a toszkán fővárosból. Apja, Silvestro Aldobrandini Fano kormányzója és megbecsült jogász, anyja pedig Lesa Deti volt. A tehetős nemesi család igyekezett megadni gyermekének a legkiválóbb neveltetést. Először apja mellett tanult, akinek hatására később a Padovai, Perugiai és Bolognai Egyetem jogi karán tanult tovább. Kiváló eredményei és tanítómesterei által is elismert tehetsége miatt a pápai kúria is hamar felfigyelt az ifjú Aldobrandinire.

Családi kapcsolatának is köszönhetően a Rotánál kapott állást mint szentszéki jogász és gyakornok. Ezek után több évig dolgozott a Datáriánál is. Ezekben az években ismerkedett meg Néri Szent Fülöppel, aki több mint harminc éven át a gyóntatója volt. A később szentté avatott Fülöp Ippolito életére az egyik legmélyebb benyomást keltő egyéniség volt, akire a későbbi egyházfő igazi tanítómestereként tekintett. Sokak szerint a két személyiség olyan közel került egymáshoz, hogy Ippolito megválasztásakor, szinte maga Fülöp lépett a pápai trónra. 1585-ben presbiterbíborossá szentelték fel a San Pancrazio-templom címén, és megtették a Penitenciária vezetőjének. 1588-ban V. Szixtusz pápai követként Lengyelországba küldte, hogy elsimítsa a trónöröklés körüli viszályokat. Látogatása igazi diplomáciai siker volt, és a lengyel trónért folyó harcokban fogságba esett Miksa főherceg kiszabadításáért elnyerte a Habsburgok barátságát is. Minthogy Ippolito bíboros nem politizált, egyik uralkodó befolyása alá sem került, igaz így sosem vált a pápa bizalmasává sem. Politikai függetlensége azonban legalább ekkora erénynek mutatkozott a IX. Ince pápa halála utáni konklávén.

Franciabarát pontifikátus Konklávé II. Fülöp nélkül IX. Ince halála után a bíborosok kollégiuma 1592. január 10-én ült össze. A kardinálisok előtt húsz napos, komoly vitákkal teli pápaválasztás állt, amelynek legfőbb kérdése az volt, hogy vajon megtarthatja-e II. Fülöp és vele együtt Spanyolország a vezető szerepet az egyházfő megválasztásában és ezzel együtt a Szentszék irányításában. A spanyol világi hatalom jelentősen gyengült az utóbbi években, ezért a bíborosok egy kisebb itáliai csoportja nyíltan hadat üzent a spanyol pártnak. Mivel a spanyol bíborosok megosztottak voltak, az itáliaiaknak pedig sikerült saját pártjukra állítani más nemzetek kardinálisait, január 30-án az összegyűlt 54 bíboros Ippolito Aldobrandinit választotta meg egyházfőnek. Ippolito felvette a VIII. Kelemen nevet, ugyanis a Kelemen névhez akkor nem kapcsolódott semmilyen politikai elkötelezettség. Február 2-án a szent kollégium dékánja Róma püspökévé szentelte fel, s a tiarát február 9-én Francesco Sforza di Santa Fiora bíboros tette a fejére.

Az egyház alázatos szolgája Kelemen tökéletesen illett a reformokat meghirdető pápaság eszményképébe. Erkölcsös, feddhetetlen életet élt, igazi példaként állhatott a hithű katolikusok előtt. Mindezzel együtt érdekes, néhol ellentmondásos személyiség került az egyház élére. Pontifikátusának első felvonása az egyház nagy eszméinek megerősítésében, a példamutatásban és a jótékonykodásban állt. Személyesen végiglátogatta Róma összes kórházát, iskoláját és templomát. Mindenhol alamizsnát adott a szegényeknek, és a legfontosabb egyházi intézményekben személyesen járt utána a visszaéléseknek és törvénytelenségeknek, amelyeket csírájában elfojtott. Az 1592. augusztus 12-ei Pro commissa nobis kezdetű bullájával felállította a Jó Kormányzat Kongregációját, amely a hivatali visszaélések megszüntetésére és az adminisztráció felügyeletére alakult meg. Nem is csoda hát, hogy alig néhány hónappal megválasztása után a római nép szinte fanatikusan szerette Kelement. Két iskolát is alapított Rómában, az egyik, a Collegio Clementino elsősorban a gazdag családok gyermekeinek nyitotta meg a kapuit, míg a másik, a Collegio Scozzese a skót fiatalok számára alakult meg. Kelemen úgy gondolta, hogy ez utóbbi hasznos lehet az anglikán egyház térnyerésének visszaszorítására. bélyegkép|jobbra|200px|A Szent Péter-bazilika Szent Kapuja, amelynek megnyitása jelképezi a Szentév kezdetét Az egyházi törvénygyűjtemény, a Bullarium Romanum több olyan rendelkezést is tartalmaz, amelyet VIII. Kelemen készíttetett. Ezek legnagyobb része a pápai és egyházi tulajdonok elidegeníthetetlenségét taglalják. 1594-ben a pápai ítélőszék elé került a jezsuiták és a domonkosok régóta húzódó vitája a kegyelemről és a szabad akaratról. A Luis de Molina által megírt De concordia című mű nyomán kirobbant vitában a pápa végül úgy döntött, hogy nem foglal állást, hiszen mindkét szerzetesrend komoly politikai erőt képviselt az egyházon belül, és Kelemen nem akart egyikkel sem szembefordulni. A polémia eldöntésére mindenesetre életre hívta a Congregatio de auxiliis gratia ülését, amely kilenc éven keresztül vitázott a kérdésben. Kelemen 1598-ban elrendelte a Vulgata újraszerkesztését és újrakiadását. A Szentírást korábban V. Szixtusz eléggé szabadszelleműen írta át, rengeteg hibával, így Kelemen ezt visszavonta, és kiadta a javított változatot. Mind a mai napig ez van érvényben, éppen ezért gyakran nevezik ezt a kiadást Vulgata Clementinának. A Vulgata mellett újra kiadta a Missalét, annak ceremoniális és egyházfői változatát is, a Breviáriumot, és megújította az Index Librorum prohibitorumot, azaz a tiltott könyvek listáját.

Pontifikátusának legkarakteresebb mozzanata minden kétséget kizáróan az 1600-ban megrendezett tizenkettedik Szentév volt, amelyet 1599. május 19-én az Annus Domini placabilis bullában hirdetett meg. Kelemen nem bízta a véletlenre a sikert, még két bullában hirdette meg a nagy alkalmat, meghívta az összes püspököt és megkezdődtek a zarándoklat előkészületei. December 31-én nyíltak meg Róma négy patriarchális bazilikájában a Szent Kapuk, ami a Szentév kezdetét jelképezte. Az ünnepséget Róma minden harangja egyszerre zúgva köszöntötte, amit fokozott az Angyalvár ágyúinak döreje. A pápa minden eladót, vendéglőst és árust figyelmeztetett arra, hogy az árak megemelését súlyosan büntetni fogja. A pápai rendőrség és katonaság keményen fellépett minden rablás esetén, és tilos volt olyan ünnepélyeket tartani, amelyek nem feleltek meg a katolikus erkölcsöknek. Kelemen külön házat építtetett fel a városba érkező püspökök és szerényebb jövedelmű klerikusok számára. Érdekes, hogy ez utóbbi céljából a város zsidó közössége 500 szalmazsákot és takarót ajánlott fel a pápának. A zarándoklat méretei elképesztőek voltak. Az akkoriban százezer lakost számláló Rómába közel hárommillióan érkeztek. Csak húsvétra a város lakosságának duplája érkezett az örök városba. Minden zarándok bűnbocsánatot nyerhetett feltéve, ha a Szentév idején legalább tizenötször látogatott el Róma bazilikáiba. Ez a szám rómaiak esetében harminc volt.

Kelemen igazán kitett magáért, és valóban a reformokat átélt egyház vezetőjeként jelent meg a zarándokok között. Gyakran megesett, hogy asztallal kínálta a zarándokokat, személyesen gyóntatta a népet vagy hogy térden állva ment fel a Santa Scalán. Rengeteg szegénynek és elesettnek adott alamizsnát, és minden egyes nap tizenkét szegény társaságában evett. Hatvanszor látogatta meg a bazilikákat és gyakran személyesen ellenőrizte a fontosabb zarándok-célpontok megfelelő működését. A hatalmas zarándoklatot végül 1601. január 13-án zárta le.

Külpolitikai sikerek Kelement a pápai udvarnál többen is bírálták, amiért figyelmét trónra lépése után elsősorban a római nép megnyerésére, és a reformok folytatásának bebiztosítására fordította. A bírálók úgy vélték, sokkal fontosabb lenne, ha a pápa teljes politikai súlyával szerepet vállalna a közel harminc éve húzódó francia vallásháborúkban. A háború a törvényes francia trónörökös, Henrik és a Katolikus Liga között zajlott, amelynek kulcsfigurája volt II. Fülöp, spanyol uralkodó is. A trón elfoglalását mindössze az gátolta meg, hogy Henrik kálvinista volt, amit V. Szixtusz pápa korábban eretneknek minősített, és ezért tiltakozott Henrik trónra lépése ellen. balra|bélyegkép|200px|IV. Henrik francia király portréja Úgy tűnt, hogy a később kiátkozott trónörökös erősebb a ligánál, és háborút háború után nyert. Kelemen trónra lépésekor a liga tulajdonképpen minden erejét elveszítette, és a pápa a Velencei Köztársaság követei és Arnaud d'Ossat bíboros közvetítésével igyekezett rávenni Henriket a katolikus hit felvételére. A háborút Henrik ugyan megnyerte, de pontosan tudta, hogy protestánsként nem állhat Franciaország élére, hiszen az a francia főuraknak és a legtöbb szomszédos királyságnak sem tetszene. Éppen ezért engedett Kelemen kérésének, és 1593. július 25-én áttért a katolikus hitre. A pápa ekkor nehéz döntés elé került, ugyanis Henriket így el lehetett ismerni Franciaország királyának, de ez esetben II. Fülöpöt magára haragítja, és ráadásul Henrik adott szavában sem bízhatott, hiszen egyszer már felvette a katolikus hitet, és az sem tartott pár hétnél tovább. Több megbeszélés után Kelemen 1595-ben hivatalosan is elismerte Henriket francia királynak. II. Fülöp tiltakozott az egyházfő döntése ellen, de ezen kívül mást nem nagyon tehetett az ügy érdekében. Ezzel Kelemen hű szövetségest szerzett magának IV. Henrik személyében. 1598. április 30-án Henrik kiadta a nantes-i ediktumot, amelyben az ország államvallásának a katolicizmust tette meg, és néhány nappal ezután Kelemen közbenjárására végre megszületett a vervins-i béke II. Fülöp és IV. Henrik között.

A pápai állam tehát IV. Henrik személyében erős védelmezőt kapott, és Kelemennek nagy hasznára is volt a jó kapcsolat, amikor 1597. október 27-én örökös nélkül meghalt Ferrara hercege, II. Alfonz d'Este. Az uralkodó nélkül maradt északi területet Kelemen újra az Egyházi Államhoz akarta csatolni, amelynek persze több ellenzője is akadt. A család, Spanyolország és a Német-római Birodalom is igyekezett Alfonz törvénytelen unokaöccsét, Cesare d'Estét a pápa ellen hangolni, de miután Henrik egyértelművé tette, hogy Kelement támogatja, egyik uralkodó sem küldött sereget Ferrarába. Így a pápai seregek szinte ellenállás nélkül a pápai államhoz csatolták Ferrarát és környékét.