jobbra|bélyegkép|300px|A Magyar Királyság etnográfiai térképe (1910) A betelepülések és betelepítések Magyarországra és az ennek következtében kialakuló demográfiai változások alakították ki az ország jelenlegi nemzetiségi térszerkezetét. Az ország történelmében különös jelentőséggel bírnak a tatárjárás, a török hódoltság, az évszázados Habsburg-fennhatóság, a világháborúk és következményeik hatásai is, amelyek szintén alapvetően megváltoztatták az ország lakosságának demográfiai és nemzetiségi összetételét, politikai és társadalmi viszonyait. Magyarország demográfiai arculatát újra és újra átrendezték a történelmi léptékű etnográfiai változások, a nem természetes népességfogyást okozó történelmi folyamatok és az ezeket kísérő, illetve ezekhez kapcsolódó betelepítések és betelepülések. A 21. században az új hazájukat keresők nagy száma és az európai migrációs válság politikai folyamatai okozhatják az etnikai változásokat.
A honfoglalástól a mohácsi vészig bélyegkép|balra|250px|Magyarország a 11. században bélyegkép|balra|250px| A magyar etnikum elhelyezkedése a 11. században (Kniezsa István és Glaser Lajos) A honfoglalás után a vízválasztó 955, az augsburgi vereség volt, amely rádöbbentette az akkori magyar vezető réteget, hogy a megmaradás feltétele az Európába való beilleszkedés, és következésképpen a megkeresztelkedés. Géza fejedelem keresztény hittérítőket engedett be az országba, akik elsősorban német és olasz katolikus, illetve bizánci görög és csekély számban szláv papok voltak. A magyar állam megalapítása, 1000 után, folytatódott a pogány magyarok keresztény hitre való térítése. Német lovagok, lelkészek, szerzetesek és parasztok érkeztek vendégként (hospesek) az országba.
Besenyők A Tisza-vidék kapcsán írja Anonymus Gestája, hogy itt már Géza király idejében nagy besenyő betelepülés zajlott le: „Ugyanekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve Tonuzoba volt: Ürkünd apja, kitől a Tomaj nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol most Abád-rév van. Ez a Tonuzoba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak az idejéig élt. S midőn boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tonuzoba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Ürkünd, mint keresztény, Krisztussal él mindörökké.” A besenyők („besék”) a török nyelv egy változatát beszélték. A magyarok a 9. század folyamán többször háborúztak velük, és Árpád fejedelem az ő nyomásukra vezette a magyarokat az Etelközből a Kárpát-medencébe. A 10–11. század folyamán a besenyők a kiszorított magyarok helyén, az Etelközben éltek, és háborúskodtak a Bizánci Birodalommal, az óorosz állammal és a Magyar Királysággal is. A 10–12. század folyamán több csoportban telepedtek le Magyarországon, az Etelközben maradtak felmorzsolódtak, vagy beolvadtak más népekbe. Magyarországra az első besenyők feltehetőleg akkor jöttek, amikor Taksony fejedelem besenyő hercegnőt vett feleségül. 1004-ben megtámadták Magyarországot, de Szent István kiverte őket Erdélyből. Szent István idejében még kétszer támadták meg sikertelenül Erdélyt, utoljára 1021-ben.
Szent István kisebbik legendája szerint hatvan besenyő főúr engedélyt kapott, hogy Magyarországra költözzön. Útközben rablótámadás érte őket, de a király elfogatta, majd felakasztatta a gonosztevőket, a jövevény besenyőket pedig vendégekként befogadta.
Querfurti (Szent) Brúnó 1006 körül egy évig Magyarországon tartózkodott s onnan Galícián át az Etelközbe utazott, hogy a besenyőket a kereszténységnek megnyerje. Mintegy háromezer besenyőt sikerült megkeresztelnie.
1068-ban a besenyők Ozul vezetése alatt a Radnai-hágón betörve, a Szamos völgyén át egészen a Nyírségig nyomultak előre. Salamon király, és Géza (társuralkodó), valamint László hercegek Kerlésnél (Cserhalom) szétverték az országra támadó besenyő csapatokat. Ez volt a Vörösmarty által megénekelt híres cserhalmi ütközet, amelynek főhőse László herceg, később király volt. A harcok során foglyul ejtett besenyőket az ország különböző vidékein, többnyire királyi uradalmakon telepítették le.
A besenyők uralmát a mai Besszarábiában és Moldvában a XI. század közepén a kunok döntötték meg. A besenyők egy része Erdélybe menekült, ahol a király fegyveres szolgálatába állottak és az ország különböző pontjain telepítették le őket. Az oklevelek és helynevek alapján elég pontosan meg lehet állapítani, hogy hol telepedtek le besenyők Magyarországon a 11–12. században: a Dunántúlon (a Fertő- és Rába-vidéken), Tolna és Fejér vármegyében a Sárvidéken, a Balaton déli részén és a Duna–Száva-vidéken is találunk elszórt besenyő telepeket; Biharban, a Körös-vidéken és a középső Tisza-vidéken volt még összefüggő besenyő terület. 1122-ben a bizánciak elleni vesztett berrhoéi csata után nagyobb csoportjuk jött Magyarországra és sokan II. István testőrei lettek. A székelyekkel és más segédnépekkel együtt 1116-ban és 1146-ban a királyi haderő elő- és utódvédjeiként harcoltak. A besenyőknek még a XIII. században is külön ispánjaik és bíráik voltak, s főbírájuk maga a nádor volt. Kiváltságaikról („libertas Bissorum”) az árpási besenyők részére 1222-ben adott szabadalomlevél tájékoztat.A Pallas nagy lexikona A besenyő ispánság 1352-ben szűnt meg. A székelyek között Kézdiszentléleken még a XVI. század elején is történik hiteles történeti említés besenyőkről.
Szászok és a Német Lovagrend 1140-ben II. Géza király német telepeseket hívott Erdélybe az erdők kiirtásához és a kun támadások elleni védelemhez (első németajkú letelepítési hullám). A letepülők Közép-Rajna, Mosel, Luxemburg és Alsó-Rajna közötti vidékről és Flandriából származtak. A későbbiekben Magyarországon a szászok néven lettek ismertek, bár Szászországhoz nem volt közük (lásd: Erdélyi szászok!) 1211-ben II. András a Barcaságban letelepítette a Szentföldről elűzött Német Lovagrendet. (második német letelepítési hullám). 1224-ben II. András a Nagy szabadságlevélben (Andreanum) rendezi az erdélyi szászok jogait a Királyföldön. A kedvezmények: önálló jogrendszer és közügyi igazgatás, adót közvetlenül a királynak fizetnek stb. és hét városba, valamint 250 faluközösségbe szervezi őket. Elkezdődik a szász templomerődök építése. 1225-ben függetlenségi törekvések miatt a Német Lovagrendet a király kiűzette Magyarországról.
Kunok és jászok A kunok a 13. században a Kárpátok ívének külső részén, Moldvában és Havasalföldön éltek, ahonnan gyakran betörtek Magyarországra. A tatárok elől menekülő kunokat (kb. 40 000 fő) IV. Béla 1239-ben befogadta, de épp a muhi csatában (1241) nem tudta hasznukat venni, mert a magyar nemességgel kialakult konfliktusuk nyomán (a magyar főurak megölték Kötöny vezért) a kunok a Balkánra vonultak. A jászok (vagy alánok, de előfordul a filiszteusok megnevezés is) az Etelközben és attól keletre a kunok országának földműves fenntartói és védői voltak. 1116-ban ők védték a támadó oroszok ellen a kunok Don melléki városait. Egyes elméletek szerint ezekből az időkből származik a magyarországi jászok közös jelképe, az úgynevezett Lehel kürtje. Az első szórványos betelepülésük Magyarországra a kunokkal együtt, a mongolok elől menekülve történt, IV. Béla idején. További betelepülésük fokozatosan zajlott.
A tatárjárás utáni betelepítések A tatárjárás által okozott népességveszteségről nem állnak rendelkezésre pontos adatok, becslések szerint az ország összlakosságának 10-15%-a pusztulhatott ki. Az áldozatok nem csak a harci cselekmények, hanem az azok nyomán fellépő éhínség következtében vesztették életüket. A legnagyobb veszteség az alföldi és erdélyi lakosságot (főként magyarokat) érte, míg a Dunántúl magyarságát és Szlavónia szláv lakosságát viszonylag épségben hagyták az átvonuló hadak. A népességveszteség területi sajátosságaiból adódóan indult meg a románok nagyobb arányú betelepülése Erdélybe, illetve történt meg a kunok és jászok letelepítése a pusztasággá vált alföldi területekre (a mai Nagykunság, Kiskunság és Jászság). Az ország újjáépítése szempontjából a legjelentősebb tényezőt mégsem a külső, hanem a belső migráció jelentette, IV. Béla országos telepítési programjának köszönhetően a szétszéledt, védett helyekre menekült lakosság újra letelepedett a korábban feldúlt vidékeken.Kristó-Barta-Gergely: Magyarország története, p. 75-76
A kunok újbóli befogadásával egy időben IV. Béla az erdélyi szászok mellett más németeket is letelepített (harmadik németajkú letelepülési hullám). Ezek Magyarország különböző városaiban, illetve nagyobb tömbben a Szepességben telepedtek le. Az utóbbiak a szepesi szászok, illetve saját elnevezésükkel cipszerek néven váltak ismertté (lásd: Cipszerek!)
Emellett, 1251-ben IV. Béla rendezte a magyarországi zsidók helyzetét is, akiket a pénzügyekben használt fel. Őket is hospeseknek tekintette és számos kiváltságokat adott nekik.
1271-ben V. István király a szepesi szászoknak az Adreanumhoz hasonló szabadságlevelet adományozott.
A késő Árpád-kor és Anjou-kor konfliktusai Erdélyben a szász telepesek a magyarokkal és székelyekkel sokszor konfliktusba keveredtek. A gyulafehérvári püspök próbált közvetíteni, nem mindig sikeresen, sőt, ő maga is ellentétbe került a szászokkal, akik 1277. február 21-én (nagyböjt második vasárnapján) megtámadták Gyulafehérvárt, és a templomot, majd a székesegyházat a bemenekült hívekre gyújtották. Monoszlói Péter püspök 1287-1300 között építtette újjá a súlyosan és ismételten megrongálódott székesegyházat.
IV. (Kun) László király kun szokásokat vett fel, kun feleségeket tartott, és emiatt az egyházzal került összeütközésbe. Az egyházi kiközösítés következtében szembefordult a kunokkal. 1280. november 11. előtt IV. (Kun) László hadjáratot vezetett a fellázadt és az országból távozni készülő kunok ellen, majd 1282. március–májusban (más vélemény szerint 1280-ban) a hód-tavi (Csanád vármegye) csatában legyőzte a fellázadt kunokat. Néhány kun összeesküvő 1290. július 10-én meggyilkolta a királyt, akinek holttestét Csanádon temették el.
1312-ben létrejött a Szepesi Szövetség , amelynek célja az erdélyi szászokéhoz hasonló politikai autonómia kivívása volt. 1324-ben volt az erdélyi szászok kudarcba fulladt felkelése a király ellen.
A románok Erdélyben 1348–49-ben hatalmas pestisjárvány sepert végig az országon, amely helyenként (főleg a nagyobb folyók, a kereskedelmi útvonalak mentén épült településeken) a lakosság felét is kipusztította. Erdélybe ez után indult meg a románok első nagy betelepedési hulláma.
Felvidék A 14. században vált jelentőssé az ország északi, erdős peremvidékének benépesítése, a nyugati területekre nagy tömegben érkeztek cseh és morva, a keleti területekre rutén, a két térség közé pedig lengyel betelepülők.Kristó-Barta-Gergely: Magyarország története, p. 178
Nemzetiségek a 15. században A 15. század végén Magyarország lakossága 4-4,5 millió, ebből 80-85% magyar nemzetiségű.
1486-ban született Mátyás király szabadságlevele, amely bővíti az Adreanumban biztosított kedvezményeket a szászoknak.
A mohácsi vésztől 1849-ig 1526. augusztus 29. a vesztes mohácsi csata napja, amely után az ország két részre szakadt. A nyugati részen I. Habsburg Ferdinánd (1526–1564) lett az úr, keleten Szapolyai János uralkodott, de a Királyföld szászai sokáig Ferdinándot ismerték el királynak. 1541-ben elesett Buda vára is, ekkortól az ország középső részén a törökök rendezkedtek be, keleten pedig az Erdélyi Fejedelemség maradt török hűbéres.
1526 és 1686 között