Szamuráj

A szamuráj (侍 szamurai, jelentése „közelben szolgáló”) japán harcos, eredetileg nemes. Japánul gyakran használatos a busi (武士), és a buke (武家) elnevezés is. William Scott Wilson szerint a kínai 侍(si) eredeti jelentése "várakozni, személyi kíséret", amely főleg a társadalom felsőbb rétegeiben volt elterjedt, azonban ennek az eredeti japán változata a szaburau (szolgálni valakinek az oldalán). Mindkét országban a szó jelentését főnevesítették, (a nemesség közeli szolgálói) illetve a japán kiejtés szaburau-ról szaburai-ra változik. Wilson állítása szerint korai utalás található a "szamuráj" szóra a Kokin vakasú (905–914) versantológiában, amely a 10. századiWilson, p. 17 első császári versgyűjtemény.

A 12. század végére a szamuráj elnevezés a busi szinonimájává vált és a középső, illetve a felső harcos osztály jelentést párosítottak hozzá. A szamurájokat gyakran kötötték össze (jelentésileg) egy japán klánnal és az ő földesuraikkal. Mindemellett katonai kiképzésben is részesültek. Attól függetlenül, hogy szamurájok mindössze Japán népességének 5-10%-át adták,"Samurai (Japanese warrior)". Encyclopædia Britannica. tanításuk mind a mai napig megtalálható a közéletben és a modern japán harcművészetben is.

A szamurájok közé a japán történelem során gyakorlatilag lehetetlen volt külső társadalmi csoportból bekerülni. Egyedül a szengoku dzsidai egy rövid időszakában volt lehetséges, hogy fegyverforgató paraszt-katonák a legmagasabb rangú szamurájok közé küzdjék fel magukat (pl. Tojotomi Hidejosi). A szamurájok kezdetben íjat, később főleg kardokat használtak, de ha az nem volt kéznél, akár egy bambuszbottal is tudtak ölni. A szamurájok elsődleges kötelessége az volt, hogy a hűbérurukat szolgálják, akár a saját életük árán is. Joguk volt ölni, bárkit meggyilkolhattak, de az Edo-korszakban a Tokugava-bakufu már írott szabályokban rögzítette a közrendűekkel szembeni vérontás megengedett és tiltott indítékait.

A szamuráj családba született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes kiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve hűbéruruk) megoltalmazására szorítkoztak. A szamurájok lenézték a nindzsákat, és nem tartották tisztességesnek a harcmodorukat, de sokszor alkalmazták őket testőrnek, vagy hírszerzési, kémkedési feladatokra. A szamurájtanonc 7 éves korában kapta meg a rövid kardot, a vakizasit, és 14 éves korában lehetett katanája, azaz hosszú kardja.

Történelem

Aszuka- és Nara-kor thumb|left|Vas páncél és sisak aranyozott bronz díszítéssel, Kofun-kor, 5. század (Tokiói Nemzeti Múzeum) A hakuszukinoei csatát követően (amely a kínai Tang-dinasztia és a koreai Silla ellen folyt) 663-ban Japán széleskörű reformokba kezdett. Az egyik legjelentősebb az úgynevezett Taika reform, melyet Naka-no-Óe herceg vezetett be 646-ban. Ez a rendelet engedélyezte a japán arisztokrácia számára, hogy átvegyék a Tang dinasztia politikai felépítését, bürokráciáját, kultúráját, vallási nézeteit és filozófiáját.William Wayne Farris, Heavenly Warriors — The Evolution of Japan's Military, 500–1300, Harvard University Press, 1995. A Taihó Szabályzat (702-től), és később a Jóró SzabályzatA History of Japan, Vol. 3 and 4, George Samson, Tuttle Publishing, 2000. részeként a népességnek kötelessége volt a cenzusnak időnként jelenteni, illetve a hadseregbe való besorozás is ide tartozott. Monmu császár (látva a nép megosztottságát), bevezetett egy törvényt, mely szerint 3–4 felnőtt férfi közül egynek kellett bevonulnia a hadseregbe. Ezek a katonák arra voltak kötelezve, hogy saját fegyvereket készítsenek, cserébe felmentették őket egyéb kötelezettségeik alól, illetve adót sem voltak kötelesek fizetni. Ez volt a legelső kísérlet a császári kormánytól, hogy a kínai rendszer alapján hozzanak létre egy jól működő hadsereget. Ezt "Gundan-Szei"-nek nevezték el a történészek és feltehetően csak nagyon rövid ideig létezett.

A Taihó Szabályzat a legtöbb császári ügyintézőt 12 csoportba helyezte, mindegyiket külön-külön még két alcsoportra osztva; az első rendfokozat a Császárt illette meg. A hatodik, és az alatti rendfokozat alá tartoztak a szamurájok, akiknek szembe kellett nézniük azzal, hogy szinte csak napról-napra tudtak megélni. Habár ezek a szamurájok valójában polgári köztisztviselők voltak, a mai modern világban úgy vélik, ebből származik ez a kifejezés. A seregben szolgálókat azonban még több századig nem nevezték szamurájoknak.

Heian-kor Az arisztokrata szamurájok a Heian-kor (794–1185) közepén jelentek meg. Kezdetben kisebb fegyveres csoportokat alkottak, amelyeket később a trónutódlásból kizárt, tartományi tisztségviselőként vidéken letelepedett császári utódok (keleten a Minamoto család, nyugaton a Taira család) szerveztek nagyobb egységekbe a 12. század végén. Ekkor már minden rangosabb harcos szamuráj volt, a Meidzsi-restaurációig (1868) ők adták a sógunátusok katonai támaszát. Idealizált erkölcsi kódexüket (mondhatni, utólagosan) a Hagakure (Levelekben rejtett) írás fektette le, az út pedig, amit jártak, a „harcos útja”, azaz a busidó.

A kor korai szakaszában, a 8. század végén, 9. század elején Kanmu császár igyekezett megszilárdítani és kiterjeszteni hatalmát az északi Honsú vidéken és hadjáratot indított az emisik ellen, akik ellenálltak a Kiotó által kormányzott császári udvarnak. thumb|Lovas szamuráj ó-joroi páncélban, íjjal és nyilakkal Kanmu császár végül kénytelen volt visszahívni csapatait. Ettől kezdve a császár hatalma lassan gyengülni kezdett. A császár még ugyan birtokolta a trónt, de a Kiotó környéki erősebb klánok miniszteri pozíciókra tettek szert, és rokonaiknak magas rangú köztisztviselői címet szereztek. Ahhoz, hogy vagyonra tegyenek szert és vissza tudják fizetni adósságaikat, gyakran vezettek be magas adókat, ami – elegendő bevételi forrás nélkül – számos földművest tett nincstelenné. Védelmi megállapodásokkal és politikai érdekű házasságokkal szereztek hatalmat, mely hatalom felülmúlta még az arisztokráciáét is.

Néhány klánt eredetileg földművesek alapítottak, akik önmaguk érdekében fegyverkeztek fel, így védelmezhették magukat a földjeikre küldött császári adószedőkkel szemben. Ezen kívül más klánok ellen is szolgált ez a védekezés, és a Heian-kor közepére már saját, egyedi díszítésű fegyvereik és páncéljaik jelentek meg.

Kései Heian-kor, Kamakura sógunátus és a szamurájok felemelkedése

Eredetileg a császár és a nemesség alkalmazta ezeket a földműveseket. Amikor elegendő harci erőre, anyagi forrásra és politikai háttérre tettek szert, létrehozták a legelső, szamurájok által irányított kormányt. Ahogy az erejük nőtt, vezetőik egyre gyakrabban kerültek ki a Fudzsivara, a Minamoto vagy a Taira klánok közül. Habár a négy éves tartományúri feladataik után vissza kellett volna menniük a fővárosba, a vezetőjük megtagadta a visszautazást. Ennek következtében utódjaik már örökölték pozícióikat és folytatták klánjaik vezetését, felszámolva minden lázadást egészen a közép- és kései Heian korig. A hógeni lázongások idején (kései Heian) szilárdították meg hatalmukat, amely a Minamoto és Taira klánt szembe állította egymással 1160-ban. A győztes Taira no Kijomori volt az első harcos, aki a császár tanácsadója lett. A Minamoto klán katonai erejük növelése helyett inkább klánjuk női tagjait beházasították az uralkodói családba és így gyakoroltak uralmat az országban.

A két klán 1180-ban ismét megütközött, amely háborút eredményezett. Egészen 1185-ig tartott. A Minamoto klán került hatalomra, és vezetőjük Joritomo kijelentette a szamurájok felsőbbrendűségét az arisztokrácia fölött. 1190-ben Kiótóba látogatott, majd 1192-ben sógunná nevezték ki, ezzel megalapítva a Kamakura sógunátust, vagy más néven a Kamakura-bakufut. Az új székhely átkerült Kamakurába. A genpei háború után Jorimoto megszerezte a jogot, hogy ő maga jelöljön ki kormányzókat, akiknek a kezében volt a hadsereg és rendőrség megszervezése és az adók beszedése. Ekkorra már a szamurájok a politikai vezetői réteg részei voltak egész Japánban.

Asikaga sógunátus bélyegkép|300x300px|Takezaki Szuenaga a mongolok ellen harcol. (Móko Súrai Ekotoba 蒙古襲来絵詞), 1293 körül Számos szamuráj klán vágyott hatalomra a Kamakura és Asikaga sógunátus alatt. Mindeközben a Zen buddhizmus (13. század) kezdett terjedni a szamurájok között és ennek köszönhetően alakították át viselkedési normáikat, nézeteiket, különösen a haláltól és a gyilkosságtól való félelmeiket győzték le. A lakosság nagy része a Tiszta Föld buddhizmust kedvelte a legjobban.

1274-ben a mongolok által létrehozott kínai Jüan-dinasztia közel 40.000 férfiból és 900 hajóból álló sereget küldött Kjúsú szigetre, hogy leigázza Japánt. Válaszul az ellenség pusztán egy 10.000 főt számláló szamurájokból álló csapatot hívott össze, hogy megütközzenek a kínai sereggel. A támadó fél kénytelen volt visszahívni haderejét a területet sújtó viharok miatt, azonban bizonyos, hogy ők voltak az elsők, akik bombát és puskaport használtak a vidéken.

A japán védők – egy újabb támadásra számítva – 1276-ban hozzáláttak egy védőfal, a genkó bórui építéséhez a Hakata öböl köré. 1277-ben fejezték be, amely teljes hossza 20 kilométer volt. (Ez később egy erős védelmi pontot jelentett volna a mongol támadások ellen). A mongolok 1275-től egészen 1279-ig próbálták rendezni viszonyukat diplomatikus módon, azonban minden egyes követet kivégeztek. balra|bélyegkép|Szamurájok és a védőfal Hakatában (Móko Súrai Ekotoba, 蒙古襲来絵詞) 1293. körül 1281-ben a Jüan hadsereg 140.000 katonát és 5.000 hajót küldött a 40.000 főt számláló japán védőkkel szemben. A tájfun miatt azonban ismét visszavonulásra kényszerültek. Az 1274-es és 1281-es tájfunok segítették a japánokat, melyeket kami-no-kaze (az istenek szele) néven emlegettek. Az istenek szelébe vetett hitük miatt gondolták azt, hogy az országot természetfeletti erők védik.

Szengoku-korszak A Szengoku-korszakot a nem szamuráj társadalmi rétegben született emberek bélyegezték meg az által, hogy önmagukat ennek ellenére harcosnak, majd (később) valódi szamurájnak nevezték. A japán harci taktikák és technológiák rohamosan fejlődtek a 15. és 16. században. A nagyszámú gyalogság használatát asigarunak hívták (jelentése "fürge láb", köszönhetően a könnyű páncélzatuknak), egyszerű származású harcosokból vagy köznépből állt, akik nagajarival vagy naginatával (hosszú lándzsa) a lovassággal együtt vett részt a hadműveletekben. A mozgósítható emberek száma a háborúban ezertől százezerig terjedt.

Az úgynevezett szakállas puskát Portugáliából hozták be egy kínai kalózhajón 1543-ban. A japánok sikeresen átvették és saját technológiájukévá tették egy évtizeden belül. Zsoldosok csoportjai, a tömegesen gyártott szakállas puskákkal főszerepet játszottak a harctéren. A Szengoku korszak végére, néhány százezer lőfegyver létezett japánban és a jól felszerelt hadseregek alkalommal csaptak össze különböző csatákban.

Azucsi–Momojama-kor

1592-ben, majd később 1597-ben, Tojotomi Hidejosi, el akarta foglalni Kínát. Egy földművesekből és szamurájokból álló 160,000 fős sereget indított el Koreán át a kiszemelt ország felé. Kihasználva a szakállas puska előnyét és széleskörű háborús tapasztalatát a Szengoku korszakból, a japán szamuráj hadtest Korea legtöbb pontján sikerre tett szert. Kató Kijomasza előrenyomult egészen a mai Mandzsúria területéig, ami határos Korea északkeleti részével. Átlépte ugyan az ottani határt, de visszavonult a dzsürcsenek támadásai után, s világossá vált számára, hogy csapatai nem képesek ezen a területen helytállni. A háború híres szamurájai között volt Kató Kijomasza, Konisi Jukinaga, és Simazu Josihiro.

Szamuráj

Źródło i licencja