XI. (Óvatos) Lajos franciául Louis le Prudent Franciaország királya (uralkodott 1461. július 22-étől haláláig), VII. (Győzedelmes) Károly és Anjou Mária nápolyi királyi hercegnő fia, a Valois-ház hatodik királya volt.
Apja oldalán részt vett a százéves háború utolsó harcaiban, majd több alkalommal fellázadt ellene, így 1461-ben száműzetésből kellett visszatérnie, hogy átvegye a trónt. Uralma alatt folytatódott a nagyhűbéresek, különösen a burgundi hercegek ellenállása, amit leverve végül sikerült stabilizálnia a francia trónt és hatalmas földterületekkel kibővítenie a királyi birtokállományt, és országát a legerősebb európai hatalommá léptette elő. Rendkívül intrikus természete miatt már kortársai alattomos, hálóját fonogató pókhoz hasonlították, és alattvalói sem kedvelték zsarnoki hatalma miatt.
Ifjúsága Lajos VII. Károly és Anjou Mária elsőszülött gyermeke volt, és bár meglehetősen sok testvére született, csak hatan érték meg a felnőttkort:
Radegonde (1425–1445), Ferdinánd osztrák herceg jegyese; Katalin (1428–1446), 1440-től Károly, a későbbi Merész Károly burgundi herceg felesége; Yolande (1434–1478), a későbbi IX. Amadé savoyai herceg felesége 1452-től, majd férje 1472-es halála után a hercegség régense; Jeanne (1435–1482), 1452-től a későbbi II. Jean bourboni herceg felesége; Magdolna (1443–1495), 1457-ben V. László magyar király menyasszonya, 1462-től Foix Gaston vianai herceg, Navarra kormányzója (I. Eleonóra navarrai királynő és IV. Gaston foix-i gróf fia) felesége; Charles (1446–1472), Berry, Normandia és Guyenne hercege.
Politikai szerephez országában csak legkisebb testvére, Charles jutott. Gyermekként Catherine de l’Isle-Bouchard nevelte, majd 1436-tól mint dauphin aktív közéleti szerepet játszott. Ekkor vette feleségül Margaret Stewartot, I. Jakab skót király lányát, ami a két uralkodó angolok elleni szövetségét volt hivatott megerősíteni. Ugyanebben az évben tartományába, Dauphinéba vonult, ahol Lyonban és Vienne-ben fogadta hűbéresei esküjét, majd november 16-án apjával együtt vonult be az áprilisban visszahódított Párizsba. 1437-ben, tizennégy évesen már hadat vezetett Languedocban, és Velayban számos erősséget elragadott az angoloktól. 1439-ben apja Languedoc főkapitányává nevezte ki, majd decemberben áthelyezte Poitou élére, ahol gyakorlatilag semmiféle hatalommal nem rendelkezett. A Dauphiné tényleges átadását is hiába kérte apjától, VII. Károlynak szüksége volt a tartomány erőforrásaira.
A praguerie A prágai huszita lázadásokról praguerie-nek nevezett konspirációt 1440-ben elégedetlen főnemesek indították II. János alençoni herceg, IV. Jean d’Armagnac gróf és I. Károly bourboni herceg vezetésével, akik úgy érezték, nem kapnak elég részt a hatalomból. 1440 februárjában a tizenhat esztendős Lajos dauphin is csatlakozott Alençon hercege rábeszélésére. A praguerie résztvevőinek az volt a terve, hogy Károlyt gyámság alá helyezik, a dauphint pedig régenssé teszik. VII. Károly azonban gyorsan reagált, amikor a felkelők fegyvert fogtak Poitouban, így a Bourbonnais-ba szorult lázadók július 24-én kénytelenek voltak megkötni a cusset-i szerződést. Károly bölcsen nem büntette meg nagyhűbéreseit, hanem újabb javadalmakkal csitította le őket, és Lajosnak is átadta Dauphinét saját igazgatásra.
Hadvezéri sikerek Lajos néhány évre lenyugodott, és ismét részt vett az angolok és burgundiak elleni hadjáratokban. 1441-ben ő vezette azt a sereget, amely hosszas harcok árán elfoglalta Pontoise-t az angoloktól, 1443-ban pedig hajdani harcostársa, a királynak még mindig ellenálló d’Armagnac gróf ellen vonult, akit le is győzött és Carcassonne börtönébe zárt. 1444-ben az angolokkal fegyverszünetet kötő és állandó hadsereget felállító király megbízta az „embernyúzók”, az állástalanul maradó, ezért a francia népet gyötrő zsoldosok összegyűjtésével és országon kívülre vitelével. A dauphin Svájc ellen vonult: az őskantonok nemrég megtámadták az akkor még tőlük független Zürichet, mire III. Frigyes német-római császár VII. Károlyhoz fordult segítségért.
Kezdeti sikerek után az augusztus 26-án vívott, francia győzelemmel végződő birsi csata során Lajos nehézlovassága súlyos veszteségeket szenvedett el a jóval kisebb létszámú svájci lándzsásoktól. A dauphin szeptember 26-án kötötte meg a békét Ensisheimben. Győzelmét követően részt vett a bázeli zsinaton, és kiállásáért IV. Jenő pápa előbb a katolikus egyház, majd 1445. május 26-án a korábban avignoni pápaság székhelyéül szolgáló Comtat Venaissin védnökévé (gonfaloniere) nevezte ki.
Konfliktus a királlyal Új jövedelmei birtokában a hatalomvágyó Lajos dauphin továbbra is sok gondot okozott a királynak. A szeretője, Agnès Sorel és kegyence, Pierre de Brézé elleni szervezkedése miatt 1447-ben elűzték az udvarból, és tartományában keresett menedéket. VII. Károly haddal indult utána, de fia kikönyörögte a békét. Haza azonban nem térhetett, és tovább folytatta rágalomhadjáratát apja ellen. Az egy idő után elunta magyarázkodását, és 1456-ban Antoine de Chabannes dammartini gróf vezetésével ismét sereget küldött fia ellen. A dauphin augusztus 30-án kénytelen volt elmenekülni, méghozzá Jó Fülöp burgundi herceghez: először a Franche-Comtéba, majd Leuvenbe, végül Genappe-ba. A herceg szívélyesen fogadta és már 1456 októberében hűséget esküdött neki, ám nem bocsátkozott harcba az ország egésze felett rendelkező VII. Károllyal. A dauphin így apja öt évvel később bekövetkező haláláig Philippe vendégszeretetét élvezte – igaz, a betegeskedő VII. Károly többször megpróbálta visszahívni, mindhiába. Lajos apja állítólag attól való félelmében éheztette magát halálra, hogy fia meg akarja mérgeztetni.
Uralkodása A halálhírre közönyösnek mutatkozó XI. Lajos el se ment apja temetésére Saint-Denis-be, hanem egyenesen Reims-be tartott, ahol augusztus 15-én megkoronáztatta magát, és csak augusztus 30-án vonult be Párizsba. Mindjárt uralkodása elején szélnek eresztette apja korábbi tanácsadóit, és saját embereit vonta be a hatalomba: a később ellene forduló Jean Balue bíborost, a borbélyként kegyeibe férkőző Olivier le Daimet, az udvari történetírójaként jeleskedő Philippe de Commynes-t vagy a tüzérség parancsnokává és főmaréchallá kinevezett, könyörtelenségéről ismert Louis Tristan L’Hermite kamarást, illetve később vejét, a Bourbon-házhoz tartozó Beaujeu-i Pétert. Ezek nagyrészt korrupt, gyanús figurák voltak, akik a királyi hatalom végrehajtóiként tűntek ki a rengeteget dolgozó, minden ügyet személyesen irányítani akaró Lajos mellett. A széles műveltségű király nem csak sokat dolgozott – fennmaradt levelezése tizenegy kötetnyire rúg –, hanem uralkodása nagy részében sokat is utazott, hogy mindenről személyesen értesülhessen és intézkedhessen.
A Közjó Ligája III. (Jó) Fülöp, Burgundia hercege 1435-ben egyezett ki az arrasi szerződésben VII. Károllyal, melynek eredményeképpen jelentős területekkel gazdagíthatta amúgy sem kicsiny birtokállományát. XI. Lajos trónra lépve azonban nem habozott fellépni hajdani szövetségese ellen, és a herceg szenilitását kihasználva elvette a Somme-part városait, illetve Bretagne-tól is megszerezte Montfort-l’Amaury-t és Étampes-ot. Ezen intézkedései komoly ellenállást szültek a főnemesség körében. Ennek élére a király tizenkilenc évvel fiatalabb öccse, Károly állt, aki 1461-ben Berry hercege lett, és számos előkelőség csatlakozott hozzá, köztük II. Ferenc, Bretagne hercege, Charles, Charolais grófja, a későbbi burgundi herceg, II. János, Bourbon hercege, Calabriai János lotaringiai herceg és Jacques d’Armagnac-Nemours herceg. Az összeesküvők, akik magukat a Közjó Ligájának (Ligue de Bien public) nevezték, még külföldi támogatókat is szereztek Győzedelmes Frigyes rajnai palotagróf és a IX. (Gazdag) Lajos bajor herceg személyében.
Az ellenségeskedés 1465-ben fajult fegyveres harccá, amikor Károly herceg Bretagne-ba menekült. A márciusban kezdődő hadműveletek során XI. Lajos a főurak közül nagybátyja, IV. Charles maine-i és IV. Gaston foix-i gróf támogatására számíthatott. Pikárdia megerősítése után Bourbonnais ellen indult, és április végére sikerült megadásra kényszerítenie Bourbon hercegét, illetve Armagnac és Albret grófját. A Charolais grófja vezette burgundi erők csak május 29-én indultak meg Champagne-on és Vermandois-n keresztül Párizs felé, és július 5-én megérkeztek a kijelölt találkozási pontra, Saint-Denis-hez, majd hiába várva a többi lázadóra, megkezdték az ellenálló főváros bekerítését. Eközben a június végén induló bretonok a Loire mentén Beaugency felé tartottak, anélkül, hogy Maine grófja megtámadta volna őket. A király tisztában volt a két ellenséges sereg egyesülésének veszélyével, ezért gyalogságát és ágyúit hátrahagyva lóhalálában északra sietett, és Étampes-nál egyesítette erőit nagybátyjáéival. A burgundiak látták, hogy a bretonok veszélyben vannak, ezért Charolais grófja is megindult a királyi erők felé. bélyegkép|200px|Rogier van der Weyden: Charolais grófja, a későbbi burgundi herceg, Merész Károly portréja (1460 k.) A július 16-án vívott montlhéryi csata mindkét fél számára súlyos veszteségekkel járt, és eldöntetlenül végződött: XI. Lajos bevonulhatott Párizsba, de Maine grófja vezetésével hadainak mintegy harmada elhagyta, míg a nagyobb veszteségeket elkönyvelő burgundiak maradtak a terület birtokosai, és rövidesen egyesíthették erőiket a többi ligás seregével. A lázadók ostrom alá vették Párizst, ahonnan a király augusztus 10-én kitört, és Rouenban erősítést és készleteket gyűjtve tért vissza a hónap végén. Ennek következtében a felek szeptember 3-án fegyverszünetet kötöttek, és megkezdődtek a tárgyalások. Lajosnak engednie kellett, és alattvalóival három egyezményt kötött: október 5-én a conflans-it, október 29-én a saint-maur-it, december 29-én pedig a caenit. Öccsének adta a normandiai hercegséget, a burgundiak visszakapták a somme-i városokat és mellé számos pikárdiai települést, a breton herceg ismét Étampes és Montfort ura lett, és a többi ligás úr is több birtokadományt vagy kinevezést kapott. A király abba is kénytelen volt belenyugodni, hogy Jean de Dunois vezetésével egy bizottság jöjjön létre, hogy felügyelje a királyi adminisztrációt. Bár ez utóbbi működése rövidesen megszűnt, és a király emberei egyre inkább a főurak hatalmának ellenőrzésére és kordában tartására törekedtek, a legtöbb arisztokrata belenyugodott a helyzetbe.
A burgundi herceg árnyékában Burgundia élére 1467-ben a hercegi trónra lépő Merész Károly állt. Charles rendkívül ambiciózus politikus és jó hadvezér volt, aki azt tervezte, hogy függetleníti magát Franciaországtól, és felerészt a Német-római Birodalom területére eső birtokaival együtt Lotaringia és Elzász megszerzésével egységes államot alakít ki, amihez királyi címet kívánt szerezni III. Frigyes német-római császártól. Hogy célját elérje, szövetkezett IV. Eduárd angol királlyal, aki hajlandónak mutatkozott a francia trón iránti igény felújítására. A burgundi herceg 1468-ban Péronne-ba hívta Lajost, aki elővigyázatlanul meg is jelent a találkozón október 9-én. Károly ekkor a kastély egyik szobájába záratta, ő pedig kénytelen volt ígéretet tenni minden követelése teljesítésére: megfogadta, hogy betartja az 1435-ös arrasi és az 1465-ös conflans-i szerződésben foglaltakat és fellép korábbi szövetségesei, a lázadó Liège-iek ellen. Azáltal, hogy Burgundiát is hajlandónak mutatkozott kivonni a párizsi parlament fennhatósága alól, gyakorlatilag a központi ellenőrzés utolsó lehetőségét is megszüntette volna.