Antikhalkédóni egyházak

Nem tévesztendők össze a keleti ortodox egyházakkal, a keleti katolikus egyházakkal vagy az Asszír keleti egyházzal. Az antikhalkédóni egyházak, más néven ókeleti ortodox egyházak, nem khalkédóni egyházak vagy – krisztológiai szóhasználatuk alapján – miafizita egyházak egymással teljes egyházi közösségben álló keleti keresztény egyházak családja. Elfogadják az első három, általuk egyetemesnek tekintett zsinatot: az I. nikaiai zsinatot (325), az I. konstantinápolyi zsinatot (381) és az efezusi zsinatot (431), azonban a khalkédóni zsinat (451) egyetemes tekintélyét nem ismerik el.Orthodox churches (Oriental), Egyházak Világtanácsa (hozzáférés: 2026. július 23.).

Az egyházcsaládhoz a kopt ortodox egyház, a szír ortodox egyház, az örmény apostoli ortodox egyház, az etióp ortodox egyház, az eritreai ortodox egyház és az indiai malankára ortodox szír egyház tartozik. E közösségek történeti gyökerei jóval 451 elé nyúlnak vissza; sajátos intézményi elkülönülésük nem egyetlen időpontban, hanem a khalkédóni zsinatot követő több évszázados egyházpolitikai, nyelvi és teológiai folyamat során alakult ki.„Orthodox and Oriental Orthodox Churches”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 10. kötet, Gale, 2003, 679–680.John Meyendorff: Imperial Unity and Christian Divisions: The Church 450–680 A.D., St Vladimir’s Seminary Press, Crestwood, 1989.

Az ókeleti ortodox egyházak önértelmezésük szerint az egy, szent, egyetemes és apostoli egyház helyi megjelenési formái. Megőrizték az apostoli jogfolytonosságra épülő püspöki szervezetet, az ősi keleti liturgiákat, a szentségi életet és a szerzetesi hagyományokat. Nincs valamennyiük fölött joghatósággal rendelkező egyetemes főpásztoruk: az önálló egyházakat saját szinódusaik és prímásaik vezetik. Híveik száma a különböző becslések szerint több tízmillió; az Egyházak Világtanácsa mintegy hatvanmillió ókeleti ortodox kereszténnyel számol.

A 20. század második felétől folytatott ökumenikus párbeszédek jelentős közeledést hoztak. Több közös nyilatkozat szerint a khalkédóni és a miafizita megfogalmazások – megfelelő történeti és terminológiai értelemben – ugyanazt az alapvető hitet vallhatják Krisztus teljes istenségéről, teljes emberségéről és személyének egységéről. A katolikus egyházzal és a keleti ortodox egyházakkal mindazonáltal nem áll fenn teljes eucharisztikus közösség; a zsinatok tekintélyének, a történeti elítéléseknek, az egyháztannak és a kánoni recepciónak egyes kérdései továbbra is rendezésre várnak.Common Declaration of Pope John Paul II and His Holiness Moran Mar Ignatius Zakka I Iwas, 1984. június 23. (hozzáférés: 2026. július 23.).Second Agreed Statement of the Joint Commission of the Theological Dialogue between the Orthodox Church and the Oriental Orthodox Churches, Chambésy, 1990 (hozzáférés: 2026. július 23.).

Elnevezés és fogalmi kör

bélyegkép|upright=1.15|Az ecsmiadzini székesegyház, az örmény apostoli kereszténység egyik legfontosabb központja

Az angol Oriental Orthodox Churches elnevezés magyar megfelelőjeként az ókeleti ortodox egyházak vagy rövidebben az ókeleti egyházak név használatos. Ez megkülönbözteti őket az angolul Eastern Orthodox Churches néven jelölt, a khalkédóni zsinatot és a későbbi bizánci zsinati hagyományt elfogadó keleti ortodox egyházaktól. Az Oriental Orthodox elnevezés az ókeleti egyházak 1965-ös addisz-abebai találkozója nyomán vált általánossá a nemzetközi egyházi és ökumenikus szóhasználatban.

Az antikhalkédóni és a nem khalkédóni jelző történeti leírás: arra utal, hogy ezek az egyházak nem fogadták be a 451-es zsinat hitvallási meghatározását és kánonjait az egyetemes zsinatok sorába. A jelző nem feltétlenül jelent általános szembenállást a khalkédóni kereszténységgel, és nem foglalja össze az egyházak teljes teológiáját. A prekhalkédóni elnevezés félreérthető lehet, mert azt a benyomást keltheti, hogy e közösségek tanítása 451 után nem fejlődött tovább.

A régebbi nyugati és bizánci szakirodalom gyakran monofizitáknak nevezte őket. A szoros értelemben vett monofizitizmus, különösen Eutükhész nevéhez kapcsolt változata azt állította vagy azt a gyanút keltette, hogy Krisztus embersége az egyesülésben elveszítette teljes valóságát, illetve az istenségben feloldódott. Az ókeleti ortodox egyházak Eutükhész tanítását elutasítják, és Krisztust teljes Istennek és teljes embernek vallják. Emiatt a kortárs szakirodalomban és az ökumenikus dokumentumokban a miafizita megjelölés terjedt el.Sebastian P. Brock: „Miaphysite, not monophysite!”, Cristianesimo nella storia, 37/1 (2016), 45–54. DOI: 10.17395/82929.

A miafizita szó a görög mia physis („egy természet”) kifejezésből származik. Ebben az összefüggésben nem az emberség eltűnését jelenti, hanem Krisztus megtestesült valóságának egységét: az isteni és az emberi valóság keveredés és változás nélkül, ugyanakkor megosztás és szétválasztás nélkül van jelen az egyetlen megtestesült Igében. A kifejezés értelmezésében meghatározó Alexandriai Szent Cirill formulája: „az Isten Ige egy megtestesült természete” (görögül: μία φύσις τοῦ θεοῦ λόγου σεσαρκωμένη).Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, DS 250–264, 301–302, 505–509.

Története

Az ókori krisztológiai viták háttere

A 4–5. századi krisztológiai viták központi kérdése az volt, miként fejezhető ki egyszerre Jézus Krisztus teljes istensége, teljes embersége és személyének egysége. A nikaiai zsinat az arianizmussal szemben a Fiú teljes istenségét és az Atyával való egylényegűségét fogalmazta meg. Az efezusi zsinat 431-ben elítélte Nesztoriosz tanítását, és megerősítette Mária Istenszülő (Theotokosz) címét, mert a názáreti Jézus alanya ugyanaz az isteni Ige, aki az Atyától öröktől fogva született.

A vitákban az alexandriai és az antiókhiai hagyomány eltérő hangsúlyokat és részben eltérő szakkifejezéseket alkalmazott. Az alexandriai teológia Krisztus személyes egységét emelte ki, míg az antiókhiai hagyomány különös gonddal védte emberségének teljességét és az isteni, illetve emberi sajátosságok megkülönböztetését. A két iskola közötti különbség nem írható le egyszerűen az „egység” és a „kettősség” ellentéteként: mindkét oldalon több irányzat létezett, és a görög physis, hypostasis és prosopon szavak jelentése sem volt még mindenütt egységesen rögzítve.Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, 52–55. §.

Az efezusi zsinat után Alexandriai Cirill és Antiochiai János 433-ban megegyezési formulát fogadott el. Ez egy Krisztust és egy Fiút vallott, ugyanakkor teljes istenségről és teljes emberségről beszélt. A kiegyezés azonban nem szüntette meg a terminológiai feszültségeket. A 440-es években Eutükhész fellépése, Flavianus konstantinápolyi pátriárka eljárása, Nagy Szent Leó pápa Flavianushoz intézett dogmatikai levele és a 449-es II. epheszoszi zsinat eseményei újabb válsághoz vezettek.Richard Price – Michael Gaddis (ford. és szerk.): The Acts of the Council of Chalcedon, 3 kötet, Liverpool University Press, Liverpool, 2005.

A khalkédóni zsinat és fogadtatása

A khalkédóni zsinat 451-ben ugyanazt az egy Krisztust „két természetben” vallotta, „össze nem elegyítve, változhatatlanul, meg nem osztva és szétválaszthatatlanul”. A meghatározás szerint az egyesülés nem szünteti meg az isteni és az emberi természet különbözőségét, és mindkettő sajátosságai az egy személyben és egy hüposztasziszban maradnak fenn.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, DS 301–302. A formula célja egyszerre volt a nesztoriánus személymegosztás és az eutükhiánus összeelegyítés kizárása.

A zsinat eljárását és terminológiáját Egyiptomban, Szíria jelentős részén és később Örményországban sokan nem fogadták el. Ellenfelei attól tartottak, hogy a „két természetben” formula gyengíti Krisztus személyes egységét, és visszatérést enged a nesztoriánusnak tekintett szóhasználathoz. A khalkédóni oldal viszont úgy vélte, hogy az „egy természet” megfogalmazás – megfelelő magyarázat nélkül – veszélyeztetheti Krisztus teljes emberségének és az isteni, illetve emberi sajátosságok maradandó különbségének megvallását.

A zsinat fogadtatása területenként eltérően alakult. Egyiptomban és Szíriában hosszú ideig egymással versengő khalkédóni és antikhalkédóni hierarchiák működtek. Örményország püspökei a birodalmi és katonai helyzet miatt nem vettek részt a zsinaton; a khalkédóni meghatározás elutasítása az 5–6. század fordulóján, különösen a dvini zsinatok korában szilárdult meg. Etiópia egyháza az alexandriai patriarchátushoz fűződő kapcsolata révén követte a kopt álláspontot.

A szakadás nem egyetlen határozat azonnali következménye volt. Zénón bizánci császár 482-es Henotikonja kompromisszumos nyelvezettel próbálta helyreállítani az egységet, de újabb konfliktust idézett elő Róma és Konstantinápoly között. A 6. század elején I. Justinus és utódai a khalkédóni hitvallás birodalmi érvényesítésére törekedtek; számos antikhalkédóni püspököt eltávolítottak hivatalából. Antiochiai Szevérosz teológiája, majd Jakab Baradaiosz 6. századi püspökszentelései döntő szerepet játszottak az önálló szír ortodox hierarchia fennmaradásában.Volker-Lorenz Menze: Justinian and the Making of the Syrian Orthodox Church, Oxford University Press, Oxford, 2008.

Teológiai, nyelvi és politikai tényezők

A khalkédóni megosztottságot nem lehet kizárólag dogmatikai félreértésre, de pusztán politikai vagy etnikai ellenállásra sem visszavezetni. A vita valós teológiai kérdéseket érintett: hogyan marad teljes az istenség és az emberség, miközben Krisztus egyetlen személy; milyen értelemben lehet az egyesülés után egy vagy két természetről beszélni; és mely zsinati formulák tekinthetők az apostoli hit kötelező kifejezésének.

A konfliktust ugyanakkor elmélyítették a görög, kopt, szír és örmény nyelvek eltérő fogalmi lehetőségei, a nagy patriarchátusok közötti joghatósági versengés, a császári valláspolitika, valamint a birodalmi központ és a tartományok közötti társadalmi-kulturális feszültségek. A modern kutatás ezért óvakodik mind attól, hogy a szakadást értelmetlen „szóharcnak”, mind attól, hogy kizárólag korai nemzeti felszabadító mozgalomnak minősítse.Andrew Louth: „Why Did the Syrians Reject the Council of Chalcedon?”, in: Richard Price – Mary Whitby (szerk.): Chalcedon in Context: Church Councils 400–700, Liverpool University Press, Liverpool, 2009, 107–116. DOI: 10.5949/UPO9781846316753.007.„Syrian Orthodox Church (Oriental Orthodox)”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 13. kötet, Gale, 2003.

A középkortól a modern korig

A 7. századi arab hódítások után az egyiptomi és szíriai antikhalkédóni közösségek a muszlim államokban keresztény kisebbségként éltek tovább. Jogállásuk, adóterheik és tényleges mozgásterük korszakonként és uralkodónként jelentősen változott. A politikai uralomváltás megszüntette a bizánci egyházpolitika közvetlen kényszerét, de új jogi és társadalmi korlátokat teremtett. A kopt, szír, örmény és etióp egyházak ennek ellenére megőrizték liturgikus nyelveiket, kolostoraikat, iskoláikat és püspöki szervezetüket.

Az örmény és a szír kereszténység történetére mély hatást gyakoroltak a középkori háborúk, majd az Oszmán Birodalom utolsó évtizedeinek tömeges üldözései és népirtásai. A 19–20. századtól növekvő diaszpórák alakultak ki Európában, Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában. A kopt, etióp és eritreai közösségek világméretű terjedése főként a 20. század második felében gyorsult fel.