A Prinz Eugen a második világháborús német haditengerészet egyik Admiral Hipper-osztályú nehézcirkálója volt, az eredetileg öttagúra tervezett osztály harmadik egysége, és az utolsó, amely el is készült. Megépítésére 1936 és 1940 között került sor, szolgálatba 1940 augusztusában állt. Nevét Savoyai Jenő herceg után kapta. Fő fegyverzetét nyolc darab 20,3 cm űrméretű ágyú adta, és bár névlegesen az angol–német flottaegyezményben megszabott vízkiszorítás alatt maradt, tényleges vízkiszorítása volt.
A nehézcirkáló 1941 májusában részt vett a Rheinübung hadműveletben, melynek során a Bismarck csatahajóval közösen az Izland és Grönland közötti Dánia-szoroson át kitörtek az Atlanti-óceánra, ahol a tervek szerint a brit kereskedelmi konvojok ellen kellett volna támadásokat intézniük. Eközben a szorosban elsüllyesztették a Hood csatacirkálót, majd megrongálták és visszavonulásra kényszerítették a Prince of Wales csatahajót, melyeket a britek az elfogásukra küldtek. Hamarosan a Prinz Eugen elvált a Bismarcktól, hogy egymaga kezdjen portyázni a nyílt atlanti vizeken, de ezt hajtóműhiba miatt meg kellett szakítania még mielőtt bármilyen sikert el tudott volna érni. A megszállt Franciaországban való kikötése és javítási munkák után a Cerberus hadművelet keretében a két Scharnhorst-osztályú csatahajóval közösen visszatért Németországba a La Manche-on át. 1942 februárjában Norvégiába helyezték át, de pár nappal azután, hogy norvég vizekre ért, a brit Trident tengeralattjáró megtorpedózta, és a tatját ért súlyos károk miatt visszarendelték Németországba, a javítások elvégzéséhez.
Az aktív szolgálatba visszatérve több hónapot kadétok kiképzőhajójaként teljesített a Balti-tengeren, mielőtt a keleti fronton visszavonuló német csapatok tűztámogatására rendelték. 1945 májusában a brit flottának adta meg magát, majd hadizsákmányként az USA haditengerészetéhez került. Miután átvizsgálták, az amerikaiak a Crossroads hadművelet keretében a Bikini-atollnál végrehajtandó nukleáris tesztekre kijelölt célhajók közé osztották be. A nukleáris teszt után a felszínen maradt, innen a Kwajalein-atollhoz vontatták tovább, ahol végül 1946 decemberében felborult a sekély vízben. A hajó roncsa részben látható a Bucholz katonai repülőtértől nagyjából két mérföldre északnyugatra. Az egyik hajócsavarját leszerelték róla, és a laboe-i Tengerészeti emlékműnél van kiállítva Németországban.
Aktív szolgálata idején „szerencsés hajó” (glückliches Schiff), illetve „a szerencsés herceg” (der glückliche Prinz) jelzőkkel illették, mivel a jelentősebb bevetéseit sértetlenül, avagy relatíve kisebb sérülésekkel és veszteségekkel vészelte át.
Technikai adatok
bélyegkép|bal|300px|Felismerést segítő rajz a Prinz Eugenről A Prinz Eugent a nemzetiszocialista hatalomátvételt követően rendelték meg a német újrafegyverkezés programjának keretében, szembe menve a versailles-i békeszerződés korlátozásaival. 1935-ben tető alá hozták az angol–német haditengerészeti egyezményt, ami Németország számára jogi alapot teremtett egy átfogó flottafejlesztéshez. Az egyezmény többek között meghatározta, hogy Németország építhet öt vízkiszorítású cirkálót. Az ezt a tételt kitöltő Admiral Hipper-osztály nehézcirkálói névlegesen ezen korlátozáson belül maradtak, valójában azonban jelentősen túllépték a korlátozást. Méretei A Prinz Eugen teljes hosszúsága vízre bocsátáskor , szélessége , legnagyobb merülése volt. A vízre bocsátása után a merőleges kialakítású orrát a klipperekére emlékeztetőre (ún. Atlantikbug, vagy Atlantiksteven) építették át, amivel a teljes hosszúsága -re nőtt, és ezzel a leghosszabb lett a nehézcirkálók között. Az új kialakítás sokkal jobban védte a hajóorrt erős hullámzáskor a víztől. A tervezett vízkiszorítása , teljes terhelés melletti vízkiszorítása volt. A Prinz Eugent három gőzturbina hajtotta meg, melyeket tizenkét ultramagasnyomású, olajtüzelésű gőzkazán látott el gőzzel. A hajtóműrendszer teljesítményét lóerőre becsülték, amitől 32 csomós maximális sebesség elérését várták, de a hajtóművek ennél valamivel nagyobb teljesítmény leadására is képesek voltak, és 1940 decemberében egy sebességpróba alkalmával elérte a 33,5 csomót.
A tervezéskori állapota szerint 42 tiszt és 1340 sorállományú szükségeltetett az aktív szolgálatban való tartásához.A hajó részletes gyári tervrajzai megtekinthetők az archive.org oldalon a következő linken: GER - YN 564 KMS Prinz Eugen General Arrangement (1937) : Friedrich Krupp Germaniawerft AG, Kiel, Germany. Fegyverzet A hajó fő tüzérségét nyolc darab 20,3 cm űrméretű, 60 kaliberhosszúságú ágyú (20,3 cm SK C/34)A megjelölésben az SK a német Schiffskanone (hajóágyú) rövidítése, míg az C/34-ben a „C” a konstrukció évére (Construktionsjahr), ez esetben 1934-re utal. adta, amelyeket négy lövegtoronyban helyeztek el kettesével. A lövegtornyok osztrák városok nevét viselték, sorrendben: Graz, Braunau, Innsbruck, Wien. A légvédelmi tüzérségét 12 darab 10,5 cm-es (L/65) légvédelmi ágyú, illetve 12 darab 3,7 cm-es, és 8 darab 2 cm-es gépágyú képezte. A cirkáló fel volt még szerelve 12 torpedóvető csővel, amelyek háromcsöves talpazatokon kaptak helyet a felső fedélzeten, nagyjából az árbócok mellett.
A cirkáló légvédelmi fegyverzetét a háború folyamán többször is megerősítették. 1941-ben kapott négy darab négycsövű 2 cm-es gépágyút (Flakvierling). 1942 elején pedig kapott még egy ilyet, és februárban felújították az elektromos rendszerét. Norvégia megszállásával a svéd Bofors által gyártott 4 cm-es űrméretű (L/56) légvédelmi gépágyúkból nagy készletek kerültek a németek kezére, és a Kriegsmarine 4 cm Flak 28 megjelöléssel állította őket hadrendbe, miután a britek jelentéseiben kiemelték ezen fegyverek nagy hatékonyságát. 1944-ben két duplacsövű 3,7 cm-es gépágyúját és két Flakvierlinget leadott, helyettük kapott hat darabot a Bofors 4 cm-es gépágyúiból. 1945-ben további négy duplacsövű 3,7 cm-esét és tíz darab egycsövű 2 cm-es gépágyúját adta le, amelyek helyére 12 darab 4 cm-es Flak 28-ast, egy Flakvierlinget és két duplacsövű 2 cm-es gépágyút kapott.
Légi felderítés céljából három Arado 196 típusú hidroplánnal szerelték fel, melyeket a hangárjukkal és a katapultjukkal együtt a kémény és a hátsó árbóc közötti részen helyeztek el. Páncélzat A cirkáló páncélöve 70–80 mm, a felső fedélzete 12–30 mm, a fő páncélfedélzete 20–50 mm vastag volt. A lövegtornyok páncélzata elől 105 mm, oldalt 70 mm vastag páncéllemezekből állt.
Radarberendezései A Prinz Eugen a késői átadása miatt már nagyobb méretű távolságmérő tornyokat kapott – nagyobbakat a Bismarckénál – az előárbóca tetejére, és a hátsó felépítményére, a 2×4 méteres keretekkel rendelkező FuMO 27 radarok számára. Valószínűleg a Cerberus hadműveletet követő korszerűsítése keretében az előárbócán lévő távolságmérő tetejére egy újabb radarberendezést kapott, mely nagyban hasonlított a Tirpitzre felszereltre. Felül a FuMO 26 2×4 méteres kerete volt, alul a valamivel kisebb Timor keret, melyek együtt forogtak, míg a passzív Sumatra radarberendezés antennáit az előárbóc platformjának védőfalára szerelték, mind a négy irányba egyet-egyet.A Prinz Eugen egyik Sumatra antennáját lásd itt: NH 96455 German FuMB Ant. 4 (”Sumatra”) radar search receiver antenna. A Prinz Eugen felszereltsége egyedülálló volt azonban annyiban, hogy volt egy speciális magasságmérő berendezése, ami két téglalapalapú keretből állt, és amin változtatni lehetett a pásztázott magasságot. A bal oldali tartotta az aktív dipólokat, a jobb oldali pedig a vertikális polarizációjú passzív „pillangó” dipólokat. Ez egy légtérfigyelésre és/vagy a légvédelmi ágyúk tűzvezetésének segítésére szánt kísérleti berendezés lehetett. Ezt eltávolították a nehézcirkálóról azzal egyidőben, hogy a Tirpitz megkapta a fejlettebb Würzburg radart.
A cirkáló utolsó radarfelszereltsége egy nagyméretű, 3×6 méteres keret volt a FuMO 26 számára a radartornyának elején, és a háború legkifinomultabb német radarjának, a FuMO 81 Berlin-S körbeforgatható felderítőradarnak az előárbócon elhelyezett antennája volt, ami 6 cm-es hullámhosszon működött. A passzív eszközei közé a standard Sumatra mellett az elülső radartorony tetején elhelyezett, kúpalakú FuME 2 Wespe-G (2) tartozott. Feltételezhetően rendelkezett Bali dipólokkal, de ezek túlságosan kisméretűek ahhoz, hogy a fényképeken felismerhetőek legyenek.
1944 augusztusától FuMO 25-tel is fel volt szerelve, amit a rombolókhoz hasonlóan a főárbóc keresztrúdján helyeztek el. A helyzetéből fakadóan ez csak 35º-tól 325º-ig tudott pásztázni, habár 360º-ban volt forgatható.
Névadás és vízre bocsátás bélyegkép|jobb|300px|Vízrebocsátása az emelvényen a Horthy házaspárral A Prinz Eugent a Kriegsmarine a kieli Germaniawerfttől rendelte meg. A gerincének lefektetésére 1936. április 23-án került sor 564-es építési számmal és Kreuzer J átmeneti megnevezéssel.Egyes forrásokban Neubau J megjelölést említenek, ami arra utal, hogy – a korábbi hajókkal ellentétben – nem egy kivonás előtt álló egység pótlására (Ersatz) szánták. A német tradíciók szerint a hadihajók nevét nem hozták nyilvánosságra a vízrebocsátásukig, addig pedig hasonló átmeneti nevekkel szerepeltek a haditengerészet költségvetésében. A vízrebocsátására 1938. augusztus 22-én került sor, és tekintettel a pár hónappal a birodalomhoz Ostmark névvel csatlakozó osztrák területekre a Császári és Királyi Haditengerészet egyik hajója után szándékozták elnevezni, ápolva evvel a Monarchia haditengerészetének tradícióit. Eredetileg Wilhelm von Tegetthoff tengernagy, a lissai csata győztes tengernagya után nevezték volna el, azonban tartva attól, hogy ezt sértőnek találhatja a baráti Olaszország, elálltak ettől a névadástól, és végül a törökellenes háborúk hadvezérére, Savoyai Jenőre esett a választás.Schmalenbach 1978, 34
A névválasztás egyben jó alkalmat kínált a német–magyar kapcsolatok javítására is, mivel ehhez kapcsolódóan a kieli vízrebocsátásra meghívták Horthy Miklós kormányzót, a Császári és Királyi Haditengerészet utolsó parancsnokát, aki emellett 1917. november 24. és 1918. március 1. között parancsnokolta a Prinz Eugen csatahajót. A ceremónián Arthur Seyß-Inquart, Ostmark birodalmi helytartója mondta a keresztelő beszédet. A keresztelést a kormányzó felesége, Horthy Miklósné Purgly Magdolna végezte.
A testvérhajóihoz hasonlóan a Prinz Eugent is merőleges orral építették meg, amit a vízre bocsátása után szintén a klipperekére emlékeztető Atlantikbugra építettek át. A kéménysapkát nála is ferde kialakításúra cserélték.
Szolgálata A hajó használatát kis mértékben késleltette egy 1940. július 1-én éjszaka végrehajtott brit légitámadás Kiel ellen, amiben könnyebb sérüléseket szenvedett két bombatalálattól, ezért egy hónappal később, augusztus 1-én állhatott szolgálatba.Bauernfeind 2011, 10. o. Az 1940-es év hátralévő részét a Balti-tengeren töltötte próbajáratok elvégzésével. 1940. december 17−18-án végrehajtott tesztelés közben – melynek során Fischel altengernagy és a mérnöki képesítésű Karl Thäter ellentengernagy is a fedélzetén tartózkodott – 33,5 csomós sebességet ért el.
1941 elején került sor a tüzérségi gyakorlataira, majd egy rövid ideig szárazdokkban állt a végső módosítások elvégzése céljából. Áprilisban csatlakozott az újonnan átadott Bismarck csatahajóhoz, és a Balti-tengeren közösen vettek részt hadgyakorlatokon. Ezt a két hajót választották ki a Rheinübung hadművelet végrehajtására, melynek célja az Atlanti-óceánra való kitörés után kereskedelmi háború folytatása volt a nyílt óceánon.