A Bázel–Ferrara–Firenzei zsinat a Katolikus egyház által XVII. egyetemes zsinatként számon tartott, 1431 és 1445 között több helyszínen zajló zsinati folyamat volt. Bázelben a konstanzi zsinat reformprogramjának folytatásaként kezdődött, majd a pápával közösségben maradó része Ferrarába, onnan Firenzébe, végül Rómába került. Fő témái az egyház reformja, a huszita kérdés rendezése, a konciliarizmus, a pápai primátus és az egyetemes egyházkormányzat viszonya, valamint a görög–latin és más keleti egyházi uniók megkísérlése voltak.
A zsinati folyamat sajátossága, hogy a bázeli reformzsinat és a pápai vezetés alatt álló uniós zsinat útja fokozatosan szétvált. A Bázelben maradt többség egyre radikálisabb konciliarista álláspontot képviselt, 1439-ben letettnek nyilvánította IV. Jenőt, és V. Félix néven ellenpápát választott. IV. Jenő ezzel szemben Ferrarában, majd Firenzében folytatta a zsinatot, ahol a bizánci küldöttséggel 1439-ben kihirdették a Laetentur caeli kezdetű uniós dekrétumot.
A firenzei unió formálisan jelentős eredmény volt, de a bizánci és keleti ortodox világban nem nyert tartós recepciót. A zsinat történeti jelentősége ezért kettős: egyszerre jelzi a radikális konciliarizmus csúcspontját és vereségét, valamint a görög–latin egyházi egység utolsó nagy középkori kísérletét.
Kronológiai áttekintés
Dátum Esemény 1431 A zsinati folyamat Bázelben megindult; a tényleges munka lassan szerveződött meg 1431. december 18. IV. Jenő megkísérelte a bázeli zsinat feloszlatását 1433. december 15. IV. Jenő elismerte a bázeli gyűlés törvényességét 1433 A huszitákkal folytatott tárgyalások nyomán Bázelben elfogadták a prágai kompaktátumokat, amelyeket később Prágában ünnepélyesen kihirdettek 1437. szeptember 18. IV. Jenő Ferrarába helyezte át a pápával közösségben maradó zsinati folyamatot 1438. január Ferrarában megnyílt a pápai vezetés alatt álló zsinati szakasz 1438. április A bizánci császár, a konstantinápolyi pátriárka és a görög küldöttség bekapcsolódott a tanácskozásokba 1439. január 10. A zsinatot Firenzébe helyezték át 1439. július 6. Kihirdették a görögökkel kötött uniót tartalmazó Laetentur caeli bullát 1439. november 5. A Bázelben maradt többség V. Félix néven ellenpápát választott 1439. november 22. Kihirdették az örményekkel kötött uniót tartalmazó Exultate Deo bullát 1442. február 4. Kihirdették a koptokkal kötött unióhoz kapcsolódó Cantate Domino bullát 1443. február 24. A pápai zsinati folyamatot Rómába, a Lateránba helyezték át 1445. augusztus 7. A katolikus zsinati forráskiadások szerinti utolsó nyilvános ülés 1449 V. Félix lemondott, a lausanne-i maradványgyűlés elismerte V. Miklóst, majd feloszlatta magát
Elnevezése és zsinati státusza
A „Bázel–Ferrara–Firenzei zsinat” elnevezés a zsinati folyamat három fő helyszínére utal. A folyamat Bázelben kezdődött, Ferrarában folytatódott, Firenzében érte el legfontosabb uniós eredményeit, majd Rómában zárult. Bár az utolsó szakasz Rómában zajlott, a történeti és egyháztörténeti elnevezés rendszerint a három legfontosabb helyszínt — Bázelt, Ferrarát és Firenzét — emeli ki.
A név azért is összetett, mert a zsinat története nem egyszerűen egy gyűlés földrajzi áthelyezése volt. Bázelben a konstanzi reformprogram, a huszita kérdés és a konciliarista egyháztan került előtérbe. Ferrarában és Firenzében a pápai vezetés alatt álló uniós zsinat zajlott, amely a görög és más keleti egyházakkal való egység kérdését tárgyalta. Rómában további keleti közösségekkel kötött uniós dekrétumokat hirdettek ki.
A zsinat státuszának értékelése felekezeti és történeti szempontból eltérő. A Katolikus egyház a pápával egységben maradó bázeli, ferrarai, firenzei és római zsinati folyamatot XVII. egyetemes zsinatként tartja számon. A katolikus zsinati recepció szempontjából azonban nem az egész Bázelben maradt gyűlés azonos státuszú: a kezdeti bázeli reformzsinat és a későbbi, IV. Jenőt letévő, V. Félixet megválasztó maradványgyűlés jogi-egyházi megítélése különbözik.
A keleti ortodox recepció nem fogadta el a firenzei uniót tartós és kötelező egyházi egységként. A modern történetírás ezért külön kezeli a katolikus zsinati recepciót, a bázeli konciliarista önértelmezést és a bizánci, illetve ortodox utólagos értékelést.
Történeti háttér
A Konstanzi zsinat öröksége és a konciliarizmus
A zsinat közvetlen előzménye a konstanzi zsinat volt, amely felszámolta a nagy nyugati egyházszakadást. Konstanz 1417-ben elfogadta a Frequens dekrétumot, amely előírta, hogy az egyetemes zsinatokat rendszeres időközönként kell összehívni: előbb öt, majd hét év múlva, ezt követően tízévenként. A dekrétum mögött az a késő középkori reformelv állt, hogy az egyház súlyos válságait nem pusztán pápai döntésekkel, hanem rendszeresen összeülő egyetemes zsinatokkal is kezelni kell.
A konciliarizmus késő középkori egyháztani és kánonjogi irányzat volt, amely az egyetemes zsinat szerepét hangsúlyozta az egyház kormányzásában. Mérsékeltebb formája szerint rendkívüli válsághelyzetben a zsinat az egyház egységének eszköze lehet; radikálisabb formája szerint az egyetemes zsinat általános elvként is a pápa fölött állhat. Bázelben ez utóbbi, pápával szembeforduló irányzat fokozatosan megerősödött.
A huszita kérdés
A zsinat egyik legsürgetőbb gyakorlati feladata a huszita válság kezelése volt. Husz János konstanzi elítélése és kivégzése után Csehországban tartós vallási és politikai konfliktus bontakozott ki. A huszita háborúk nemcsak Csehországot, hanem Közép-Európa politikai és egyházi rendjét is érintették.
A mérsékelt husziták, az utraquisták programjának középpontjában a két szín alatti áldozás, az ige szabad hirdetése, a papság világi hatalmának korlátozása és a nyilvános bűnök büntetése állt. A bázeli zsinat a huszitákkal nem csupán fegyveres megoldásban gondolkodott, hanem tárgyalásokat is folytatott. Ezek eredményei közé tartozott a prágai kompaktátumok elfogadása, amelyeket Bázelben 1433-ban fogadtak el, majd később Prágában ünnepélyesen kihirdettek.
A két szín alatti áldozás bizonyos feltételek melletti engedélyezése rendkívüli kompromisszumnak számított. A huszita tárgyalások növelték a bázeli zsinat tekintélyét, mert olyan ügyben hoztak részleges eredményt, amelyben a korábbi katonai megoldási kísérletek nem vezettek tartós rendezéshez.
A görög–latin unió előzményei
A keleti és nyugati kereszténység elválása hosszú folyamat volt. A hagyományos dátum 1054, amikor a római legátusok és Kerulláriosz Mihály konstantinápolyi pátriárka között kölcsönös kiközösítéshez vezető konfliktus alakult ki. A tényleges eltávolodást azonban későbbi események, különösen Konstantinápoly 1204-es elfoglalása és a Latin Császárság létrejötte mélyítették el.
A 13–15. században több uniós kísérlet is történt. A bizánci császárok számára a nyugati egyházi egység kérdése gyakran összekapcsolódott a katonai és diplomáciai segítség reményével. Ugyanakkor a bizánci értelmiség és a teológusok körében valódi dogmatikai párbeszéd is folyt a vitatott kérdésekről. A firenzei zsinat ezért egyszerre volt teológiai, diplomáciai és geopolitikai esemény.
Bizánc és az oszmán fenyegetés
A bizánci fél motivációi összetettek voltak. A teológiai-egyházi unió reménye mellett fontos szerepet játszott a birodalmat fenyegető oszmán terjeszkedés és a nyugati katonai segítség iránti igény. VIII. Ióannész bizánci császár ezért kész volt személyesen is nyugatra utazni, hogy részt vegyen az uniós zsinaton.
Nyugaton IV. Jenő számára a görögökkel kötendő unió egyszerre volt egyházi, diplomáciai és egyházkormányzati kérdés. A pápának a bázeli konciliaristákkal szemben bizonyítania kellett, hogy a keresztény egység helyreállításának és az oszmánellenes diplomácia irányításának alkalmas központja továbbra is a pápai hivatal.
A bázeli szakasz
Összehívás és kezdeti ülések
A zsinatot V. Márton pápa hívta össze, de 1431-ben bekövetkezett halála miatt a megnyitás már utódja, IV. Jenő pápa idejére esett. A zsinatot 1431 nyarán nyitották meg Bázelben; a tényleges ülések és a rendszeres munka azonban csak lassan indultak meg, kezdetben igen kevés résztvevővel.
IV. Jenő a csekély részvételre, az itáliai politikai helyzetre és a zsinat várható nehézségeire hivatkozva 1431. december 18-án fel akarta oszlatni a gyűlést, és más helyszínen kívánt új zsinatot tartani. A bázeli atyák ezt elutasították, és a konstanzi zsinat tekintélyére, valamint a Frequens dekrétumra hivatkozva folytatták munkájukat.
A pápa és a zsinati többség konfliktusa
A pápa és a bázeli zsinat közötti konfliktus eleinte nem jelentett végleges szakadást. A zsinat növekvő tekintélye, a huszitákkal folytatott tárgyalások és az európai fejedelmek közvetítése miatt IV. Jenő 1433. december 15-én visszavonta a zsinat ellen hozott korábbi intézkedéseit, és törvényesnek ismerte el a bázeli gyűlést.
Ezt követően Bázel több reformdekrétumot fogadott el. Foglalkozott a klerikusok fegyelmével, a tartományi és egyházmegyei zsinatok rendszeres megtartásával, az interdictum alkalmazásának korlátozásával, a liturgikus visszaélésekkel, valamint a kúriai pénzügyek és pápai jövedelmek kérdésével. A reformok tétje nem pusztán erkölcsi fegyelmezés volt: a késő középkori egyházkormányzatban a pápai kinevezések, pénzügyi díjak és fellebbezési utak jelentős bevételi és hatalmi rendszert alkottak. Bázel reformprogramja ezért egyszerre érintette az egyházi élet megújítását és a pápai kúria kormányzati-pénzügyi mozgásterét.
A reformprogram egy része széles körben elismert egyházi megújulási igényekre válaszolt, más része azonban a pápai kúria hatalmának radikális korlátozására irányult. A konfliktus ezért nem pusztán fegyelmi kérdés volt, hanem arról is szólt, hogy az egyetemes egyház kormányzásában milyen viszony áll fenn a pápa, a zsinat, a püspökök, az egyetemek és a világi uralkodók között.
A konciliarista radikalizálódás
A bázeli többség egyre határozottabban képviselte azt a konciliarista álláspontot, hogy az egyetemes zsinat a pápa fölött állhat. Ez a kérdés a késő középkori egyházkormányzat egyik központi vitájává vált. A pápa és a zsinat közti feszültség végül az uniós zsinat helyszíne körüli vitában éleződött ki.
A bázeli többség olyan helyszínt részesített előnyben, amely felett nagyobb befolyást gyakorolhatott, míg IV. Jenő az itáliai, pápai diplomáciai, tengeri útvonali és bizánci fogadási szempontból kedvezőbb megoldást támogatta. A görög küldöttség végül a pápai meghívást fogadta el, és Ferrara mellett döntött.
Szakadás Bázel és Ferrara között
IV. Jenő 1437. szeptember 18-án Ferrarába helyezte át a pápával közösségben maradó zsinati folyamatot. A pápához hű kisebbség, köztük Cesarini Julian bíboros és Nicolaus Cusanus, engedelmeskedett a döntésnek. A bázeli többség azonban helyben maradt, és továbbra is saját magát tekintette az egyetemes zsinat folytatójának.
Ferrarában 1438 januárjában nyílt meg a pápai vezetés alatt álló zsinati szakasz. A görög püspökök és teológusok 1438 áprilisától vettek részt a tanácskozásokon. A Bázelben maradt, a pápai áthelyezést elutasító gyűlést a szakirodalom gyakran „maradványzsinatként” említi. Ez a gyűlés egyre radikálisabb döntéseket hozott. 1439-ben saját felfogása szerint hittételként fogalmazta meg a zsinat pápával szembeni felsőbbségét, majd IV. Jenőt eretneknek nyilvánította és letette.
A ferrarai–firenzei pápai zsinat 1439. szeptember 4-én a Moyses vir Dei kezdetű bullában elítélte a bázeli többség pápával szembeni eljárását. Ezzel a két zsinati ág közötti szakadás nyílttá vált.
A bázeli maradványzsinat és V. Félix ellenpápa
1439 novemberében Bázelben Savoyai Amadét választották meg ellenpápává, aki V. Félix néven lépett fel. Támogatottsága korlátozott maradt, és az európai hatalmak jelentős része idővel IV. Jenő, illetve utóda, V. Miklós pápa oldalára állt. A bázeli maradványgyűlés később Lausanne-ba helyeződött át, majd 1449-ben elismerte V. Miklóst és feloszlatta önmagát. V. Félix ugyanebben az évben lemondott.