A tambura a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer. A tambura-típusú hangszereket a világ számos országában ismerik, egymástól eltérő, de felépítésében és használatában hasonló változatokban – Kínától az Adriáig, Oroszországtól Észak-Afrikáig. Európában leginkább a magyarok, horvátok és a szerbek használják mint népi hangszert. A ma használatos közép- és dél-európai tamburák Magyarországon alakultak ki a 19. század végén, budapesti hangszerkészítők munkája nyomán. Új Magyar Képesújság - horvátországi magyar hetilap, X. évfolyam 3. szám (2006. január 12.) – (A négyhúros tambura története, Zabján E.)
A hangszer neve feltehetően a perzsa „tn” szóból ered, ami húrt jelent. Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a névvel, így a 17. században Comenius írta róla: „A tombora áll húrokból, melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A 18. században pedig a következőképp jellemzik: „Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.” A „tombora” nevet hazánkban először Balla Antal jegyezte föl A Hang című tanulmányában 1744–1809 között.
Magyarországon több megnevezése is elterjedt. Az Alföldön citerának vagy tökciturának (Szeged), Kecskeméten nótafának is hívják. A Duna–Tisza közén szintén előfordul hogy a citerával azonosítják, de leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb mégis az a forma, amelynek körte alakú testét elöl falappal fedik le, és abból indul a vékony és viszonylag rövid nyak. A zenekari igényeknek megfelelve a 19. században kialakult hangszercsalád tagjai hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereiről vették át nevüket: „kontra”, „brács”, „cselló”, „basszprím”, „prím”. A hangszer három fő részből áll, melyek formája és mérete egyes tamburatípusoknál eltérő lehet: fej, nyak, test (korpusz), amely két fő részből áll, a fedőlapból és a hasból.
Története Őse az indiai hosszú nyakú pengetős lant, a tamburi, vagy más néven tanpur, illetve ennek kelet-turkesztáni változata.Dr. Kiszely István: Ősi magyar népi hangszerek eredete és párhuzamai A hangszert már az ókori Mezopotámiában is ismerték, és onnan került Egyiptomba. Később megtalálhatjuk Théba képzőművészeti emlékein, majd az ógörögöknél, és a rómaiaknál is találkozhatunk rokon hangszerekkel.Josip Andreis: Muzička enciklopedija (Zagreb: Leksikografski zavod FNRJ, 1958-1963) A X. században az arab al-Fárábi már beszámol a tambura különböző változatairól és a bagdadi tambura méreteiről. Európában első írásos említése egy törökországi francia konzul N. Miklós által írott dokumentumban szerepel 1551-ből; Boszniában feljegyzett egy érdekes szólóhangszert, amely a boszniai janicsárok egyik kedvelt énekét kísérő hangszere volt, s mivel szólóhangszerként alkalmazták, samica néven vált ismertté.Ljubica Gligorević: Tambura-tradicijsko glazbalo, 1996. Vinkovci A kontinensre az arab kultúra közvetítésével két úton jutott el: az egyik Dél-Itálián és Szicílián keresztül Spanyolországig vezetett: a gitár Spanyolországban és mandolin Olaszországban; a másik a Balkánon keresztül Délkelet-Európáig vezetett: Bulgáriában létrejött a pandura, Ukrajnában a bandura, míg Oroszországban a balalajka és a domra Közép-Európában a hangszer perzsa–arab változata terjedt el, mely valószínűleg török közvetítéssel került előbb Dél-Európába a 16–17. század század folyamán, és később onnan a felhúzódó népességgel Magyarországra. Egészen a 19. századig egymagában, énekkísérő hangszerként (tambura samica) használták, és csak a század második felére jelentek meg tamburazenekarok a mai Magyarország alföldi részein, Szlavóniában és a Vajdaságban. Virágkorát a 19.–20. században élte. Mára Magyarországon visszaszorult: főként a horvátok és a vajdasági szerbek használják, de akadnak még magyar tamburazenekarok is. bélyegkép|120px|jobbra|Horvát prím tambura (bisernica) Különféle változataiban a világ számos országában használják ma is. Perzsiában és Turkesztánban tambur, Örményországban és a Kaukázusban tanpur vagy tambur néven ismerik, és vonós hangszerré módosult. Tamburaszerű hangszer megtalálható az ujguroknál, ilyen a tambur, a koboz és a dutár, a mongoloknál a sansian, a kazakoknál a dumbra és a tádzsikoknál a dombrata és a dumbrak. Ezen belső-ázsiai változatokból fejlődött ki később az európai gitár, a mandolin, a buzuki, a macedón és a bolgár tambura is.
Elnevezése A tambura szó feltehetően a perzsa „tn” szóból ered, ami húrt jelent.Sárosi Bálint: Hangszerek a magyar néphagyományban, 1998. Bp. Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a névvel, így a 17. században Comenius írja róla: „A tombora áll húrokból, melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A 18. században pedig a következőképp jellemzik: „Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.”Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz 1980. () A „tombora” nevet hazánkban először Balla Antal jegyezte föl „A Hang” című tanulmányában 1744–1809 között.
Magyarországon több megnevezése is elterjedt. Az Alföldön citerának vagy tökciturának (Szeged), Kecskeméten nótafának is hívják. A Duna–Tisza közén szintén előfordul hogy a citerával azonosítják, de leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb mégis az a forma, amelynek körte alakú testét elöl falappal fedik le, és abból indul a vékony és viszonylag rövid nyak. A zenekari igényeknek megfelelve a 19. században kialakult hangszercsalád tagjai hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereiről vették át nevüket - „kontra”, „brács”, „cselló”, „basszprím”, „prím”.
Elterjedési területe A tamburazenekarok gyakran zenész cigányokból álltak, akik akár három-négy féle nemzet repertoárját is játszották (magyar, horvát, szerb, sváb). Az elterjedési területén ugyanolyan rangja volt a tamburazenekarnak, mint a cigányzenekarnak. Megjelent a lakodalmakban, a városi mulatságokban és csárdákban is. Európában ma főleg a horvátok körében használatos nemzeti hangszer, mindenhol ismerik és használják, ugyanakkor leginkább Szlavóniában épült be a népzenébe. Magyarországon szinte teljesen eltűnt a köztudatból, habár még előfordul használata néhány településen (például Dávod, Báta, Bátmonostor, Mohács) és olykor felbukkan a táncházakban is. A Vajdaságban újra kezd feléledni a tamburás hagyományok ápolása mind magyar, mind pedig szerb részről.
Közép-Európa bélyegkép|A „közép-európai” tambura elterjedési területe.|240px|jobbra Horvátország, leginkább szlavóniai része (horvátok, magyarok) Bosznia-Hercegovina (horvátok) Magyarország (horvátok, sokácok, baranyai bosnyákok, bunyevácok, magyarok, szerbek, romák) Szerbia vajdasági része (horvátok, szerbek, magyarok, ruszinok, romák, románok) Ausztria burgenlandi része (horvátok)
A Vajdaságban elismertek a péterrévei, moholi, csantavéri, újvidéki, becskereki, nagykikindai, és a szabadkai tamburások. Horvátországban a magyarok körében főleg Kórógy és Szentlászló vidékén terjedt el hangszert, de a horvátok körében is leginkább ezen a tájon használatos (Szlavónia).
Magyarország Magyarországon leginkább az Alföldön és határán használták, és néhol használják ma is, sőt az első világháborúig számos banda játszott még Budapesten, Bécsben (1 magyar, 1 horvát és 1 szerb zenekar) és Pozsonyban is. Ugyanakkor a népzenei kutatásokban kevés szerepet játszott a tambura, így több helyen is kihalt a hagyománya anélkül, hogy alapos kutatás, vagy egyáltalán bármiféle kutatás tárgya lett volna. Ilyen tájegységek Somogy, Zalai-dombság és Mezőföld is, ahonnan kevés hangzó anyag maradt fenn. Szintén az előbb említett okból a magyar tamburás zenének nincs számottevő irodalma Magyarországon.
A magyar tamburadialektusokat 7-8 egységre lehet bontani, ezek: bácskai Dunamente sárközi sárpilisi kalocsai mezőföldi (szinte teljesen kihalt) somogyi, zalai (teljesen kihalt) vajdasági (tisza-melléki) szlavóniai nem külön dialektus, de Szatmárban is előfordul a cigányok körében
Híresek a bajai, dávodi, bátmonstori, bogyiszlói, mohácsi, pécsi, sükösdi, bátai tamburások, de meg kell említeni a kalocsaiakat a baranyai horvát és a szentendrei szerb tamburásokat is. Az 1896-os budapesti millenniumi világkiállításon a bajai tamburazenekar is fellépett. A szájhagyomány szerint Erzsébet királyné és I. Ferenc József király is egy-egy 20 koronás aranyat adott nekik tetszésüket kifejezve. Kevéssé ismert tény az is, hogy 1906-ban, II. Rákóczi Ferenc újratemetésén a gyászmenetben tamburások is zenéltek (szintén a bajai tamburások).
A tambura felépítése és készítése bélyegkép|jobbra|260px|A prímtambura hasa A hangszer három fő részből áll, melyek formája és mérete egyes tamburatípusoknál eltérő lehet. Fej Nyak Test (korpusz), amely két fő részből áll: Fedőlap Has
A prímtambura ovális alakú testtel és hosszúkás nyakával leginkább egy hosszában elhasított lopótökhöz hasonlít. Mérete 37–65 cm, melynek körülbelül 1/3-a a hangszekrény (test). Ennek alsó részét, a hasat, általában körte-, alma-, barack-, meggy-, cseresznye-, hársfából készítik, és 2-3 évig szárítják. Manapság már puhafából is (fenyőfa, borókafa) csinálják.
A tambura készítésének folyamata A megfelelő nagyságúra fűrészelt fatömbre a hangszerkészítő mester először rárajzolja a tambura ovális testét, nyakát és a fejet. A testet egyenletesen 3–5 mm vastagságúra kivájja és a nyakkal szemközti oldalon 2 cm-nyi vastagodást hagy a húrtartó szegek számára – ezzel elkészítve a hangszekrényt. Az így kapott félkész testet fareszelővel és csiszolópapírral simára csiszolja. A hangszekrényre egy puhább fából lombfűrésszel fedőlapot vág, amit szintén simára csiszol. Négy helyen 5-7 lyukat fúr – hogy a hangszernek hangja legyen. Enyvvel (vagy más faragasztóval) odaragasztja és satuba fogja. A tambura testét manapság nem vésik, hanem vékony, hajlított falemezekből rakják össze.
A fent elvégzettek után a mester megformálja a hangszer nyakát és fejét. A nyak alul félhengeres, felül lapos. Felső részére kerül a fogólap, amit fekete ébenfából vagy feketére pácolt keményfából készítenek. A fogólap egy-egy hang fogáshelyét egy-egy fehér pont jelzi (kagylóhéj), amit viccesen szamárvezetőnek is hívnak. Elejére a lapos húremelő nyerget teszik, ami szintén a húrok megemelésére szolgál. A tambura testének végére (aljára) a húrtaró vas kerül. A fejen félcentis lyukakat fúr és bele keményfából készült fémkulcsokat (régebben fakulcsot) helyez (húrfeszítő gép).
A basszprím lehet gitárformájú, de (például Baján) készítenek körtealakút is. A kontra és a cselló gitár alakú. A tamburabőgő olyan, mint az általánosan használt bőgő, de a legtöbb esetben intarzia díszíti – ahogyan a többi tamburát is, illetve a fogólapon jelölve lehetnek a hangok helyei. A cselló, a kontra és a basszprím mérete 70–100 cm, a bőgő mérete akár 200 cm is lehet. Az ilyen nagyobb hangszereket már nem lehet egy darab fából kifaragni. Sablonnal több részét kivágják a megfelelő (körülbelül 4 cm vastag) fából és összeillesztik. A fedőlap közepére 5 cm átmérőjű hanglyukat vágnak – felragasztás előtt. Aljára vékony tartófákat helyeznek keresztirányba, hogy erősebb legyen a hangszer tartása. Az oldalakat 6–7 cm széles facsíkokból készítik, gőz fölött formálják meg a sablon alapján. A hangszer darabjait a sablonon összeillesztik és összeragasztják. A tambura nyakát keményfából kifaragják – körülbelül fél méter hosszúra, majd a testhez ragasztják. A fogólap, a húrfeszítőgép és a húrtartó vas felszerelése hasonlóan történik, mint a prímtamburánál. A fej általában csigaformában végződött.
A régi típusú tamburákon nem volt kottalap (fogólap). Később már „hangjeleket” is alkalmaztak (szamárvezetők), amelyek a még kezdő tamburásokat a hangok megtalálásában segítették. A tamburákon a kottasor terjedelme körülbelül két oktáv, a basszprím illetve brácstamburán ez egy-másfél oktáv körül van, a bőgőn pedig kisszext.
A tambura hangolása