Habsburg–Lotaringiai János József Fábián Sebestyén főherceg (Erzherzog Johann Baptist Joseph Fabian Sebastian von Österreich) (Firenze, 1782. január 20. – Graz, 1859. május 11.) német-római császári herceg, osztrák főherceg, magyar és cseh királyi herceg, II. Lipót császár fia, I. Ferenc császár öccse, császári-királyi tábornagy (k.k. Generalfeldmarschall), az osztrák Honi Véderő (Landwehr) szervezője, a grazi Műszaki Egyetem alapítója. A napóleoni háborúk egyik császári hadvezére, a győri csatában a magyar nemesi felkelő hadsereg parancsnoka.
Élete Származása, testvérei János főherceg 1782. január 20-án született Firenzében, a Toszkánai Nagyhercegség fővárosában, a Poggio Imperiale kastélyban. Édesapja a Habsburg–Lotaringiai-házból való Lipót toszkánai nagyherceg (1747–1792), a későbbi II. Lipót német-római császár, magyar és cseh király, édesanyja a Bourbon-házból való Mária Ludovika spanyol infánsnő (María Luisa de España, 1745–1792), később német-római császárné volt. János főherceg az uralkodópár 16 gyermeke közül tizenharmadikként született. A felnőttkort megérő testvérek: Mária Terézia Jozefa főhercegnő (1767–1827), aki I. Antal szász királyhoz ment feleségül. Ferenc József Károly főherceg (1768–1835), a későbbi II. Ferenc német-római császár, I. Ferenc néven osztrák császár, magyar és cseh király. Ferdinánd József János főherceg (1769–1824), később III. Ferdinánd néven Toszkána nagyhercege. Mária Anna Ferdinanda főhercegnő (1770–1809), a prágai Szent Teréz apácakolostor főapátnője. Károly főherceg (1771–1847) tábornagy, Teschen hercege, Napóleon legyőzője az asperni csatában. Sándor Lipót főherceg (1772–1795), 1790-től haláláig Magyarország nádora. József Antal János főherceg (1776–1847), 1795-től haláláig Magyarország nádora (József nádor). Mária Klementina főhercegnő (Maria Klementine von Österreich, 1777–1801), aki Ferenc nápoly–szicíliai trónörököshöz ment feleségül. Antal Viktor főherceg (1779–1835), Köln püspöke, 1816–1828-ig a Német Lovagrend Nagymestere. János főherceg (1782–1859) tábornagy, a „stájer herceg”. Rainer József főherceg (1783–1853) tábornagy, a Lombard–Velencei Királyság alkirálya. Lajos főherceg (1784–1864) tábornagy, 1836–1848-ig az Államkonferencia vezetője. Rudolf főherceg (1788–1831) bíboros, Olmütz hercegérseke, Beethoven mecénása.
Ifjúkora János főherceg gyermekéveit a firenzei nagyhercegi udvarban töltötte. 1790-ben, amikor apja megörökölte a császári trónt, szüleivel és testvéreivel együtt Bécsbe költözött. 1792-ben, tízévesen mindkét szülőjét elveszítette, három hónapon belül. János elsőszülött bátyja, a 24 éves Ferenc főherceg lett az uralkodó (II. Ferenc néven német-római, 1804-től I. Ferenc néven osztrák császár).
János főherceget érdeklődése a természettudományok és a történelem felé vonzotta. A francia forradalom expanziója következtében 1792 áprilisától azonban háborús helyzet alakult ki. Ferenc császár magas katonai vezetői posztra szánta (nála lényegesen intelligensebb és műveltebb) öccsét. János főherceget 1796-tól katonai tanulmányokra szorította.
Katonai képzése során 1795-ben János főherceget a 26. dragonyos ezred tulajdonosává, azaz tiszteletbeli parancsnokává. Ez az ezred rövid ideig János főherceg bátyjának, József nádornak nevét „(Erzherzog Josef Anton von Österreich)” viselte, az 1798-as haderőreformot követően a 3., majd 1802-ben az 1. számot kapta).
A napóleoni háborúkban A második koalíciós háborúban (1799–1802) A második koalíciós háború során, 1800 szeptemberében Ferenc császár – általános meglepetést okozva – a mindössze 18 éves János főherceget nevezte ki a császári-királyi hadsereg Bajorországban álló főerejének legfőbb parancsnokává. Bátyja, Károly főherceg elutasította ezt a megbízást. Katonai tanácsadóként Franz von Lauer báró (1735–1803) táborszernagyot rendelték mellé. 1800. december 3-án a hohenlindeni csatában (Felső-Bajorországban) az osztrák hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett Moreau tábornok rajnai hadseregétől, bár maga János főherceg nagy személyes bátorságról tett tanúságot a csatatéren. A visszavonulás során a Saalach folyó menti utóvédharcokban (1800. december 12–14) sikerült ugyan érzékeny veszteségeket okozni a franciáknak, de ez javarészt a császáriak tehetséges alparancsnokainak (Johann von Liechtenstein herceg és von Riesch gróf altábornagyoknak) volt köszönhető. A főparancsnokságot végül bátyja, Károly főherceg vette át, mert a lázongó katonák tömegei nyíltan követelték János főherceg leváltását.
Az 1801-es lunéville-i békeszerződés után János főherceget Hadmérnöki és Erődítési Főigazgatónak (Generaldirektor des Genie- und Fortifikationswesens) nevezték ki , majd rövidesen a Hadmérnöki Akadémia (Ingenieurakademie) és a bécsújhelyi Mária Terézia Katonai Akadémia (Theresianische Militärakademie) főigazgatója lett (1848-ig).
A harmadik koalíciós háborúban (1805) A harmadik koalíciós háború kezdetén, 1805. szeptember 1-jén János főherceget lovassági tábornokká nevezték ki. Az itáliai császári-királyi haderő derékhadának parancsnokságát akarták rábízni, és bátyjának, Károly főhercegnek főparancsnoksága alá rendelték. 1805. október 15-én azonban a tiroli tartományi rendi gyűlés (Landstände) küldöttségének felkérésére János főherceg elvállalta a tiroli császári-királyi haderő (mintegy katona) főparancsnokságát, és ezzel Tirol tartomány védelmének feladatát. Azt kérte Ferenc császártól, hogy önállóan szervezhesse a tartomány védelmét. Életének talán legnagyobb csalódását kellett elszenvednie, amikor a bécsi udvar utasítására ki kellett ürítenie Tirolt. Mindazonáltal a császár elismerte János főherceg érdemeit az 1805-ös hadjáratban, 1806. január 22-én kitüntette őt a Katonai Mária Terézia-rend (MMThO) parancsnoki keresztjével. János főherceg szervező munkájának gyümölcseként megszületett az osztrák belső Honi Véderő (Landwehr), amelynek mintájára szervezték a későbbi magyar Honvédséget is. A Landwehr felállítását I. Ferenc (immár Ausztria császáraként) 1808. június 9-én kiadott uralkodói pátensében rendelte el.
Az ötödik koalíciós háborúban (1809–1810) Az ötödik koalíciós háború kitörésekor János főherceget kinevezték a belső-ausztriai hadsereg főparancsnokának. Vezérkari főnöke Laval Nugent vezérőrnagy lett. A hadsereg a VIII. hadtestből (parancsnoka: Gróf Gyulay Albert altábornagy) és a IX. hadtestből (parancsnoka: Gróf Gyulay Ignác altábornagy) állt, a két hadtest összlétszáma ... fő között volt. A seregtestet az újonnan szervezett Honi Véderő több dandárja egészítette ki (körülbelül emberrel). Ebben a hadjáratban János főherceg a főt számláló itáliai francia haderővel került szembe, amelyet Itália alkirálya, Eugène de Beauharnais tábornagy irányított. János főherceg nem akart időt veszíteni, ezért már 1809. április 8–10 között Pontebbán és a Predil-hágón át bevonult Veneto tartományba, hogy az ellenséget visszaszorítsa az Etsch folyóig. Ugyanekkor a VIII. hadtest egy része, mintegy két dandárnyi erő, Chasteler altábornagy parancsnoksága alatt a Puster-völgyön (Pustertal) keresztül Tirolba nyomult. A Jánossal nagyjából egykorú, fiatal Beauharnais tábornagyot, akinek nem voltak komoly háborús tapasztalatai, teljes meglepetésként érte az osztrák hadak ilyen gyors megjelenése. Saját haderejének felkészülése még nem fejeződött be, a francia csapatok még itáliai területen közeledtek.
1809. április 11-én Venzonénál (Cividale mellett) került sor az osztrákok első sikeres ütközetére Broussier tábornok hadosztályával. A franciákat visszavetették, Beauharnais egész hadseregének a Tagliamento folyó mögé kellett visszahúzódnia. Április 15-én Pordenone mellett János főherceg előőrse, melyet Frimont altábornagy vezetett, szétverte a Sahuc tábornok vezette francia előhadat. A franciák 2500 főnyi veszteséget szenvedtek, az osztrákok négy ágyút, és több hadilobogót zsákmányoltak. Másnap, április 16-án Beauharnais tábornagy indított támadást a Tagliamento folyótól emberrel és 54 ágyúval, de a Sacile (Fontane Fredda) melletti csatában vereséget szenvedett, és vissza kellett vonulnia. 3000 francia halott maradt a csatatéren, 3500-an estek osztrák fogságba. A következő napokban további 3000 francia katonát fogtak el, újabb ágyúk és zászlók estek a győztes császáriak kezébe. A csatavesztés következtében Beauharnais-nak egészen Caldieróig (Veronától keletre) kellett visszavonulnia. János főherceg ezzel megszerezte az 1809-es háború első osztrák harctéri győzelmét.
Az általános hadi helyzet azonban a Habsburg Birodalom ellen fordult. Miközben János sikertelenül ostromolta a caldierói francia védelmi állásokat, megérkezett a hír a Károly főherceg parancsnoksága alatt álló osztrák főerő Regensburgnál elszenvedett súlyos vereségéről. Ennek nyomán 1809. április 29-én János főherceg önállóan úgy döntött, hogy kivonul Itáliából, és hadseregével Bécs alá siet. Aznap még sikeresen elhárította Beauharnais támadását Soavénál, de május 1-jén megkezdte a visszavonulást Belső-Ausztria felé. János főherceg minden eredménye, amit ebben a hadjáratban elért, semmivé lett. Az itáliai francia haderő, amelyhez most már a kipróbált és harcedzett MacDonald marsall is csatlakozott, felvette a Piavén keresztül visszavonuló osztrák hadak üldözését.
1809. május 7–8-án a piavei csatában az osztrákok igen súlyos veszteségeket szenvedtek. Elesett a császári lovasság parancsnoka, Christian Wolfskehl von Reichenberg báró altábornagy, 52 tiszt, 3800 katona, elveszett 15 ágyú. További vereségek következtek május 11-én San Daniele del Friulinál, és május 12-én Gemonánál és Venzonénál. Ezután a belső-ausztriai hadseregcsoportot kétfelé osztották. Gyulay Ignác altábornagy – aki a horvát báni méltóságot is viselte – a IX. hadtest egy részével Ljubljana és Zágráb felé indult, hogy saját haderejét a horvát népfelkelőkkel megerősítve megvédelmezze Krajnát (a mai Szlovéniát) és Horvátországot Marmont francia tábornagy dalmáciai hadtestétől. Maga János főherceg, a IX. hadtest fennmaradó részével Tarvison (Tarvisión) keresztül Villachba vonult vissza, Gyulay Albert altábornagy egyik hadosztályának fedezetével. Chasteler altábornagy a VIII. hadtest néhány dandárjával Tirolban maradt, az ottani népfelkelés támogatására. (Chasteler itteni gerilla-hadviselése olyan veszteségeket okozott a franciáknak, hogy a dühöngő Napóleon parancsba adta, hogy elfogatása esetén azonnal agyon kell őt lőni).
János főherceg támogatta Andreas Hofer felkelését is, amely a Tirolt megszállva tartó franciák és bajor szövetségeseik ellen irányult. A szigorúan abszolutisztikus és összbirodalmi kategóriákban gondolkodó Ferenc császár azonban a tiroli német nemzeti plebejus felkelést veszélyesnek ítélte az összbirodalomra, és a schönbrunni béke megkötése után megtiltotta a franciaellenes mozgalom támogatását. Hofert a franciák elfogták és Mantuában kivégezték.
A győri csatában
Annak ellenére, hogy az Itáliából visszatért, szétforgácsolt belső-ausztriai hadsereg ekkor már nem tudott érdemben beavatkozni a hadi eseményekbe, János főherceg visszautasította, hogy a Haditanács őt valamelyik bátyja, Károly főherceg vagy József nádor parancsnoksága alá rendelje. Ferenc császár utasítására József nádor magyar nemesi felkelő hadseregét János főherceg alá rendelték. János a különböző felkészültségű egységeket összekeverve állította fel, majd a csata előestéjén úgy döntött, hogy – a haditervvel ellentétesen – nem támad, hanem bevárja a francia támadást. Beauharnais tábornagy az 1809. június 14-i győri csatában súlyos vereséget mért János főherceg magyar népfelkelőkkel megerősített hadseregére. A francia tüzérség tüzében az osztrák és magyar harcvonal megingott, és János főherceg – megint önállóan – azonnali visszavonulást rendelt el Komárom irányában. A csatatérről elvonult hadsereg nem tudott időben egyesülni Károly főherceg Marchfelden álló főerőivel, és nem tudott részt venni a (július 5–6-án lezajlott) nagy wagrami csatában sem.