A Tao-tö-csing,A Tao-tö-king írásmódot közli az Osiris kiadó Helyesírás című kötete az 1357. oldalon és az Akadémiai Kiadó Keleti nevek magyar helyesírása című kötete a 402. és a 436. oldalon (mandarin 'út-hatóerő-könyv'; hagyományos kínai: 道德經; egyszerűsített kínai: 道德经; magyar népszerű: Tao-tö-csing; pinjin hangsúlyjelekkel: Dàodéjīng; Wade-Giles: Tao Te Ching; ), illetve ahogy Weöres Sándor nyomán a mai magyar irodalom ismeri: Tao Te King – Az Út és Erény könyve az a könyv, amelyben a hagyomány szerint a filozófiai taoizmus megalapozójának tartott bölcs, könnyen megjegyezhető formában összegezte a szerinti élet tanításait. A könyv legfontosabb üzenete a követendő úttal, a val való harmónia keresésének keretbe foglalása. A könyvnek nincsen vallásos tartalma, amennyiben a követését nem tekintjük vallásnak. Valójában azonban magát a val való foglalatosságot természetvallásnak tartják, amely túlmutat isteneken és angyalokon, és a teremtő őserő törvényei szerinti életmódot tartja követendőnek.
Szerzője
A Konfuciusz idősebb kortársának, nek tulajdonítja a kínai hagyomány, akinek legkorábbi életrajza A történetíró feljegyzései című munka 63. fejezetében található. Ezek szerint a (楚) államban született Lao családneve Li (李), személyneve Er (耳), adott neve pedig (聃) volt, és a udvar levéltárában dolgozott. Kung Fu-ce részére állítólag tanácsokkal szolgált a szertartásokkal kapcsolatban, majd látván a -ház hanyatlását, eltávozott, a határnál a határőrként dolgozó (尹喜) kérésére leírta művét két tekercsben. Későbbi források egyértelműen a nyugati irányról, illetve ökör vontatta szekéren, vagy bivalyon utazó ről beszélnek. Számos kutató azt feltételezi, hogy a történetírói hagyományban ebben a szerepben minden előzmény nélkül felbukkanó személyt, éppen a további rá vonatkozó információk hiánya folytán, a valódi szerzője vagy szerzői csak felhasználták. A Han-dinasztia és a Hat Dinasztia korában alakja radikális változásokon megy át, a történeti bölcs isteni rangot kap, teremtői és megmentői szerepben lép fel.
Taoizmus
A taoizmus szerint a világegyetem mozgató ereje maga a tao, mint teremtő őserő. A könyv szavai szerint a tao névtelen, mert minden név valamilyen meghatározott létezőt jelöl meg. Szavakkal meghatározhatatlan, intellektussal fel nem fogható, tulajdonságokkal körül nem írható. Jelen van minden helyen, minden időben és minden rezdülésben – élőben és élettelenben egyaránt, köztük magában az emberben is. A tao mindenekelőtt az örökké mozgó, változó világ végső egységének az elve. A tao azonban a mindenek felett uralkodó elv.
A taoizmus legfontosabb tanítása harmóniát találni a természet erőit mozgató teremtő őserővel, elérni a nem-cselekvés (vu-vej) állapotát, és ezáltal megvalósítani a tökéletességet és a halhatatlanságot, vagyis a teljes megvilágosodást.
A taoizmus egyik legismertebb mestere, Lao-ce, a hagyomány szerint megvalósította ezt az állapotot, s miután a Tao-tö-csing tanításait lediktálta egy őt kérlelő határőrnek, elhagyta a civilizált világot, és halhatatlan remeteként élt tovább egy ismeretlen helyen.
A szöveg Címe A gyakran „Ötezer szavas klasszikus”-nak ( 五千字) vagy nek nevezik. A Han-kori 景 császár (uralk. i. e. 156–141) adományozta a szövegnek a klasszikus mű ( 經) státuszt, és csak a Han-kor végén kapta a címet, korábban néven hivatkoztak rá. Az „Ötezer szavas klasszikus” elnevezést egyes követők olyan komolyan vették, hogy az eredetileg hosszabb szöveget a megfelelő méretre csökkentették, így a ban talált kéziratok között több példány is éppen 4999 írásjegyet tartalmaz. Érdemes megjegyezni, hogy csak a Han-dinasztia alatt került a vel együtt a bibliográfiai leírásokban a taoista ( 道家) címszó alá.
Szerkezete jelenlegi verzióban 81 részből áll. A hivatalos Han-kori felosztás szerint elöl áll a 37 fejezetes Út ( 道) könyve (amely a szóval kezdődik és inkább általánosabb kérdésekkel foglalkozik), majd utána a 38-tól a 81. versig tartó erény ( 德) könyve (amely a „legfensőbb erény” ( 上德) kifejezéssel kezdődik, és alapvetően a nak a világban való működéséről ír). Az 1973-ban megtalált két ból 馬王堆 előkerült kéziraton (i. e. 195, illetve i. e. 169) ugyanakkor ennek a sorrendnek éppen az ellenkezője jelenik meg. A -i kézirat felfedezése előtt a 河上公 (i. e. 2. sz.) és 王弼 (i. sz. 226–249: 老子注) kommentárjaiból volt ismeretes. 1993-ban találták meg a jelenleg ismert legrégebbi, hozzávetőlegesen i. e. 300-ból származó kéziratot 郭店 ( tartományban). A bambuszcsíkokra írt leletet a kutatók három, egyenként 39, 18, illetve 14 bambuszlapot tartalmazó csoportra (A, B, C) osztják, melyek elrendezésükben és az írásjegyek szintjén is sok mindenben különbözik a jelenleg ismert verziótól, és amelyek az 1–66. közötti versekből 31 vers valamilyen verzióját képviselik. A két új lelet esetében ugyanakkor nem egyértelmű, hogy mennyiben jelenik meg bennük az eredeti , illetve mennyiben egy sajátos értelmezési hagyomány.
Datálása A datálása meglehetősen problematikus, rendelték már az 5., a 4. és a 3. századhoz is. Kérdéses, hogy egyáltalán érdemes-e egy szerzőnek (legyen az vagy más) tulajdonítani a művet. A 3. századnál későbbre semmiképpen sem tehető a keletkezése, mivel a 3. századi , a későbbi része és a már gyakran idéz belőle. Nem kizárt, hogy eredetileg inkább szájhagyományként, aforizmák gyűjteményeként terjedt, és jelenleg ismert, írott formájában csak egy lényegesen későbbi időszakban állították össze, bár szintén kérdéses, hogy a végső redaktor milyen mértékig avatkozott be a rendelkezésére álló anyagba.
A könyv A voltaképp a harmonikus életvitel megalapozója, és mint ilyent, természetvallásnak vagy tapasztalat-vallásnak tartják. Nem a hit az, ami alapot ad a követésének, hanem a gyakorlat, a tapasztalat. A könyv minden egyes versszaka egy viselkedési formára, egy helyes életvitelre utal, és egyben ennek az életmódnak a követésére biztatja az olvasót, valamint hangsúlyt fektet az ég, az ember és föld hármasságára, amelyben az ember feladata harmóniát teremteni az ég és a föld kettőssége, a és a ellentéte között.
A könyv fontos tanítása szerint a a nép küzdelmek és harcok nélküli életének, a harmonikus együttélésnek a megteremtője a nem-cselekvés, az ellen-nem-állás által. A taoista harcművészetek szerint ez az ellent-nem-állás, a harc nélküli harc az a hatalom, amely valódi békés együttélést teremthet az emberek között.
„Aki val szolgálja az emberek urát, az nem igázza le hadsereggel az égalattit, hiszen ez a tette könnyen ellene fordulhat. Mert amerre hadsereg járt, csak tüske és tövisbozót terem, s a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. Az igazán jó hadvezér célhoz ér és megállapodik, s nem vetemedik arra, hogy erőszakot alkalmazzon. Célhoz ér, de nem emeli fel magát; célhoz ér, de nem dicsőíti magát; célhoz ér, de nem kevélykedik; célhoz ér, de csak azért, mert nem tehet mást; célhoz ér, de nem alkalmaz erőszakot”.
A taoizmus tanításai szerint az Ég, a Föld és az Ember mind alkotórészei az egységes világmindenségnek. Egymással szüntelen kölcsönhatásban vannak, és viselkedésüket egy mindenre kiterjedő, egyetemes törvény szabályozza. Ez a törvény nem más, mint a . Mindemellett a egy olyan utat vagy konkrét „ösvényt” is jelent, amiről voltaképpen nem is lehet letérni, mert ez maga a világ működésének a folyamata, a megnyilvánult világ eredendő oka.HÉJJAS István: Illúzió és valóság, Aszklépiosz, Budapest, 1998.
A második szavát Weöres Sándor nyomán gyakran erénynek fordítják, de sokkal inkább jelent „hatóerőt”, olyan erőt, amely által maga a működik. A olyankor nyilvánul meg, amikor a dolgok folyása el akar térni a által kijelölt úttól. Ez a hatóerő a „” – azaz a „nem-cselekvés” vagy „cselekvés nélküli cselekvés” – elve szerint működik, amely nem azonos a teljes passzivitással, hanem egyfajta természetes, erőfeszítés nélküli viselkedést jelent.
Kommentárjai Az idők során a hez körülbelül 700 kommentár íródott, amelyből mintegy 350 maradt fenn. A korai kommentárok közül érdemes kiemelni 王弼 (i. sz. 226–249: 老子注), 河上公 (i. e. 2. sz.), 嚴遵 és a 想爾 kommentárt. kommentárja a 玄學 irányzat többi művéhez hasonlóan bővelkedik az elvont bölcseleti koncepciókban, ugyanakkor hiányoznak belőle a vallásos felhangok. A művet 81 fejezetre osztó kommentárjából ( 老子章句) egymástól nagyon kis mértékben eltérő 30 verzió maradt fenn (egyebek között 敦煌), maga a mű a Huang–Lao iskola jegyeit hordozza magán, és a -korig rendkívül nagy népszerűségnek örvendett. Szintén fontos (i. e. 83–i. sz. 10) 老子指歸 (Útmutató a hez) című kommentárja, amelyből csak a 38–81. részekhez írottak maradtak fenn. Az ebben a kommentárban megőrzött eredeti szöveg sok szempontból a -féle verzióhoz hasonlít. Emellett jelentős még a két fejezetének (21–22.) elemzése és a ban talált (S. 6825), a Mennyei Mesterek vallásos taoista szekta szempontjait érvényesítő, a megistenült re és a halhatatlanokra hivatkozó kommentár is. Japánból mintegy 250 kommentár ismert.
Hatása A Hat Dinasztia korában a et szívesen tanulmányozták együtt a vel és a gel. A Tang-kori 玄宗 (uralk. 712–755) alatt, elfogadva a -féle 81-es felosztást, véglegesítették a fejezetek beosztását (korábban léteztek 64, 68 vagy 72 fejezetes verziók is); 731-től a hivatalnoki vizsga részét képezte. A vallásos taoista hagyományban idézése mágikus erővel bír, képes démonokat elűzni és gyógyítani, az idéző képes az egyéni és a társadalmi összhangot elősegítő érdemeket felhalmozni. A Tang-korban a Li (李) császári család személyéig vezette vissza eredetét, ennek köszönhetően a különösen nagy megbecsülésnek örvendett, i. sz. 666-ban császár a Titokzatos Kezdet Legmagasabb Fensége ( 太上玄元皇帝) címet adományozza neki.
Fordításai A et az i. sz. 7. században fordították le először, mégpedig szanszkritra, a 18. században a Kínában hittérítést végző Matthew Raper révén került már latin nyelven Európába. Azóta a nyugati nyelvű fordítások száma már meghaladja a 250-et.
Magyar fordításai A kétségkívül a klasszikus kínai irodalom és filozófia legtöbb fordításban és a legtöbb kiadásban megjelent műve magyar nyelven. A mai napig nem kevesebb mint tizenkét magyar nyelvű fordítása keletkezett, és csak a rendszerváltás óta eltelt húsz évben 13-15 alkalommal jelent meg önálló formában. Egy másik, a fordítók között roppant népszerű műnek számít Puskin Anyeginje, melyet az elmúlt majd másfél évszázad alatt így is csak nyolcan ültettek át magyar nyelvre. A világ filozófiai, bölcseleti irodalmában azonban nincs másik olyan mű, amely a fordítói érdeklődés tekintetében felvehetné a versenyt a gel.
A nek az első teljes, magyar nyelvű fordítása Stojits Iván (1866-1932) nevéhez fűződik, és 1907-ben jelent meg. Stojits a korban dívó teozófiai mozgalom egyik meghatározó alakja volt, ebben a témában számos cikke jelent meg a Jövendőben és egyéb fővárosi lapokban. A teozófia már indulása hajnalán, a 19. század utolsó évtizedeiben rábukkant művére, melynek tanítását alapvetően összeegyeztethetőnek tartotta saját célkitűzéseivel, nevezetesen a végtelen bölcsesség és egyfajta titkos tudás feltárásával. Stojits ennek szellemében, „idegen nyelvű kútfők” és minták nyomán (de az eredeti kínai szöveg ismerete nélkül) készítette el a magyar nyelvű fordítását.
A második magyar nyelvű fordítás valamikor a húszas-harmincas években készülhetett el és Tápay-Szabó László (1877-1941) nevéhez fűződik. Tápay-Szabó a jogi tanulmányait követően több fővárosi, majd vidéki lap újságírója és szerkesztője volt. 1923-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, majd visszatérve 1930-tól a Szegedi Egyetem tanáraként tevékenykedett. Az ő kéziratban maradt fordításával kapcsolatban érdemi ismereteink nincsenek.A Tápay-Szabó-féle fordítás egy későbbi említése, Popper Péter nevéhez fűződik, aki egyik művében megemlékezik arról, hogy Tápay-Szabó hivatkozott édesapjának, Popper Viktornak a saját fordítására. Lásd: Tokaji 2010, 6. o. Az azonban biztos, hogy Stojitshoz hasonlóan Tápay-Szabó sem rendelkezett azzal a kínai tudással, amely hitelessé tehette volna fordításukat.