Commodore a közismert neve a Commodore Business Machines (röviden: CBM vagy C=), majd később Commodore International néven működő elektronikai cégnek, mely az 1980-as évek számítástechnikájának jelentős szereplője volt. Olcsó, tömegek számára elérhető gépeik révén több millió család számára vált elérhetővé a számítógép, amely így méltán érdemelte ki az "otthoni számítógép" elnevezést. Bár a cég 1994-ben csődöt jelentett, azóta számos próbálkozás volt a cég egésze, illetve egyes termékeinek az újraélesztésére, továbbfejlesztésére. Jelenleg a "Commodore" védjegy tulajdonosa a Commodore International Corporation, mely aktívan működik.
Cégtörténet A kezdetek A Commodore-t az Auschwitzot is megjárt, lengyel származású Jack Tramiel alapította. Kezdetben régi írógépek javításával foglalatoskodott Bronxban, miután 1952-ben leszerelt az amerikai hadseregtől. Tramiel hamar felismerte, hogy a gyártásban és az eladásban rejlik az igazán nagy pénz, így 1954-ben Kanadába, Torontóba költözött, és megalapította a Commodore Portable Typewriter Company céget, amellyel már írógépek importálása és előállítása révén is színesítette a palettát. A cég 1955-ben vette fel a Commodore Business Machines, Inc. (CBM) vállalati nevet és formát.
A vállalkozás azért kapta a Commodore nevet, mert Tramiel egy katonai csengésű titulust szeretett volna, ám már minden magasabb rang, így a General (tábornok) és az Admiral (tengernagy) is foglalt volt. Ezért hát maradt a Commodore (sorhajókapitány).
A hatvanas évek elején Japán az amerikai és az európai piacra zúdította nagyszámú és olcsó mechanikus összeadó gépét, aminek hatására új, rendkívül sikeres Commodore-részleg született, amely asztali számológépek előállításával foglalkozott. Ehhez azonban rengeteg pénzre volt szükség, és ezért 1962-ben a cég Commodore International Limitedként belépett a New York-i tőzsdére. Egy részvény ára a belépéskor 2,50 dollár volt.
100px|bélyegkép|jobbra|Commodore SR9091SR A vállalat hamarosan Kanada legnagyobb irodagépgyártója lett, és töretlen ütemben növekedtek, ám hamarosan felmerült a gyanú, hogy a sikerhez vezető út etikátlan lépésekkel volt kikövezve. Jack Tramielt vizsgálatnak vetették alá, ám nem sikerült vele szemben elég bizonyítékot összegyűjteni ahhoz, hogy vád alá helyezzék. Az ügynek azonban így is meglett az eredménye: a Commodore – rossz sajtóvisszhangja miatt – óriási veszteségeket könyvelhetett el.
A cég mindezek után hamar csődbe ment volna, ha 1965-ben nem bukkan elő a váratlan megmentő, Irving Gould. A neves befektető megvásárolta a Commodore részvényeinek 17%-át mintegy 400 ezer dollárért, és cserébe nem kért mást, mint a cég igazgatói helyét.
Egy Japánban tett látogatás után Tramiel ejtette a mechanikus megoldásokat, és minden erőforrást az ott látott új termékvonalra irányított, azaz a Commodore az akkor robbanásszerűen terjedő digitális karórák és számológépek piacán próbált szerencsét. A gyors váltás meghozta gyümölcsét: 1969-ben a Commodore dobta piacra az első amerikai elektronikus számológépet, a C108-at, melynek lelkét egy Texas Instruments által készített chip képezte.
Az üzlet beindulása A cég ezzel hatalmas aranybányára lelt, mert szinte alig tudta tartani a lépést az óriási kereslettel. Nem kellett azonban sok idő ahhoz, hogy felbukkanjanak a vetélytársak, és az első természetesen maga a Texas Instruments volt, mégpedig igen jó esélyekkel. A cég ugyanis jelentősen kedvezőbb árakat kínálhatott, mint a Commodore, mivel ugyanarra a saját készítésű chipre alapoztak, melyet a konkurenciának nyereséggel adtak el. Ennek köszönhetően a Commodore, több nyereséges év után, 5 millió dolláros veszteséggel zárta az 1975-ös esztendőt.
Jack Tramiel persze hamar felismerte, hogy mi jelentette a gyenge láncszemet. Rájött, hogy csak akkor maradhat továbbra is sikeres, ha terjeszkedik, és megpróbál minden szükséges komponenst maga előállítani. Ehhez azonban új technológiákra, illetve más vállalkozások felvásárlására volt szükség, ami hatalmas tőkét igényelt, valamint rendkívül nagy kockázattal járt. Itt került a képbe ismét Irving Gould, aki újabb kölcsönt folyósított a Commodore-nak, ám a 3 millió dollár ellenében az alapító valamennyi Commodore-részvényét kérte cserébe.
A MOS Technology felvásárlása A cégen belül tartani a teljes eszközfejlesztést és gyártást a korábban említett kockázatok mellett számos előnnyel járt: Rövidebb ideig tartottak a fejlesztések. Az egyes részfejlesztések jobban együtt dolgozhattak. A csak saját részre fejlesztett technológiájú gépek kevesebb alkatrészt jelentettek. Nincs kiszolgáltatottság a beszállítók felé. Mindez együtt hosszútávon költségmegtakarítást jelentett.
Az első cég, amelyet Tramiel felvásárolt, a MOS Technology volt. A MOS-hoz még 1975-ben csatlakozott Chuck Peddle vezetésével néhány mérnök, akik addig a Motorolánál dolgoztak a 6800-as mikroprocesszoron. A kis csapat az új munkahelyen is folytatta a fejlesztést, és a 6800 közvetlen konkurenciájaként kifejlesztették a 6501-et, amely teljesen kompatibilis is volt az előddel. A Motorola azonban perre vitte a dolgot, s miután sikerült több százezer dollárt kicsikarnia a MOS-ból, a kis vállalkozás hamarosan komoly pénzügyi problémákkal nézett szembe. Ekkor jött a Commodore ajánlata, melyet a vezetés minden tétovázás nélkül elfogadott 1976 novemberében.
A MOS (későbbi nevén Commodore Semiconductor Group) ekkorra már elkészítette a 6501-es tökéletesített verzióját, a 6502-t is, amely sokkal olcsóbb volt a Motorola termékénél: 175 helyett mindössze 25 dollárba került darabja. Ez pedig óriási fegyverténynek bizonyult, és a processzor, valamint továbbfejlesztett változatai a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején megjelent otthoni számítógépek egyik meghatározó processzora lett. Többek között a 6502 volt a lelke a Commodore első számítógépének, az eredetileg MOS tervezésű KIM-1 egykártyás számítógépnek, valamint ez a chip vitte sikerre az Apple I-et, az Apple II sorozatot (az Apple IIGS-be azonban már a 16 bites 65816 került), hogy a 8 bites Atari gépekről vagy akár a Nintendo első megoldásairól ne is beszéljünk (a NES a 6502-t, a SNES pedig a 65816-ot használta).
A PET
bélyegkép|jobbra|PET 2001 1977-ben Chuck Peddle javasolta, hogy a 6502-re alapozva építsenek egy teljes asztali számítógépet. Tramiel rábólintott, ám nem akart nagy kockázatot vállalni, így hat hónapot adott arra, hogy előálljanak egy kész termékkel. A határidőt sikerült tartaniuk a fejlesztőknek, és a PET (Personal Electric Transactor) elnevezésű számítógép, mely magában foglalta a monitort, a billentyűzetet, és az adatbevitelhez nélkülözhetetlen magnót is.
Tramiel azonban továbbra is szkeptikus maradt, és újsághirdetések révén akarta felmérni, van-e kereslet a számítógép iránt. A PET-et 595 dollárért kínálta, és hathetes szállítási időt ígért. Az eredmény már meggyőzte őt is, mivel hamarosan több millió dollár értékben futottak be megrendelések a Commodore-hoz.
Ekkor még úgy tűnt, hogy a dolog sínen van, azonban nem minden alakult úgy, ahogy kellett volna. A PET ára ugyanis a kezdetektől fogva folyamatosan kúszott felfelé. Eredetileg 495 dollárért hirdették meg, de hamarosan kiderült, hogy az ár túlságosan optimista volt, és még az első megrendelések felvétele előtt 595 dollárra emelték az összeget. Ez még mindig csak minimális nyereséget jelentett, ráadásul a szállítás is igen nehézkesen ment, s támogatás szinte egyáltalán nem volt hozzá. A Commodore ennek ellenére végül még feljebb, 795 dollárra emelte az árat, és ennek részleges ellentételezéseként 4 Kbyte extra memóriát rakott a gépbe. Megoldást azonban ez sem jelentett, és a PET 1978-ban már a harmadik helyre szorult az Apple II és a TRS-80 sorozat mögé. Ezek után Tramiel csak úgy tudott az élvonalban maradni, hogy jelentős árcsökkentéseket hajtott végre.
A VIC
A Commodore eközben hozzálátott a PET továbbfejlesztéséhez, mivel Tramiel számára egyértelművé vált, hogy az Apple és az Atari sikerének fő kulcsa az otthonok meghódítása. Az alapító ezért úgy határozott, hogy készít egy színes kijelzős számítógépet, ami hihetetlenül alacsony, 300 dolláros árával elsősorban a játékosokat és a hobbifelhasználókat célozza meg.
Az új gép processzora a még mindig olcsó és kellően nagy tudású 6502 lett, ami mellé 5 Kbyte memóriát helyeztek (max. 29 Kbyte-ra bővíthető), valamint beépítették a MOS által készített VIC-et (Video Interface Chip), amely képes volt színes grafika és egyszerű hanghatások előállítására. A felbontás 176×184 pixel lett, de alaphelyzetben csupán szöveges üzemmód volt elérhető, mégpedig 22 soros, illetve 23 oszlopos megjelenítésben. 16 szín állt rendelkezésre, amelyből valamennyit lehetett használni a háttérre, de csupán nyolcat az előtérre, azaz a karakterekre.
A Commodore ezúttal tartani tudta az eredetileg eltervezett árat, és a VIC-20 1981-ben valóban 299,95 dolláros áron került a piacra. Ez lett az első számítógép, amelyből egymillió darabot adtak el, annak ellenére is, hogy az 5 Kbyte memória bizony édeskevésnek bizonyult, mert a programozók, mielőtt befejezték volna munkájukat, gyakran túlszárnyalták a gép memórialimitjét.
A cég egyik mottója az lett, hogy "számítógépet a tömegeknek és nem csak a tehetőseknek" (computers for the masses, not the classes). A nagyon alacsony, 300 dolláros árat természetesen néhány apró trükkel sikerült megvalósítani. Először is egybeintegrálták a billentyűzetet az alaplapot tartalmazó házzal, s ami a legfontosabb: nem járt hozzá monitor, hanem csak egy TV-kimenet, aminek révén bármilyen televíziókészüléket megjelenítőként lehetett használni.
A Commodore 64
bélyegkép|jobbra|Commodore 64 A VIC-20 sikere nyomán elkezdtek dolgozni a gép VIC-40 fedőnevű utódján. Ennek fő újdonsága a 64 Kbyte memória és a továbbfejlesztett grafikus chip volt (VIC-II), amely már valóban csak a megjelenítéssel foglalkozott. A hangképzést ugyanis másik chip, a SID végezte, mely a maga nemében egyedülálló volt, ugyanis ez volt az első, „home computer”-be épített különálló hangvezérlő. Az új gép végül Commodore 64 (röviden: C64, vagy „C=64”; ahol az „=” jel a gép emblémájának csíkjait szimbolizálja) néven és 599,95 dolláros áron került a nyilvánosság elé 1982-ben.
A C64 a 20. század legtöbb eladást produkáló otthoni számítógépe. A piacra történő bevezetés után mindössze 2 évvel megdöntötte az eladási rekordot több mint 4 millió példánnyal világszerte. A Commodore csődjéig pedig, általánosan elterjedt nézet szerint, 22 millió darab kelt el belőle, amivel bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is. Ez különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy egy olyan termékről van szó, mely lényegében mit sem változott hosszú élete során: az utoljára előállított példány pontosan ugyanazt tudta, mint a legelső verzió, miután a modern PC-knél megszokott továbbfejleszthetőségről szó sem volt.
Egy váratlan fordulat
A C64-es megjelenése és hatalmas sikere után a cég évről évre nagyobb bevételeket ért el. Piaci részesedése egyre nagyobb lett, és az egykoron kicsi, írógépekkel foglalkozó vállalkozás éves bevétele meghaladta az évi egymilliárd dollárt. Sőt, 1983-ban piacra dobták a C64 mobil (portable) verzióját, az SX64-et. Minden szépnek tűnt tehát, amikor váratlan dolog történt: Jack Tramiel bejelentette, hogy távozik a saját maga által alapított cégtől! Akkoriban semmivel sem indokolta a döntését, ám évekkel később kiderült, hogy Tramiel és Irvin Gould között nézeteltérés támadt, mivel az alapító rendszeresen kihagyta a részvényeseket és őt is a legfontosabb döntések meghozatalából. Ezzel azonban a Commodore fennállásának legsúlyosabb veszteségét szenvedte el, és megpecsételte önnön sorsát. Akármilyen diktatórikus is volt Tramiel, kétségtelen, hogy a legfontosabb és legeredményesebb döntések az ő nevéhez fűződtek, és marketingpolitikája nagy szerepet játszott a sikerben.