thumb|330px|Első hó az őszi erdőben
Az erdő olyan természetes vagy telepített élőhely, amelynek jellegét a sűrűn álló fák határozzák meg. Az erdők a Föld talán legkomplexebb életközösségei, amelyben egyaránt megtaláljuk a talajban élő mikroorganizmusokat, a földfelszínen élő mohákat, gombákat, lágy- és fás szárú növényeket. Állatvilága többnyire rendkívül gazdag, hosszú táplálékláncokkal.
Az erdei növényzet jellemző szintjei: lombkoronaszint(ek) — a mérsékelt égövi erdőkben jellemzően egy vagy kettő; cserjeszint — a mérsékelt égövi erdőkben jellemzően egy; gyepszint — a mérsékelt égövi erdőkben jellemzően egy; moha- és zuzmószint, gyökérszint, folyondárszint — a mérsékelt égövön jellemzően a galériaerdőkben, epifitonszint — jellemzően a trópusi esőerdőkben.
Az erdők különböző formáit a trópusokon és a mérsékelt övben a magashegyek erdőhatáráig megtaláljuk mindenütt, ahol a fák növekedéséhez elég a csapadék és az erdőket az ember nem irtotta ki.
Az erdőben környezet számos paramétere (megvilágítás, hőmérséklet, páratartalom, talajnedvesség stb.) jelentősen eltér az azon kívüli területekétől (Wohlleben, 2015), ezért jellemző életközössége csak megfelelő méretű fás területen tartható fenn. Ezért nem nevezzük erdőnek: a magányos fákat, a néhány, illetve pár tucat fából álló facsoportokat, a fátlan növénytársulásokban szigetszerűen előforduló ligeteket, a fasorokat, az alig néhány fa széles erdősávokat stb.
A Magyarországon használatos területi beosztás szerint az erdő minimális területe 0,5 ha (Erdőgazdálkodási, 1964). Jogi értelemben az erdő a termőföld egyik művelési ága. right|thumb|330px|Idős fa a sherwoodi erdő mélyén
Szuperorganizmus
A természetes állapotú erdők olyan szuperorganizmusoknak tekintendők, amelyekben (legalábbis) az azonos fajú fák kapcsolódnak egymáshoz, és közös ellátó, illetve hírközlő rendszert hoznak létre. Ennek két módja ismeretes: közvetlen kapcsolat a szomszédos fák gyökereinek összenövésével; közvetett kapcsolat a fákkal mikorrhizás kapcsolatban élő gombákon át.
A közös ellátó rendszer (a lombokból a gyökerekbe visszajuttatott cukoroldat megosztása) lehetővé teszi, hogy az egészséges fák „kisegítsék” aktuálisan rosszabb állapotú társaikat. Ez a „segítőknek” is közvetlen érdeke, mivel az erdő kiritkulása lerontja annak sajátos mikroklímáját. A rendszer szélsőséges esetekben 400–500 éve kivágott fák tönkjeit is életben tarthatja, mivel azok a közös gyökérrendszerből továbbra is fel tudják szívni a szükséges tápanyagokat. A közvetlen gyökérkapcsolat lassan, több évtized alatt épül ki, ezért a viszonylag frissen telepített erdőkben a fák „magukra hagyatva”, a kedvezőtlen hatásokra sokkal érzékenyebben nőnek (Mancuso-Viola). A száz évnél rövidebb vágásfordulóra telepített erdőkben a gyökérkapcsolatok rendszere általában nem alakul ki. A kapcsolódások nem véletlenszerűek. A növények meg tudják különböztetni fajtársaik gyökereit az idegen fajokéitól — sőt, saját gyökereiket fajtársaikétól is (Wohlleben, 2015). Bár csak a gyökerek nőnek össze egymással, a lombkoronák kapcsolatának is megvan a jelentősége. Amikor egy fa ágai elérik szomszédainak ágait, nem nőnek tovább, de vastagodnak és erősödnek. Ennek eredményeként a vihar a magányos fáknál nehezebben dönti ki az egymás mellett állókat, mert az eltérő magasságú, tehát más-más frekvenciával rezgő-hajladozó fák kölcsönösen megtámasztják egymást (Wohlleben, 2015).
Fajtái
Az erdők a legjellemzőbb fás növénytársulások.
Domináns fafajaik típusa szerint
A köznyelvben, illetve a gazdálkodásban gyakran, a társulástani megnevezésekkel többé-kevésbé összhangban domináns fafajaik típusa szerint nevezzük őket. Eszerint a mérsékelt égövben: tűlevelű, lomblevelű és elegyes erdőket különböztetünk meg. A trópusokon, ahol a pálmák stb. válnak uralkodó fajokká, fajcsoportokká, ez a három kategória további típusokkal egészül ki.
Megújulásának módja szerint
Eredetük szerint az erdők három fő csoportja: őserdők, szálerdők, sarjerdők.
Az őserdő emberi beavatkozás nélkül újul meg. Magyarországon nincs olyan terület, ahol ne lett volna valaha valamilyen erdőgazdálkodás; itt őserdőknek azokat az erdőket nevezzük, amelyek növekedésébe legalább 150 éve nem avatkozott be az ember.
A szálerdő magról, csemetéről vagy dugványról, ritkán a valamilyen erdőkár miatt fiatalon visszavágott fák sarjairól ered. Ezen belül: csemetés az ember magasságát még el nem ért erdősítés; újulat a természetes úton (az idős fák elhullatott magjaiból) kikelt és az ember magasságát még el nem ért fiatal erdő.
A jól tervezett szálerdő telepítése, gondozása és felújítása egyaránt komoly szakértelmet igényel és meglehetősen költséges. Fái eleinte lassan nőnek, ennek eredményeként évgyűrűik sűrűek, törzsük keresztmetszete a körhöz közeli. Többnyire egymáshoz közel állnak, tehát törzsük viszonylag hosszú, egyenes, hengeres és ágtiszta. A gyökérzet és a lomb is arányosan fejlődik. Az ilyen erdő korán feltisztul, ezért viszonylag kevés az olyan, korhadó ággörcs, amelyen át a fertőzések könnyen támadhatnak. A magról eredt fák ezeket a gazdasági szempontból előnyös tulajdonságaikat egészen idős korukig megtartják; legtöbb fajuk optimális vágásfordulója száz évnél hosszabb. A szálerdő sűrűsége tervezhető úgy, hogy a talaj árnyalása mindig megfelelő legyen.
A sarjerdő a fák kivágása után visszamaradt tuskókról, gyökerekről, esetleg törzsrészekről ered, ezért telepítése olcsó. A sarjak kezdetben gyorsan nőnek, ezért évgyűrűik szélesek, azok alakja a kerektől jelentősen eltérhet. A fa szövetei lazák, anyaga viszonylag puha. Bár a visszamaradt tuskók egymástól viszonylag távol állnak, de egy-egy tuskóról sarjak tömege fakadhat. A fenti okok együttes hatására a sarjak gyakran girbegurbák és sűrűn elágazóak lesznek. A törzsek a szél nyomására vagy az ágakra rakódó hó súlya alatt könnyen törnek. A tuskón és a korhadó ághelyeken át a sarjakat könnyen megtámadhatják a fertőző gombák. A tuskók elvénülése a sarjak növekedésének ütemét erősen csökkenti. A sarjerdők fája általában csak tűzifának jó. Vágásfordulójuk többnyire 10–40 év, tehát ezekben a (tar)vágás negatív hatásai is gyakoribbak. Az egyenetlen, nagy térközökkel, de csoportosan növekvő sarjak szinte sosem árnyékolják megfelelően a talajt, amit a szél is jobban szárít, mivel a rövidebb vágásforduló miatt a fák átlagos életkora kevesebb (Erdőgazdálkodási, 1964). A vágásforduló azért nem hosszabbítható, mert a fák egészsége a kezdeti gyors növekedés után leromlik; ettől értelemszerűen növekedésük is erősen lelassul.
Az erdőgazdálkodás szerint
Az erdőgazdálkodás mértékétől és jellegétől függően hagyományosan az erdők három típuscsoportját különböztették meg: őserdők, gazdasági erdők, egyéb rendeltetésű erdők (Erdőgazdálkodási, 1964). örökerdők
Növényei
A természetes erdőben az egyes fafajok eloszlása nem egyenletes, az erdőt ökológiai törvények formálják. A termőhely létfeltételeinek négy elsőrendű tényezője: a fény, a víz, a hőmérséklet és a talajok tápanyagtartalma.
A fentieknek megfelelően minden faj folyamatosan próbál újabb és újabb területekre átterjedni, és e versengés eredményeként a fajok térben és időben változó módon keverednek. Ezt a folyamatot az egyes élőhelyek állatvilága is befolyásolja. A versengés eredményeként a hasonló termőhelyeken hasonló fajösszetételű, az erőforrásokat optimálisan hasznosító növénytársulások, úgynevezett erdőtársulásokKevey Balázs, 2008: Magyarország erdőtársulásai alakulnak ki. Az azonos létfeltételek esetén térben ismétlődő társulást (az erdő fáinak összességét) állománynak (faállománynak) nevezzük.
Éghajlata
Az erdő éghajlata többnyire jelentősen különbözik a nyílt (fátlan növénytársulásokkal borított, illetve növénytakaró nélküli) térszínekétől. Ez a különbség jelentősen függ az erdő fajösszetételétől és a fák elhelyezkedésétől – a sorokba ültetett fákból álló, fajszegény „erdőben” jóval kevéssé jelentkezik, mint a természetes vagy ahhoz közeli erdőtársulásokban; a lomblevelű, illetve elegyes erdőkben a lombos időszakban erőteljesebb, mint a tisztán tűlevelűekből álló társulásokban, a téli időszakban viszont a különbség iránya megfordul.
Az erdőben a napi hőingás kisebb, mint a nyílt terepen – különösen akkor, ha a fák levelesek és az erdő zárt.
Az erdő fékezi a légmozgást, „megfogja a szelet”. Ezért a homokos talajú alföldek védelmére gyakran telepítenek mezővédő erdősávokat; így akadályozzák meg, hogy a szél felkapja és elhordja a kötetlen talajt (egyúttal a szél fékezésével a talaj kiszárítását is gátolják). A fákat csak a nagyon erős szél dönti, illetve billenti ki; különösen ellenállnak a szélnek a mélyre hatoló gyökérzetű keményfák, mint például a tölgyek (Quercus spp.).
A páratartalom szignifikánsan nagyobb, mint a nyílt terepen – olyannyira, hogy nem ritkán már késő délután vagy kora este eléri a harmatpontot. A közép-európai erdőkben a relatív páratartalom a nyári félévben csak ritkán csökken 60% alá; a talaj közelében szinte mindig a harmatpont körül ingadozik.
Hasznosítása, funkciói
300px|bélyegkép|jobb|Kastélyerdő Zichyújfaluban. Egykoron a Zichy család vadgazdálkodást folytatott az erdőben.
Az erdők tudatos hasznosítása az erdőgazdálkodás. Az erdőkből származik az építő- és tűzifa döntő többsége. Az 1972-es erdészeti világkongresszuson Buenos Airesben magyar javaslatra fogadták el az erdők funkcióiról szóló tételt. Eszerint az erdők szolgálják a termelést, védő hatásuk van, és egyúttal szociális, jóléti szerepüknek is eleget tesznek. A mai szaknyelvben ezt úgy fogalmazzák, hogy valamennyi erdőterület egyidejűleg tölt be védelmi, gazdasági és közjóléti szerepet.
Az erdő jellegétől, elhelyezkedésétől és a társadalmi-gazdasági igényektől függ, hogy ezek közül melyik a meghatározó, elsődleges.
A magyarországi erdők jelentősége, legfontosabb funkciói
A hazai erdők nem önfenntartó környezeti rendszerek: jelenlegi formájukat több évszázados emberi beavatkozás, gazdálkodás alakította ki. Éppen ezért csak szakszerű erdőgazdálkodással tarthatók fenn. A fenntartható erdőgazdálkodás alapvető célja az erdő védelme annak érdekében, hogy az megőrizze biológiai változatosságát, termő- és felújuló képességét, megfeleljen a társadalmi igényeknek.
Védő erdők
300px|jobbra|bélyegkép|Védett erdő, „Am Enteborn” természetvédelmi terület Dülmennél (Németország, Észak-Rajna-Vesztfália)
Erdeink mintegy harmadának elsődleges funkciója védelmi. Fő típusaik: a természetvédelmi oltalom alatt álló, ún. védett erdők és a természeti környezetet vagy létesítményeket védő erdők.
A védő erdő jellemzően 20–100 m széles és több mint 200 m hosszú.
A védő erdők típusai:
A talajvédő erdő vagy a meredek lejtőket védi a lezúduló csapadékvíztől, lassítva a vízmosások mélyülését (az eróziót), vagy a laza termőrétegű homokos és kotus talajok felszínét védi a deflációtól.
A mezővédő erdő elsősorban a szél káros hatásaitól védi a mezőgazdasági termőterületeket, de közben számos élőlénynek is menedéket ad, így gazdagítva a mezők élővilágát.
A vadvédelmi erdő a vadállomány életkörülményeit javítja úgy, hogy az erdő általános védőhatásai is érvényesüljenek és a faállomány szerkezete se romoljon.
A vízvédelmi erdő az ivóvíz-bázisok (tározók, tavak, más felszíni és felszín alatti vizek, források) vízkészletének mennyiségi és minőségi védelmében játszik meghatározó szerepet.
A partvédő erdő az árvízvédelmi töltéseket, gátakat védi a hullámveréstől és a jégtől. Ide soroljuk a csatornák, folyók, tavak és holtágak partszakaszait védő erdőket is, melyek segítenek elkerülni a káros szivárgásokat, elhabolásokat, szabályozzák a talajvízháztartást.
A településvédő erdők a városok, községek és más települések határait, illetve részeit, épületeit védik. Ide soroljuk az egészségünket és közérzetünket javító belterületi vagy a belterület határán növő erdőket, ligeteket is.