Admiral Hipper osztály

Az Admiral Hipper-osztály a Kriegsmarine öt egységből állónak tervezett nehézcirkáló-osztálya volt, melyeket a 30-as évek közepétől kezdtek el építeni és hármat fejeztek be közülük teljesen. Az osztály egységei az Admiral Hipper, a Blücher, a Prinz Eugen, a Seydlitz és a Lützow voltak. Csak az első három vett részt a második világháborúban a német haditengerészet kötelékében. A Seydlitz építését leállították mikor már 95%-ban elkészült, mert az a döntés született, hogy repülőgép-hordozóvá alakítják át, de ebben a formában sem készült el. A Lützow-t félkész állapotában 1940-ben eladták a Szovjetuniónak.

Az Admiral Hipper és a Blücher részt vettek Norvégia megszállásában 1940 áprilisában. A Blücher az Oslo előtti erődítmények tüzében veszett oda súlyos emberveszteséggel. Az Admiral Hipper a Trondheim ellen vonuló harccsoportot vezette, Norvégia sikeres megszállása után az Atlanti-óceánon folytatott portyázott ellenséges kereskedelmi hajókra vadászva. 1942-ben Norvégia északi részére helyezték át, hogy a Szovjetunióba tartó konvojokat támadja. 1942 decemberében a barents-tengeri csata során brit cirkálók rongálták meg.

A Prinz Eugen első bevetése a Rheinübung hadművelet volt, melyben a Bismarck csatahajóval vett részt közösen. A francia atlanti partokról 1942-ben a Cerberus hadművelet keretében a két Scharnhorst-osztályú csatahajóval sikeresen visszatért Németországba, ami után az Admiral Hipperhez hasonlóan Norvégiába helyezték át. Itt egy brit tengeralattjáró torpedója rongálta meg, aminek kijavításához vissza kellett térnie Németországba. Az Admiral Hipper 1943 elején visszatért Németországba és ekkor a javítások miatt kivonták a szolgálatból, majd 1944 őszén ismét szolgálatba állították, hogy a következő évben részt vehessen a Baltikumban zajló mentőakciókban. A Prinz Eugent vele ellentétben teljes szolgálatban tartották és a háború hátralévő részében a Baltikumban maradt.

Az Admiral Hippert saját legénysége süllyesztette el 1945 májusában Kielben, ahol a háború után lebontották. A háborút átvészelő Prinz Eugen az Egyesült Államok hadizsákmánya lett. Az amerikaiak 1946-ban egy nukleáris teszthez használták fel. A Seydlitzet Königsbergbe vontatták, ahol elsüllyesztették még a szovjetek beérkezése előtt. A háború után kiemelték és lebontották. A Lützow a Szovjetunióban a Petropavlovszk nevet kapta és a Barbarossa hadművelet kezdetéig sem fejezték be az építését. A tüzérségével támogatta a szárazföldi harcokat, mígnem 1941 szeptemberében elsüllyesztették. Egy évvel később kiemelték és kellőképp kijavították ahhoz, hogy – immár Tallin névvel – a Leningrád felmentésére irányuló hadműveletben részt vehessen. Másodlagos szerepkörben az 50-es évekig szolgálatban tartották, majd pedig lebontották.

Tervezés

Kifejlesztés

A versailles-i békeszerződés 181. cikkelye a német haditengerészet nagyobb egységeinek számát hat (pre-dreadnought) csatahajóra és hat könnyűcirkálóra korlátozta. Ezeket az egységeket nem lehetett addig lecserélni, amíg el nem érték a húsz éves kort, és ezután is csak legfeljebb vízkiszorítású egységekkel cserélhették a csatahajókat és tonnásakkal a cirkálókat. 1922 februárjában a nagy tengeri hatalmak aláírták a Washingtoni Flottaegyezményt és bár Németország nem volt a meghívottak között, de az itt meghatározott minőségi korlátozások rá is vonatkoztak. Az 1920-as évekre a Reichsmarine cirkálói elég időt töltöttek már szolgálatban ahhoz, hogy új építésűekkel cseréljék le őket. Az évtized során megépítették az Emdent, a három Königsberg-osztályú és a két Leipzig-osztályú könnyűcirkálót a leváltásukra.

Az 1930-as londoni tengerészeti egyezmény a cirkálókat formálisan két altípusra osztotta: a nehézcirkálókra, melyek fő fegyverzete 20,3 cm-es űrméretű ágyúkból állhatott, és a könnyűcirkálókra, melyek 15,5 cm-es ágyúkat kaphattak. A versailles-i békeszerződés alapján Németország nem építhetett nehézcirkálókat, de az NSDAP 1933-as hatalomra kerülésekor formálisan visszautasította a békeszerződést. A genfi leszerelési konferenciáról való kivonulás után Hitler úgy érvelt, hogy amennyiben a többi európai állam nem csökkenti a fegyveres erejét arányosan Németországgal, akkor el kell fogadniuk a német fegyverkezést. Az 1935. május 21-től a Kriegsmarine nevet viselő német haditengerészet ezután szabadon fegyverkezhetett. Ezután Németország Nagy-Britanniával megkötötte az angol-német tengerészeti egyezményt, ami alapján a németek a brit flotta méretének 35%-ának megfelelő méretű felszíni flottát építhettek ki. Ennek alapján Németország vízkiszorításig építhetett nehézcirkálókat, ami öt darab -s egységet jelentett.

Az első három egység terveivel 1934-35-ben készültek el, az eredetileg könnyűcirkálónak tervezett Seydlitz és Lützow tervei 1934-1936-ban készültek el. Ez a kettő is négy lövegtoronnyal rendelkezett volna, de ezekbe nem kettő 20,3 cm-es, hanem három 15 cm-es löveg került volna, összesen 12 darab. A két könnyűcirkáló egyéb részleteiben nem különbözött volna a három nehézcirkálótól. 1936. november 14-én a haditengerészet úgy döntött, hogy az utolsó két egységet is nehézcirkálóknak építi meg.

Általános jellemzők

bélyegkép|bal|300px|A fegyverezetet és páncélzatot is szemléltető, felismerhetőség céljából készített rajz egy Admiral Hipper-osztályú cirkálóról Az osztály egységei kis mértékben eltértek egymástól a méretüket tekintve. Az Admiral Hipper vízvonal menti hosszúsága , teljes hosszúsága volt. A függőleges orrkiképzés klipperekéhez hasonló ívelt orrkialakításra (Atlantikbug) való cserélésével a hosszúsága lett. A szélessége volt. A Blücher vízvonal menti hosszúsága , teljes hosszúsága , Atlantikbuggal , szélessége volt. Mindkét hajó tervezett merülése , teljes terhelés melletti merülése volt. A Prinz Eugen vízvonal menti hosszúsága , teljes hosszúsága , Atlantikbuggal volt. A szélessége , standard merülése , teljes terheléssel volt. A Seydlitz és a Lützow teljes hosszúsága , szélessége , standard merülése , teljes terheléssel volt.

Habár névlegesen a -s vízkiszorítási határ alatt voltak az osztály hajói, ezt valójában jelentősen túllépték. Az Admiral Hipper és a Blücher tervezett vízkiszorítása , teljes terheléssel volt. A Prinz Eugennél ezek az értékek kis mértékben nagyobbak voltak, illetve . A Seydlitz és a Lützow még nála is nagyobbak lettek tervezett és teljes terhelés melletti vízkiszorítással.

A hajótesteket hosszirányú acélvázakból építették meg és 14 vízmentes részlegre osztották fel, a kettős fenék a hajógerinc hosszúságának 72%-át tette ki. A Kriegsmarine értékelésében a hajók jól kormányozhatóknak számítottak, melyek finoman reagáltak a kormánymozdulatokra. Alacsony sebességnél azonban kiszámíthatatlanul reagáltak a szélfújásokra és a tengeráramlatokra. Nagy sebességnél végrehajtott erős kanyarodásnál 14°-kal megdőltek és a sebességük akár 50%-kal is csökkenhetett. Fedélzetén 42 tiszt és 1340 sorállományú teljesített szolgálatot, ami háborús körülmények között 51 tisztre és 1548 sorállományúra bővült. A fedélzetükön számos kisebb vízi járműnek volt hely, közte két motoros naszádnak, két bárkának, egy motoros bárkának, egy pinassének és két dinginek.A csónakok neveit tartalmazó angol mondat: „The ships carried several smaller vessels, including two picket boats, two barges, one launch, one pinnace, and two dinghies.” A csónakok fordítása pontatlan lehet.

Meghajtás

bélyegkép|jobb|300px|A Prinz Eugen egyik hajócsavarja a Laboe-i Tengerészeti Múzeumban kiállítva

Az Admiral Hipper-osztály egységeinek meghajtásáról három gőzturbina gondoskodott. Az Admiral Hipper és a Blücher turbináit a Blohm & Voss gyártotta, míg a Prinz Eugenéit a Germaniawerft. A Seydlitz és a Lützow turbináit a Deschimag gyártotta le. Az első három hajó esetében a gőzt 12 nagynyomású kazán állította elő. A Seydlitz és a Lützow kilenc duplavégű kazánnal rendelkezett. Az Admiral Hipper és a Prinz Eugen kazánjait a Wagner gyártotta, míg a másik három hajó esetében a La Mont.

Mindegyik turbina egy háromszárnyú, 4,1 m átmérőjű hajócsavart forgatott meg. A hajtóműveiket teljesítmény leadására becsülték, ami végsebességet tehetett lehetővé. Az eredeti tervek alapján - gázolaj fért el az üzemanyagtartályaikban, de akár --t is magukkal vihettek. 20 csomós cirkálósebességgel a hatótávolságuk () volt.

A kormányzást egyetlen kormánylapáttal oldották meg. Az Admiral Hipper és a Blücher három áramtermelő egységgel rendelkezett, mindegyikben négy dízelgenerátorral és hat turbógenerátorral. A dízelgenerátorok egyenként teljesítményűek voltak, a hat turbógenerátor közül négy , az utolsó pár teljesítményű volt. A gépek összteljesítménye volt. A Prinz Eugen, a Seydlitz, és a Lützow három -os dízelgenerátorral, négy -os turbógenerátorral és egy -os váltakozó áramú generátorral rendelkezett összesen -os teljesítménnyel. Mind az öt hajó elektromos hálózata feszültségű volt.

Fegyverzet

A három elkészült hajó nyolc darab 20,3 cm űrméretű, 60-as kaliberhosszúságú (L/60) löveget kapott (20,3 cm SK C/34),A megjelölés rövidítéseinek feloldása: SK – Schnelladekanone (S. K.): gyorstüzelő ágyú; C/34 – Construktionsjahr (tervezés éve), ez esetben 1934. melyeket négy lövegtoronyban helyeztek el és melyekhez - lőszer tartozott, lövegenként 120-160. A lövegeket Drh.L C/34A megjelölés rövidítéseinek feloldása: Drh – forgatható (drehbar); L – Lafette (lövegtalp); C/34 – konstrukció tervezésének éve (1934). típusjelzésű lövegtornyokban helyezték el, melyek −10° süllyedési és 37° emelkedési szöget tettek lehetővé. A legmagasabb emelkedési szögnél a lövedékeket távolságra tudták kilőni. A -os lövedékeket torkolati sebességgel lőtték ki. A lövedékek páncéltörők illetve fenékgyújtós és orrgyújtós rombolóbombák lehettek. Mindegyik hajót elláttak még 40 ilyen kaliberű világítólövedékkel, melyek egyenként -t nyomtak és torkolati sebességgel lőtték ki őket. A Seydlitz négy lövegtornyát az Atlanti falba építették be. A Lützow-ra csak az első két lövegtornyát szerelték fel mikor leszállították a Szovjetuniónak.

bélyegkép|jobb|300px|A Prinz Eugen egyik 10.5 cm-es duplacsövű légvédelmi ágyúja A nehézlégvédelmüket 12 darab 10,5 cm űrméretű (L/65) légvédelmi löveg (10,5 cm FlaK 38 SK C/33) képezte, melyeket kétcsöves lövegtalpakon helyeztek el és 4800 darabos volt a lőszerkészletük. A lövegtalpak Dopp LC/31 típusjelzésűek voltak, melyeket eredetileg a 8,8 cm-es ágyúkhoz (8.8 cm SK C/31) tervezték. Ezek háromtengelyesen voltak stabilizálva és 80°-ig lehetett emelni velük a lövegeket, amivel -es magasságig tudtak ellőni. Felszíni célpontok ellen távolságig voltak használhatók. A lövedékeik egységesen -osak voltak és lehettek romboló-, romboló-gyújtó- vagy világítólövedékek.

A közeli célpontok elleni fegyverzete eredetileg 12 darab 3,7 cm-es (L/83) lövegből (3.7 cm SK C/30) és nyolc darab 2 cm-es (L/65) lövegből (2 cm FlaK 38) állt. A 3,7 cm-es lövegek egyes lövések leadására voltak képesek, tűzgyorsaságuk volt. A legmagasabbnak számító 85°-os állásszögben magasságig tudtak ellőni. A 2 cm-es gépágyúk lövedékei tárakkal rendelkező automata fegyverek voltak, melyek tűzgyorsasága volt. A tárak 20 vagy 40 lövedékesek lehettek, lőszerkészletük darabos volt. A háború későbbi szakaszában az Admiral Hipper és a Prinz Eugen légvédelmi tüzérségét megerősítették. A 3,7 cm-es lövegeket leszerelték és helyettük a 2 cm-esek számát 28-ra növelték. 1944-ben a Prinz Eugen 3,7 cm-es lövegei helyett 15 darab 4 cm-es (4 cm Flak 28) ágyút kapott. 1945-re a könnyű légvédelme 20 darab 4 cm-es és 18 darab 2 cm-es lövegből állt. Az Admiral Hipper 16 darab 4 cm-es és 14 darab 2 cm-es löveggel rendelkezett.