Antonio Vivaldi (Velence, 1678. március 4. – Bécs, 1741. július 28.) olasz barokk kori zeneszerző, hegedűs, zenepedagógus, impresszárió és római katolikus pap. Apja, Giovanni Battista Vivaldi a velencei Szent Márk-székesegyház hegedűse volt, valószínűleg ő tanította a fiát hegedülni. Vivaldit a szülei papnak szánták, egyházi tanulmányait 1688-ban kezdte meg. Mivel azonban koraszülött volt, és beteges maradt, nem adták be a velencei szemináriumba, hanem otthon taníttatták. 1703-ban áldozópappá szentelték, de papi hivatását nem sokáig gyakorolta, saját elmondása szerint egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy rendszeresen misézzen.
1704-ben a Pio Ospedale della Pietà árvaház tanára lett, és bár a későbbi évek alatt többször került összetűzésbe az intézmény vezetőségével, állását élete végéig megtartotta. A Pietà hangversenyei és zenés miséi a korabeli velencei és külföldi nemesek kedvelt szórakozásai voltak, így Vivaldi több befolyásos uralkodóval, arisztokratával köthetett ismeretséget. 1709-ben bemutatták Velencében Händel Agrippina című operáját, és valószínűleg Vivaldi is látta a bemutatót, s 1710-től már egyre inkább az operaszínpadok meghódításán gondolkozott.
Első operájának bemutatójára 1713-ban, Vicenzában került sor nagy sikerrel, a következő évben már Velencében vitték színre második dalművét. Ezután nem sokkal a velencei Sant'Angelo színház impresszáriója lett, operái pedig hamar meghódították Itália operaszínpadait, néhány év elteltével már Firenze, Róma, Mantova, Milánó színházai is rendeltek tőle operákat. Operaszerzőként egyre nagyobb hírnévre tett szert, Mantovában egy ideig Fülöp hessen–darmstadti herceg szolgálatába is lépett. 1720-ban jelent meg Benedetto Marcello korabeli operaéletet kifigurázó írása, amelynek egyik főszereplője Vivaldi volt. A zeneszerző 1725-ben Rómába utazott, ahol három operáját mutatták be, és valószínűleg XIII. Benedek pápával is találkozott.
1726-tól kezdve operabemutatóinak állandó női főszereplője Anna Girò, aki valószínűleg a Pietà növendéke volt. A lány nővére Vivaldi ápolónője lett, a két nő a mester velencei házában lakott. Ez számos pletykára adott okot, és Tommaso Ruffo kardinális végül ezért tiltotta ki Vivaldit Ferrarából. Az 1730-as években a zeneszerzőt már egyre kevésbé becsülték meg, a Pietà is több fiatal zenészt alkalmazott, végül megvált Vivalditól, aki elhatározta, hogy elhagyja a lagúnák városát. Eladta mindenét, és Bécsbe utazott, ahol VI. Károly császárnak akarta felajánlani a szolgálatait, akivel már korábban találkozott. Az uralkodó azonban hamarosan elhunyt, Vivaldi pedig tovább akart utazni Drezdába, de megbetegedett és meghalt.
Élete A Vivaldi család A 13. században két genovai tengerész, Ugolino és Vadino Vivaldi az első középkori európaiak között eljutott a Kanári-szigetekre, majd 1291-ben a hajótörésben lelték halálukat. Rajtuk kívül még több Vivaldival is lehet találkozni Itália történelmében: 1410-ben a genovaiak Rafael Vivaldit küldték tartozásuk rendezésére Velencébe, még ugyanezekben az években élt egy prior is, akit Antonio Vivaldinak hívtak. Sőt, 1559–1561 között Girolamo Vivaldinak hívták a genovai dózsét is. A kutatók sokáig a híres zeneszerző családjához kötötték az említetteket, de Emil Paul kutatásai nyomán ma már tudjuk, hogy Antonio Vivaldi családja nem Genovából származott. Vagyis a fentebb említettek csak névrokonai a zeneszerzőnek.
Vivaldi nagyszülei tekintélyes polgárok voltak, és Bresciában éltek. Itt látta meg a napvilágot Giovanni Battista (Giambattista) Vivaldi is, aki tízesztendős korában került Velencébe, anyja oldalán. A lagúnák városában borbélyinas lett, a tanulóévek után egy borbélyműhelyben kezdett el dolgozni. Abban az időben az itáliai borbélyműhelyekben általában tartottak hangszereket is: ezek segítségével tették kellemesebbé a vendégek számára a várakozási időt. Giovanni Battistát érdekelte a zene, megtanult hegedülni, és másodállásban hamar zenészként is elkezdett tevékenykedni. Nem telt bele sok idő, és hamarosan teljesen áttért a zenészi pályára.
bélyegkép|A velencei San Giovanni in Bragora-templom, ahol Vivaldit megkeresztelték
1685-ben részt vett a Sovvegno dei musicisti di Santa Cecilia elnevezésű zenészszövetség alapításában, amelynek elnöke a köztiszteletben álló zeneszerző, Giovanni Legrenzi lett. Legrenzi hamarosan a Szent Márk-székesegyház karnagya lett. Első intézkedései közé tartozott a zenekar kibővítése. Az újonnan szerződtetett zenészek között pedig ott volt Giovanni Battista Vivaldi is. A zenész 1677. augusztus 6-án vette feleségül Camilla Calicchiót, egy velencei szabó lányát.
Első gyermekük, az 1678. március 4-én született Antonio volt. A gyermek koraszülött, beteges és törékeny volt, ezért a szülők igyekeztek mindentől megóvni: még a közeli templomba sem merték elvinni megkeresztelni. Attól féltek, hogy bármelyik pillanatban meghalhat, ezért gyorsan a bábaasszonnyal kereszteltették meg. A templomi keresztelője csak két hónappal később, május 6-án, a San Giovanni in Bragora-templomban volt.
A későbbiek során Vivaldinak három lánytestvére (Margherita Gabriela, Cecilia Maria, Zanetta Anna) és két fiútestvére (Bonaventura Tommaso, Francesco Gaetano) született. Közülük egyik sem lépett zenei pályára, a két fiú, Tommaso és Francesco a borbélymesterséget tanulták ki. A Vivaldi család valószínűleg könnyelmű, temperamentumos és lobbanékony volt. 1721-ben Francescót egy átmulatott éjszaka utáni verekedés miatt száműzték Velencéből. Hasonló történt Iseppo Vivaldival is, aki talán a zeneszerző egy másik rokona volt; ő 1728. november 2-án a nyílt utcán vert meg egy bolti kifutófiút. A tanúk közül az egyik azt nyilatkozta, hogy Iseppo családnevét ugyan nem tudja, de annak a híres vörös papnak a fivére. Jellegzetes, vörös színű haja miatt a zeneszerző gúnyneve volt az il Prete rosso. Az utca embere általában csak így ismerte és emlegette.
Tanulóévek Vivaldi zenei tanulmányairól nem sokat sikerült kideríteni. Valószínű, hogy a szülői házban nem voltak ritkák a zenész, énekes, kántor vendégek és a zenélések. Hegedülni az apja taníthatta meg, aki egyházzenei hivatásra szánta fiát. Hamar megismertette vele a templomi környezetet, Antonio tízéves korától már közreműködhetett a székesegyház zenekarában. 1689–1692 között apja átmenetileg nem látta el zenészi teendőit, s ez idő alatt valószínűleg fia helyettesítette.
Régebben úgy gondolták, hogy Legrenzi tanította zeneelméletre, azonban ezt ma már erősen vitatják, mert Legrenzi 1690-ben meghalt. Így Vivaldi még túl fiatal lett volna ahhoz, hogy a mester halála előtti néhány évben leckéket vegyen tőle. De ha arra gondolunk, hogy Mozart vagy Schubert csodagyerekként kezdte pályafutását, akkor ez az elképzelés mégsem olyan valószínűtlen.
bélyegkép|balra|300px|A Szent Márk tér Vivaldi korában, Canaletto (1697–1768) festményén (Thyssen-Bornemisza gyűjtemény, Madrid)
1688-ban Antonio megkezdte papi tanulmányait, de mivel beteges volt, szülei jobbnak látták, ha a fiú nem lép be a Seminario Patriarcale intézményébe, hanem otthon tanul. Vivaldi egészségi állapota ugyanis nem tette volna lehetővé, hogy maradéktalanul eleget tegyen az önmegtartóztatásoknak, a lemondásoknak. Ezenkívül szülei félthették a nevelők vasszigorától is. Velencében nem volt szokás, hogy a papnövendékek otthon nevelkedjenek. Azt nem lehet tudni, végül milyen körülmények között tett eleget a szeminárium a szülők kérésének, ahogy azt sem, kik taníthatták Antoniót. Talán a San Giovanni in Bragora kanonokjai, vagy a San Martino plébánosai foglalkoztak vele.
Giovanni Battista Vivaldi rendszeresen érdeklődött az újabb kottakiadványok iránt, rendre beszerezte a korszak legmodernebb, legkeresettebb szerzőinek műveit. A fiatal Vivaldinak így volt lehetősége autodidakta módon képeznie magát, tanulmányozhatta az egyes zeneszerzők kompozícióit, miközben a papi pályára készült.
1693-ban a zeneszerző az egyházi pálya első fokára lépett: szeptember 18-án a velencei pátriárkától elnyerte a tonzúrát, másnap pedig ostiaróvá (ajtónálló) avatták, ami a szerpapság legalacsonyabb fokozata volt. 1694. szeptember 21-én lettore, azaz felolvasó lett, majd december 25-én elnyerte az esorcista (ördögűző) fokozatot, aztán a következő évben accolito (gyertyavivő) lett, végül 1699. április 4-én a szerpappá szentelés előtti utolsó fokára lépett és subdiaconussá (alszerpap) nevezték ki. 1700. szeptember 18-án diakónussá léptették elő, ezzel elérte a pappá szentelés előtti utolsó fokozatot. Még három év telt el, mire befejezhette egyházi tanulmányait, 1703. március 23-án áldozópappá szentelték.
A diákonussá és a pappá szentelése között a szokásos egy év helyett három telt el. Ezt egyes kutatók azzal magyarázzák, hogy Vivaldi néhány évet Rómában töltött, ahol Corelli tanítványa volt. Korai szonátáiban számos stílussajátosság Corelli technikájának az ismeretére utal. Corelli műveit azonban Velencében is kiadták, így azokat apja kottatárában is megismerhette, és nem maradt fent semmilyen közvetlen bizonyíték arra, hogy Vivaldi valóban Corelli tanítványa lett volna ezekben az években.
A zeneszerző nem folytatta sokáig papi tevékenységét. A misézést nem sokkal felszentelése után abbahagyta, egy későbbi levelében ezt rossz egészségi állapotával indokolta, ami gyakran akadályozta abban, hogy rendesen végigvezesse a misét. Rosszullétei miatt mindig a mise közepén kellett félrevonulnia a sekrestyébe.
Vivaldi betegségét strettezza di pettónak, mellkasi szorulásnak mondta. A kutatók ezt ma egyfajta hörgőasztmával azonosítják. Egyes orvosszakértők szerint a zeneszerző angina pectorisban szenvedhetett.
A Pio Ospedale della Pietà Velence évszázadokon át kereskedőváros volt; erődítéses települései révén uralta a keleti kereskedelmet, amiért elsősorban a törökökkel állott állandó hadilábon. Egy ilyen helységben a sok háborúskodás miatt nagy számmal voltak árvák. Az ő gondozásukra már a 14. században árvaházakat alapítottak, amelyek kórházként is működtek. Ezekben az intézményekben rendszeres oktatás, vallásos nevelés folyt. Vallási és pedagógiai okokból is fontos volt az ilyen intézményekben énekkar működtetése, így hamarosan zenei szemináriumok alakultak, ahol a különösebben tehetséges növendékeket éneklésre, zeneelméletre, sőt hangszeres játékra oktatták. Ezeken a szemináriumokon olyan híres mesterek tevékenykedtek, mint Antonio Caldara, Domenico Scarlatti, Johann Adolphe Hasse vagy Baldassare Galuppi.
Velencében négy ilyen intézmény tett szert különösen nagy hírnévre heti rendszerességgel megrendezett hangversenyei, zenés istentiszteletei révén: la Pietà, i Mendicanti, gli Incurabili és l’Ospedaletto, valamennyi leánynevelő intézet volt, ezek vezetői jól profitáltak a hangversenyekből, így sohasem volt ellenük kifogás.
bélyegkép|200px|A Pio Ospedale della Pietà korabeli ábrázoláson (Musée Correr, Velence) Antonio Vivaldi neve 1704-ben olvasható első ízben a Pietà fizetési listáján. Egy évvel korában, 1703 szeptemberében foglalta el első hivatalos állását: a Pietà maestro di violinója (hegedűtanára) lett. Az intézmény miséi és hangversenyei központi helyet kaptak a velencei nemesség és a külföldi látogatók társasági naptárában. Ezért fontos volt a fiatal énekesek és zenészek megfelelő taníttatása, a megfelelő próbamunka, illetve új zeneművek biztosítása.
Az intézmény zeneigazgatója ekkoriban Francesco Gasparini volt, az ő kívánságának tettek eleget, amikor Vivaldi személyében egy megfelelő hegedű- és oboatanárt szerződtettek az intézménybe. Mivel Vivaldi a hegedű- és az oboajáték mellett szinte a kezdetektől tanított viola all’inglesét (angolbrácsa) is a növendékeknek, ezért 1704 augusztusában negyven dukáttal megemelték az amúgy nem túl nagy fizetését, így már évente 100 dukát biztos keresete volt.