Nyugat-Berlin részleges államisággal rendelkező terület volt 1949 és 1990 között, amely a nyugati hatalmak megszállási övezeteiből alakult ki.
Kialakulása Berlin amerikai, brit és francia megszállási övezeteit, a három nyugati szektort 1948. június 24-étől szárazföldi blokád alá vonták a szovjet haderők. A nyugati hatalmak úgy döntöttek, hogy nem adják fel a területet, viszont békés megoldáshoz folyamodnak. Az ellátást légihíddal biztosították, amely a nagy anyagi teher mellett emberáldozattal is járt (39 brit, 3 amerikai és 6 német pilóta vesztette életét). Miután a blokád nem érte el célját, azt 1949. május 12-én éjfélkor feloldották.Légihíd Nyugat-Berlin felett - National Geographic
Nyugat-Berlin kormányzati (polgármester és szenátus) központja 1949-től a schönebergi városházában működött. Kennedy amerikai elnök 1963-ban a városháza előtt tartott beszédében mondta, hogy "Ich bin ein Berliner" vagyis „Berlini vagyok”, ami a történelem része lett.
A berlini fal
Az NDK 1952-ben lezárta a határt az NSZK irányában. Berlinben azonban szabad átjárás volt a szektorok között és a keletnémetek ezen keresztül kezdtek kiutazni a nyugati oldalra. Az NDK 1961. augusztus 13-án kezdte meg a berlini fal építését, amely egy idő után hermetikusan elzárta Nyugat-Berlint az NDK-tól. Nyugat-Berlin város központja a Kurfürstendamm környéke, Kelet-Berliné az Alexanderplatz lett.
Egyéb sajátosságok
A nyugat-berlini lakosoknak nem volt nyugatnémet személyi igazolványuk, hanem zöld borítóval egy „ideiglenes személyi” igazolvánnyal (Behelfsmäßigen Personalausweis) rendelkeztek. A lakosoknak a négyhatalmi törvény értelmében mindig maguknál kellett tartaniuk, és útlevél-helyettesítőként is szolgált az NDK-ban és más keleti államokban; mert a Szövetségi Köztársaság útlevelét ott nem ismerték el a nyugat-berliniek számára. Nyugat-Németországgal ellentétben nem volt katonai besorozás, mentesség volt a sorkatonai szolgálat alól (mivel a Bundeswehr nem állomásozott Nyugat-Berlinben, és a fiatal férfiak így elkerülhették a katonai szolgálatot). Voltak akik emiatt az NSZK-ból a városba átköltöztek. A berlini juttatás az alkalmazottaknak járó, a bruttó bérük nyolc százalékát kitevő adómentes fizetéskiegészítés volt, amelynek célja volt a nyugat-berlini magasabb megélhetési költségek ellensúlyozása és a város vonzóbbá tétele a munkavállakók számára. A Szenátusnak nem kellett fedeznie a költségeket, mert amit a város saját bevételeiből nem tudott finanszírozni, azt a szövetségi alapokból pótolták, a kiadások felét az NSZK fizette. Két metróvonal (a 6-os és a 8-as) középső szakaszainak több megállója az NDK területe alá esett, míg a többi és a végállomások a nyugati területen voltak. A fal megépítés után ezek a keleti oldalon lévő állomások szellemállomások lettek, a szerelvények nem álltak meg és fegyveres őrök védték. Az alagutak használatáért az NSZK évente 20 millió nyugatnémet márkát fizetett. Amikor a Szenátus le akarta bontani a régi épületeket, különösen Kreuzbergben, hogy helyükre újakat építsenek, az épületeket illegális beköltözők elfoglalták, hogy megakadályozzák a bontást. A házfoglalásokra már az 1970-es évek eleje óta volt példa, de az 1980-as évek elején volt a csúcspontja. A régi lebontásra váró épületekben a bérbeadók sok lakást üresen hagytak, miután a bérlők kiköltöztek. 1980 végén 18 házat foglaltak el, 1981 júniusára ez a szám 165-re emelkedett. A rendőrséggel a kilakoltatások miatt erőszakos összecsapásokra került sor. 1981-től sok foglalóval szerződést kötöttek, a megmaradt házakat 1981 novemberére kiürítették. 1978-ban Christiane F. a Wir Kinder vom Bahnhof Zoo (magyarul: A végállomás gyermekei) című könyvében bemutatta a város árnyoldalait, a drog, a bűnözés és a prostitúció sötét oldalát.
Nyugat-Berlin fejlődése bélyegkép|Berlin: Ernst-Reuter-Platz; a Hansanegyed irányába, újjáépítések folyamatában (1960)
Lakásépítési projektek A háború végére (1945) legalább 45 millió köbméter törmelék keletkezett Nyugat-Berlinben (30 millió a keleti városrészen). Berlin 245 300 épületéből 11,3 százalék teljesen megsemmisült, 8,3 százalék súlyosan megrongálódott, de 69,4 százalék lakható volt. A pusztulás elsősorban a belső kerületeket érintette. A Mitte és a Tiergarten kerületekben a lakások több mint 50 százaléka teljesen vagy súlyosan megsemmisült. 1943-ban a légibombázások szinte teljesen elpusztították a császárkori Hansaviertelt. A Szenátus 1953-ban hirdetett pályázatot a Hansa-negyed felépítésére, amely a Nemzetközi Építőipari Kiállítás központi témája lett. 1957-ben jött létre az új Hansaviertel negyed, egy modern városrész, amelynek tervezésében nemzetközileg elismert építészek vettek részt. A keleti városrészben felépült Stalinallee épületeinek ellen koncepcióját képviselte.
Nyugat-Berlinben az 1950-es évek első felétől széleskörű új lakásépítési program valósult meg. Majd 1962-től az 1970-es évek közepéig három nagy lakótelepet „szatellitvárosokként” építettek a város szélén. Ezek a következőek: (1) „Britz-Buckow-Rudow” (BBR) projekt (19 000 lakóegység) – 1972 óta „Gropiusstadt” néven ismert, a (2) „Märkisches Viertel” (17 000 lakóegység) Reinickendorfban, valamint (3) a „Falkenhagener Feld” lakótelep (11 500 lakóegység) Spandauban. Azonban ez a három nagy lakótelep projekt a nyugat-berlini lakásépítések mindössze 18 százalékát tette ki az 1962 és 1975 közötti építési időszak alatt. 1962 és 1990 között elkészült összes lakás közel 90 százaléka szociális lakásként, azaz államilag támogatott lakásként épült meg. A lakásépítésekre fordított állami támogatások összege az 1961 és 1990 közötti időszakban 34 milliárd márka körül alakult. Az 1970-es évek második felétől a lakásépítések csökkentek. 1963-ban Willy Brandt polgármester bejelentette az első nagyszabású városrehabilitációs programot, amely 56 000 lakást érintett a belső kerületekben, majd az 1970-es évek közepén további újjáépítési területeket jelöltek ki, körülbelül 50 000 lakással. A hetvenes évekig Nyugat-Berlin városrehabilitációja szinte kizárólag a régi épületek teljes lebontásának módszerével zajlott, amelyet új építés követett. Az irányváltása csak az 1980-as évek elején következett be, amikor elfogadták a városrehabilitáció koncepciót, amelyet a Kreuzberg kerületben dolgoztak ki. A nyugat-berlini lakásállomány 859 000-ről (1961) 1 079 000-re (1990) nőtt. A meglévő lakások átlagos mérete pedig az 1961-1990 közötti időszak alatt 56,4-ről 70,7 négyzetméterre. A lakásépítések (beleértve a korszerűsítést és a javítást) arányát az 1950 és 1990 közötti időszak teljes építési volumenében a nyugati részen körülbelül 40 százalékra, míg a keleti részén csak 28 százalékra becsülték a kettéosztott városban.
Egyéb fejlesztések A Nemzetközi Kongresszusi Központ (ICC Berlin) 1975 és 1979 között épült, átadásakor Európa legnagyobb és legmodernebb kongresszusi és rendezvényközpontja volt.
A Németországi Szövetségi Köztársaság első belvárosi autópályájaként 1956-ban épült a városi autópálya. A metróhálózatot kibővítették, a villamosközlekedést megszüntették.
A városban hasonlóan működtek a közintézmények, hasonló áruházak és üzletek nyíltak, mint az NSZK területen. Az életstílus, az árukínálat és a fogyasztási cikkek, a gépjárművek márkái azonosak voltak a nyugatnémetével. Érdekesség, hogy az első McDonald's éttermet 1983-ban a Hardenbergplatzon nyitották meg (az NSZK-ban már 1971-ben).
Közlekedési kapcsolatok és módok bélyegkép|Nyugat Berlin határátlépőinek helyei Az első engedélymegállapodás 1963. december 19-én lépett hatályba, ez lehetővé tette a nyugat-berliniek rokonlátogatásait a város keleti részén. Az 1971-es a két német állam közötti tranzitmegállapodások, valamint a berlini szenátus és az NDK közötti megállapodások szabályozták az utazásokat. Az 1980-as évek közepére négy fő tranzitútvonal (közúti, vasúti és hajózási) létezett: Berlinből Hamburg felé autópályán és a hozzá tartozó vasúti és teherhajó-kapcsolatokon keresztül, Hannover irányába autópályán (illetve vasúton, teherhajókkal), ami a legrövidebb tranzitkapcsolat volt. Továbbá a közúti és vasúti forgalom számára két tranzitvonal működött Erfurton keresztül Frankfurt felé, valamint Lipcsén keresztül Nürnberg felé. Voltak kisebb határátkelők is, például Duderstadtban kifejezetten a közúti forgalom számára, és Bad Sachsában a vasúti árufuvarozás számára. 1961. augusztus 22-én az NDK belügyminisztériuma hét közúti és egy vasúti átkelőhelyet jelölt ki nyugat-berlini lakosok, a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai és külföldi állampolgárok számára. Az átkelőhelyek a következőek voltak: Sonnenallee, Friedrichstraße (Checkpoint Charlie), Bornholmer Straße, Bahnhof Friedrichstraße, Chausseestraße, Heinrich-Heine-Straße, Oberbaumbrücke, Invalidenstraße. A további határállomásokat a térkép mutatja.
Légi közlekedés A légi forgalom számára három légi folyosó vezetett Berlinből Hamburg, Hannover és Frankfurt am Main felé. Két nemzetközi repülőtér működött, a Tempelhof és a Tegel, mindkettő az aznos nevű városrészben. A Tempelhof repülőtérről 1975 szeptemberében szinte az összes légi járat átkerült az akkor új Tegel repülőtérre, azonban továbbra is fogadta az amerikai katonai repülőgépeket. A német újraegyesítés után a Tempelhof újraindította a polgári járatokat, majd 2008-ban hivatalosan bezárták. A Tegel sem fogad már járatokat, a működési engedélye 2021-ben lejárt.
Területi módosítások thumb|350px|Térkép Nyugat-és Kelet-Berlin, határátkelők, metró hálózatok Az 1971. szeptember 3-án aláírt négyoldalú megállapodást követően három területcserére került sor Nyugat-Berlin és az NDK között. Ezek korrigálták a határt. Az előzmény az volt, hogy az 1920-ban megalakult Nagy-Berlin több területe a város határain kívül helyezkedtek el. A véletlennek köszönhetően mind Berlin nyugati kerületeihez (Zehlendorf és Spandau) tartoztak. 1945 után is enklávék maradtak, 1949-től pedig az NDK-n belül helyezkedtek el. Steinstücken volt az egyetlen állandóan lakott exklávé, ezt is csak az NDK területén keresztül volt lehetséges megközelíteni. Az enklávék területi csere útján történő rendezéséről szóló megállapodást 1971. december 21-án írták alá és 1972. június 3-án lépett hatályba a négyhatalmi megállapodással együtt. A megállapodás szerint az NDK összesen 15,6 hektárt, míg Nyugat-Berlin összesen 17,1 hektárt kapott. Nyugat-Berlin 4 millió márkát fizetett az NDK kormányának kártérítésként. Egy kiegészítő megállapodásban egy 8,5 hektáros területért 31 millió német márkát fizettek az NDK-nak. A harmadik megállapodást 1988-ban írták alá, amely szerint Nyugat-Berlin 14, összesen 96,7 hektáros területet kapott a város belső és külső határain, beleértve a Potsdamer Platznál található Lenné-háromszöget is, míg az NDK megkapta a Falkenhagener Wiese, a Laszinswiesen és a Wüste Mark utolsó nyugat-berlini exklávéit, valamint egy 50 méter széles sávot az Eberswalde teherpályaudvarnál (ma: Mauerpark). Nyugat-Berlin ezekért az NDK kormányának 76 millió márkát fizetett.
Kerületei bélyegkép|260px|Nyugat-Berlin|balra