A harmonika hordozható, többszólamú játékra alkalmas, átcsapó nyelves, fújtatós hangszer.Brockhaus-Riemann: Zenei lexikon Az aerofon hangszerek családjába tartozik. A szabad nyelvsípokba a harmonika közepén található lamellás kialakítású légszekrény húzásával és tolásával lehet levegőt juttatni. Hogy mely sípba jusson levegő, az – a harmonika típusától függően – gombokkal vagy billentyűkkel szabályozható. Megszólaltatásához és a helyes hangszerkezeléshez egyaránt szükség van a teljes felsőtest, a karok és ujjak összehangolt mozgására.

A hangszer széles körben elterjedt a világon, számos ország és nép kultúrájában megjelenik. A harmonikán közel minden zenei műfaj bemutatható, a klasszikustól a dzsesszen át a modern popig. A modern harmonika három fő részből épül fel, a sípokat és a mechanikát tartalmazó két oldalsó részből és az általuk közrefogott légszekrényből. A mai harmonikák bal oldala kivétel nélkül a basszus számára szolgál, míg a jobb oldalt a melódia játszására alakították ki. A két szélső elem tartalmazza a gombokat és/vagy billentyűket, amelyek a mechanika segítségével végzik a sípok nyitását-zárását. A legtöbb harmonikát úgy alakítják ki, hogy képesek legyenek a bal oldalon akkordok megszólaltatására egyetlen gomb lenyomásával is (dúr, moll, dúr-szeptim, szűkített akkordok), ezen kívül lehetőség van szóló hangok játszására is. A különböző hangmagasságú sípsorok megválasztásával és azok hangolásával egyedi – vagy akár más hangszerekre emlékeztető – hangszínek szólaltathatóak meg. Ezeket a hangszíneket a regiszterváltókkal kapcsolhatjuk, amik kiválasztják a különböző sípkombinációkat. A zenei sokféleség miatt, a harmonika különböző formájú, kialakítású, egyedi hangzásvilágú lehet.

Történelem A harmonika európai eredetű hangszer, az első példányok a kora 19. században készültek. A hangszer alapjait a légszekrény és a nyelvsípok jelentették. Az ismert korai hangszerek a következők: bélyegkép|Muzeális harmonika, a szardíniai Aggius múzeumában Akkordeon: 1822-ben a német Christian Friedrich Busmann készítette, aki fújtatót és billentyűzetet erősített nyelvsípos hangszeréhezTippelj! Hány éve van harmonika? Meg fogsz döbbenni Aeolin: a német Bernhard Eschenbach és unokafivére Caspar Schlimbach gyártotta. Alapja egy zongora volt, amihez egy aeoline regisztert adtak. Hasonló hangszerek voltak az ún. aeolin harmonika és a fizharmonika. Kezdetben légszekrény és billentyűk nélkül készültek. Kézi fizharmonika: Anton Haeckl 1818-ban alkotta meg ezt a hangszert, egy 1821-es újságcikk említi. Flutina: Pichenot Jeune kb. 1831-ben. Concertina: két változatban szabadalmaztatták (valószínűleg függetlenül): az egyiket Carl Friedrich Uhlig 1834-ben, a másik változatot Sir Charles Wheatstone, melyet 1829-ben épített meg, de csak 1844-ben kért rá szabadalmat.

Az első hangszer, amelyet harmonika néven szabadalmaztattak, 1829-ben készült Bécsben, Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő munkájaként. Az ő hangszerére kevéssé hasonlítottak napjaink harmonikái; csak a bal kéz számára voltak rajta gombok, a jobb kéz pusztán a légszekrényt kezelte. Demian vezette be az akkordok egyetlen gombbal történő megszólaltatásának lehetőségét. Harmonikája ezen kívül még diatonikus is volt, ugyanaz a gomb más hangot szólaltatott meg annak megfelelően hogy a légszekrény kitágult vagy összehúzódott. Akkoriban Bécsben a szájharmonikák már elterjedtek voltak, akárcsak nagyobb testvéreik, amiket légszekrénnyel működtettek. Demian szabadalma egy új területet fedett le, harmonikája kevesebb mechanikát tartalmazott, így kisebb súlya miatt a korszak utazó zenészei számára előnyösebb volt.

Adolph Müller, a zenész számos típust említett meg 1833-as Harmonikaiskola (Schule für Akkordeon) című kiadványában. Akkoriban London és Bécs szoros zenei kapcsolatot ápolt, számos zenésznek nyílt lehetősége koncertet adni a két városban, ezért okkal feltételezhetjük, hogy Wheatstone ismerte kortársa hasonló hangszerét, amikor saját hangszerének gombelrendezési elveit gyakorlatba ültette.

Jeune flutinája hasonlít Wheatstone concertinájára hangszínét és belső felépítését tekintve, egyben mint kiegészítő is megjelenik Demian harmonikájával összevetve. A flutina akkordbillentyűk nélküli hangszer volt, melynek gombjait a jobb kéz kezelte, miközben a bal kéz mozgatta a légszekrényt. A két hangszer kombinációja kevéssé tér el napjaink diatonikus harmonikáitól.

A concertina piciny diatonikus harmonika a Wheatstone által lefektetett alapokon. Számos változata alakult ki az elmúlt két évszázadban, ezek elnevezése az angol kifejezéseket megtartva például English-concertina, Anglo-concertina, Maccanann-duet concertina, Crane, Jeffreis. Az egyes harmonikák általában a billentyűzetkiosztásban térnek el egymástól.

Az elmúlt két évszázadban persze további fejlődés következett be. Számtalan gombkiosztást fejlesztettek ki, eltérő regisztereket (több síp kombinációja összetett hangszínek elérése érdekében), precízebb mechanikát, hangszínt megváltoztató mechanikát vagy a casottót. Érdemes megjegyezni, hogy szinte minden népcsoport elkészítette saját változatát erre a hangszerre, ez egyben meg is nehezíti a hangszer típusainak kategorizálását.

Felépítése

Általánosan elmondható Számos méretben gyártják, az eltérő méreteket a basszusgombok száma alapján nevezik el. Így létezik 185-ös, 160-as, 140-es, 120-as, 96-os, 80-as, 72-es, 60-as, 48-as, 32-es, 18-as és 9-es harmonika. A kisebb méretű hangszereket kezdőknek és gyerekeknek ajánlják, mivel egy 120-as harmonika általában 10 kg-nál nehezebb, gyerekek számára emiatt lehetetlen vagy legalábbis megerőltető lenne a gyakorlás.

Általános részei

Légszekrény bélyegkép|A légszekrény karton alapanyaga és a két fa keret A harmonika fontos része, ami a két oldalt köti össze egymással. Funkciója többféle, a hang képzésben jelentős szerepe van, hogy a sípokon a levegő egyenletesen haladjon át, létrehozva így a tiszta, egyenletes hangokat. Továbbá ezzel szabályozzuk a hangerőt, a húzás vagy tolás gyorsaságával, hasonlóképpen, mint a hegedűnél a vonó. Anyagát tekintve többféle anyagból épülhet fel, az anyagok kiválasztásának jelentős szerepe van a megfelelő funkció és a dizájn tekintetében. Alapanyaga a harmonika szerűen hajtogatott karton, ami a hangszer nevét is adja. Ennek a kialakításnak számos előnye van, többek között a hangszer kisebb lehet, a ki-be húzható légszekrény miatt, ezzel a megoldással tudunk a sípokba levegőt juttatni, valamint a hangképzés ez által lesz tökéletes. Fontos tudni, hogy a harmonika belső kialakítása során törekedni kell a teljes tömítettségre, ez azt jelenti, hogy a harmonikából ideális esetben csak a sípokon keresztül távozhat a levegő. Épp ezért a kartont a sarkainál és azokon a részeken ahol a használat során nagy igénybevételnek van kitéve, plusz borítással látják el. Ezek az anyagok lehetnek különböző textilek, bőrök, műanyagok, amiket ragasztásos technológiával rögzítenek a légszekrényen. A sarkokat általában lekerekített fém sarkokkal védik, a többi élet színes csíkokkal, kalikóval díszítik. A karton két oldalát egy-egy fa kerethez rögzítik, ami hordozóként funkcionál és merev kapcsolódási pontot fog biztosítani a hangszer jobb és bal oldala között. A légszekrényt a megfelelő tömítés után szegeléssel vagy belső rögzítő mechanika kialakításával, esetleg ragasztással rögzítik a hangszertesthez. A légszekrény átlagos szélessége 16-20 redő.

Hangszertest Elsődleges funkciója a belső mechanika, sípsorok rögzítése, védelme, a hangok erősítése vagy tompítása. A különböző kialakítások miatt, méretben és formailag is eltérnek a különböző típusú harmonikák hangszertestei. Közös tulajdonság, hogy ezen belül helyezkednek el a különböző billentő mechanikák, a sípsorok, az esetleges hangzást befolyásoló, módosító szerkezetek, elektronikák (MIDI rendszer, mikrofonok). Anyagát tekintve elmondható, hogy a minőségi hangszerek fából készülnek, mind a megmunkálhatósága, mind az akusztikai jellemzői miatt. A hangszertest kialakítása tipikusan kézi, faipari munka. A kész testet különböző eljárással védik, konzerválják. Festhetik, ráégethetik a festéket, vagy bevonhatják paerloid anyaggal, amitől a hangszer gyöngyház hatású lesz, végül több réteg lakk kerül rá a tökéletes csillogás érdekében. Itt is elsődleges szempont az alapanyag élettartamának növelése és a dizájn. A megjelenés manapság nagyon fontos, ezért léteznek különböző strasszkövekkel kirakott, vésett, nemesfémekkel és drágakövekkel díszített modellek is. A gyártók törekednek a minél könnyebb anyagok alkalmazására, mivel a hangszer súlya egy fontos paraméter, épp ezért előfordul, hogy a fán kívül kompozitanyagot vagy műanyagot is használnak a hangszertest kialakítása során.

Mechanika

A jellegzetes harmonika hang eléréséhez, sok különböző mechanikai megoldásra van szükség. Első fontos rész a billentyű mechanika. Eltérően a zongorától, a billentyűk végén nem kalapácsok találhatóak, hanem úgynevezett klapnik. Ennek funkciója, hogy a sípsorokhoz vezető hangnyílásokat kitakarja. A billentő mechanizmus eltérhet harmonikánként, de általánosan elmondható, hogy valamilyen tengelyen mozognak a billentyűk, lenyomáskor egy hajlított rugó ellen dolgoznak. A billentyűk lenyomásakor keletkező zajokat, "alápárnázással", aláfilcezéssel szokták tompítani. Másik fontos rész a basszus mechanika, ahol egy gomb lenyomására, akár egy teljes akkordnak, vagyis több hangnak kell egyszerre megszólalnia. Ezt egy bonyolult fém-fésűs mechanikával oldják meg.

Változó részei

Jobb (prím) oldal

center|800px|thumb|Harmonika jobb oldalának szerkezeti vázlata, levegő áramlásának bemutatása a hangszer megszólaltatása során.

Bal (basszus) oldal bélyegkép|Stradella basszus A basszus gombok szokásos rendszerét (elrendezését) Stradella basszusnak hívják. A basszus 6 sorra van felosztva, az egyes sorok a következőek: terc sor, alapsor, dúr, moll, dúr-kis szeptim, szűkített.