Nagyapponyi gróf Apponyi Albert György Gyula Mária (Bécs, 1846. május 29.Keresztelési anyakönyv Bécs - Skót-Apátság; lap 02-Taufe_0040 – Genf, 1933. február 7.) politikus, miniszter, belső titkos tanácsos, nagybirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja, 1921-től 1933-ig a Szent István Akadémia elnöke. Jászberény város aranymandátumos képviselője. Az 1920-as párizsi békekonferencián a magyar delegáció vezetője volt.
Különböző magyarországi egyetemek, tudósok, illetve politikai csoportok 1911–32 között ötször jelölték Nobel-díjra, jelölésük azonban eredménytelen maradt. Akadtak azonban bírálói is, főként külföldön, de Magyarországon is. A kortársak a „legnagyobb élő magyar” névvel illették.
Élete Fiatalkora Apponyi György gróf (Pozsony, 1808. december 29. – Éberhárd, 1899. február 28.) és nagymihályi Sztáray Júlia grófnő (1820. március 20. –1871. január 12.) második gyermekeként született. Testvére gróf Apponyi Georgina (Budapest, 1841. március 16. – Gries Bozen, 1906. május 22.) aki Éberhárdon, 1863. június 18-án kötött házasságot Marzani Albert gróffal (Villa Lagarina, 1845. május 10. – Gries, 1921. október 6.).
A jezsuiták kalksburgi (alsó-ausztriai) intézetében nevelkedett 1863-ig, azután Pesten és Bécsben jogot hallgatott. Tanulmányai befejezte után az akkori idők szokásának megfelelően, hosszabb ideig (1868–70) külföldön tartózkodott, főként Németországban, Angliában és Franciaországban, ahol a royalista arisztokrata társaságba volt bejáratos. A francia arisztokraták közül kivált Charles de Montalembert gróf volt rá nagy hatással. Az ő házában ismerkedett meg Pierre Guillaume Frédéric Le Play-vel, a híres konzervatív szociológussal, akinek munkái nagy befolyással voltak további szellemi fejlődésére. 1869 őszén jelen volt a Szuezi-csatorna megnyitásánál.
Amíg Széchenyi Istvánnak vagy Batthyány Lajosnak az akkori arisztokrata világ életrendjében külön meg kellett tanulniuk magyarul, a konzervatív szellemű Apponyi családban magyar anyanyelven nőtt fel Apponyi Albert, de már gyermekkorában tökéletesen elsajátított több nyugat-európai nyelvet.
Első politikai tevékenységének tartotta azt a szerepet, melyet egy alkalommal Deák Ferenc mellett töltött be, még egyetemi hallgató korában, amikor egy dalmáciai küldöttséggel folytatott tanácskozáson olasz tolmácsként volt jelen.
Politikai pályafutásának kezdete bélyeg|bal|270px|Gróf Apponyi Albert portréja, Vasárnapi Ujság, 1878 Külföldi utazásaiból hazatérve, csakhamar belekerült az akkoriban rendkívül élénk politikai élet forgatagába. 1872-ben választották meg első ízben országgyűlési képviselőnek, s azután haláláig, lényegében megszakítás nélkül tagja volt a magyar törvényhozásnak. A szentendrei kerületben kapta első mandátumát Deák-párti programmal. „Mindenki bizonyos kíváncsisággal fogadott” – írja emlékirataiban a képviselőházban való első megjelenéséről –, „de kevesen rokonszenvvel. A baloldal a konzervatív ivadékot látta bennem, a liberális Deák-pártiak egy ultramontán akció képviselőjét”. A kíváncsiságot azonban hamarosan meleg érdeklődés váltotta fel, mert szónoki képességei már legelső felszólalása alkalmával a szenzáció erejével hatottak. (Az 1873. évi költségvetés részletes vitájában az Országos Zeneakadémia létesítése mellett szólalt fel. Az erre vonatkozó költségvetési tételt a Ház nagy többséggel elfogadta, de 1872-ben mint fölösleges „luxuskiadást” törölték).
Az 1875. évi általános választásokon – az Országgyűlés ciklusai akkor még háromévesek voltak – három helyen is kisebbségben maradt: Kőszegen, egy bácskai és egy erdélyi oláh kerületben, mint maga írja: végigbukott az országon, ha nem is a Kárpátoktól az Adriáig, de a Vágtól az Oltig, a Dunántúltól a Tiszáig és csak 1877-ben választották meg – de ezúttal egyhangúlag – az időközben megüresedett Árva vármegyei bobrói kerületben, a konzervatív Sennyey-párt programjával. Addig a Főrendiházban képviselte e párt álláspontját.
Sennyey Pál báró visszavonulása (1878) után, amikor a konzervatív pártja , Szilágyi Dezső pártonkívüli csoportja és a Független Szabadelvű Párt fúziójából megalakult az egyesült (mérsékelt) ellenzék („habarék-párt”, amint Verhovay Gyula nevezte) ehhez csatlakozott, és képességei ebben a pártban Szilágyi Dezső kilépése után vezető szerephez juttatták. Pártja 1892 októberében a Nemzeti Párt nevet vette fel és ezt a nevet viselte 1900 februárjáig, mikor egyesült a Szabadelvű Párttal. 1889-ben az összes ellenzéki pártok élén vett részt az emlékezetes véderővitában, a kiegyezésben biztosított nemzeti jogok érvényesítését követelve. Ez a harc megtörte Tisza Kálmán tizenöt éves uralmát; bukása rövidesen (1890) be is következett. Utódát, Szapáry Gyula grófot Apponyi eleinte támogatta, de ellene fordult, mikor az eredeti közigazgatási reformtörvény-javaslat helyett beérte volna annak törvénybeiktatásával, hogy a közigazgatás állami feladat. Ezután véglegesen ellenzékbe ment, amikor Szapáry 1891 októberében provizóriumot kért azzal a célzattal, hogy a Ház feloszlatására szabad kezet nyerjen, és ezt meg is kapta. A feloszlatás be is következett, de a választási harcból, mely 1892-ben exlex helyzetben folyt le, az ellenzék, s vele a Nemzeti Párt is, megerősödve került ki. Szapáry még ebben az évben meg is bukott, bukásában nem kis része volt Apponyinak.
bélyeg|270px|Gróf Apponyi Albert portréja (1867) 1892. május 27-én mondta híres beszédét, mellyel megadta az egyház-politikai reformhoz az első lökést. Irányi Dániel ugyanis megtette a Függetlenségi Párt szokásos vallásszabadsági indítványát, melyet a miniszterelnök a régi sablon szerint ellenzett, Apponyi pedig említett nagy hatású beszédében az indítvány védelmére kelt. A mozgalom, mely beszéde nyomán a Szabadelvű Pártban támadt, olyan erős volt, hogy a kormány kénytelen volt Irányi indítványához hozzájárulni, és a Ház azt csaknem egyhangúlag elfogadta. Ez az incidens megingatta az amúgy sem erős kormány helyzetét, melyet aztán a budai honvédemlékmű körül támadt bonyodalom rövidesen végképpen felborított. A Szapáry-kormány lemondott, s a helyzet olyan volt, hogy már-már a Nemzeti Párt kormányra jutásával és Apponyi miniszterségével kellett számolni, amikor az Apponyi-kombináció, mert a Nemzeti Párt katonai követelményeinek honorálásához kötötte részvételét a kormányzatban, meghiúsult. Megalakult tehát a Wekerle-kormány, melynek a kötelező polgári házasság elfogadása szerepelt mint fő kormányprogram. Apponyi, bár az egyházpolitikai reformot helyeselte, a kötelező polgári házasság kérdésében nem értett egyet Wekerlével s így az ellenzékkel küzdött a kormány javaslatai ellen, ezek azonban különösen a Főrendiházra gyakorolt királyi nyomás segítségével mégis törvényerőre emelkedtek. A Szabadelvű Párt helyzete ezzel jelentősen megerősödött, de a kormánynak a királlyal való viszonya megromlott, főleg azért, mert a királynak kellett nyomást gyakorolnia a Főrendiházra egy olyan ügy érdekében, melyet, mint Apponyi mondja, utált, s a Wekerle-kormány 1894-ben be is adta lemondását. A liberális párt azonban kitartott mellette: a kormány élére újból Wekerle Sándor került, de ez a kabinet igen rövid életű volt. A király ellenszenvével terhelten vezette az ügyeket, különösen azóta, hogy befolyásos udvari körök a Kossuth Lajos temetésekor lefolyt nagyszerű nemzeti gyászzarándoklatért, amelybe dinasztiaellenes irányzatot akartak belemagyarázni, őt tették felelőssé és ezért 1894 decemberében lemondott, azzal az indoklással, hogy nem bírja tovább az uralkodó bizalmát.
Ferenc József tanácsadója jobbra|bélyegkép|Apponyi Albert portré, litográfia bélyegkép|A Message to America by Count Apponyi (1929) Film Súlyos, hosszú válság következett, amelynek folyamán Ferenc József Apponyi véleményét is kikérte, és amely 1895. január 17-én Bánffy Dezső bárónak, a képviselőház akkori elnökének miniszterelnökké való kinevezésével ért véget. Bánffy formális fúziós tárgyalásokra hívta meg Apponyit, de ezek, mivel Bánffy a fúzió feltételéül a nemzeti katonai követelményekről való lemondást jelölte meg, eredménytelenül végződtek.
Ebben az évben szerepelt Apponyi Albert gróf először az Interparlamentáris Unióban. A konferenciát Brüsszelben tartották meg, és Bánffy a magyar parlament erőteljes részvételét kezdeményezte, mert kapcsolatban a magyar állam küszöbön álló millenáris ünnepével, Budapestre akarta meghívni a következő évben tartandó konferenciát, s e meghívás körül nagy csata kifejlődése volt várható. A magyar delegáció fényesen oldotta meg feladatát: a következő konferencia székhelyéül a szavazatok többségével, mindössze öt ellenszavazattal elfogadták Budapestet.
Az év vége felé az ellenzék Apponyi vezetése alatt újra harcban állt a kormánnyal. Apponyit annyira magával ragadta a készülő millenáris ünnep ötlete, hogy karácsony napján, pártjának orgánumában, a Nemzeti Újságban „treuga Dei”-t hirdetett. 1896 azonban még nem ért véget, amikor Apponyi harca Bánffy ellen újra megkezdődött, mert a kormány ebben az évben lezajlott általános választásokon igénybe vette az erőszak és korrupció minden eszközét. Apponyi kíméletlenül ostorozta a visszaéléseket és a közéleti korrupciót, majd pedig az úgynevezett „ischli klauzula” miatt fordult ellene. Az emiatt támadt obstrukcióban azonban mégsem vett részt, mert „medicina pejor morbo”-nak (a gyógyszer rosszabb a halálnál) tartotta. A küzdelem végül Bánffy bukásához vezetett.
Széll Kálmán kormánya következett. Széll-lel Apponyi egyezségre jutott, így pártjával együtt csatlakozott a Szabadelvű Párthoz. Kevéssel utóbb az 1901-es országgyűlés képviselőháza elnökké választotta, s ugyanebben az esztendőben valóságos belső titkos tanácsosa lett a királynak. Az 1903. évre szóló újoncjavaslat letárgyalása előtt előterjesztette katonai programját, az úgynevezett nemzeti engedmények megvalósítását követelve, de hozzájárult ahhoz, hogy a kérdés megoldását elhalasszák az új véderőtörvény megvalósításáig. Ezért nem is helyeselte a Függetlenségi Párt obstrukcióját az újoncjavaslat ellen, de mint elnök tárgyilagosan vezette a Ház sokszor viharos tárgyalásait és a nála jelentkező küldöttségekkel arra intette: őrizzék meg a parlament iránt való bizalmukat. Széll lemondása után 1903. július 1-jén, hogy az obstrukciót megállítsa, lemondott elnökségéről és beszédet mondott a parlamenti béke érdekében, de az obstrukció folyt tovább Khuen-Héderváry másodszori lemondásáig, és mikor már a Szabadelvű Pártnak is állást kellett foglalnia a katonai kérdésekben, a párt új katonai programjának megalkotására kiküldött kilences bizottságnak Apponyi is tagja lett.
Apponyi az ellenzék felé hajlott: álláspontját ugyan nem sikerült érvényesítenie, de mégis bennmaradt a Szabadelvű Pártban, egészen addig, míg végképpen nyilvánvalóvá nem vált, hogy katonai követeléseit ebben a pártban nem valósíthatja meg. Kilépési szándékát a többség által elhatározott párhuzamos ülések érlelték meg, amelyek az obstrukció erőszakos letörését célozták. November 26-án tehát kilépett a pártból, miután a házelnökségről már november 3-án lemondott. Követték a volt Nemzeti Párt tagjai, akikkel most újra megalakította a Nemzeti Pártot. Ez a párt hatvanhetes volt, de különösen a katonai kérdésben erősen közeledett a Függetlenségi Párthoz és a Tisza István tervezte házszabály-szigorítás kérdésében is egyetértett a függetlenségi állásponttal, mely a házszabály-revíziót a választójog lényeges kiterjesztésével hozta junktimba.
Az ellenzék vezére jobbra|bélyegkép|270px|Gúnyrajz Apponyiról, Borsszem Jankó, 1871. július 16.