A Scharnhorst Németország első világháborút követően elsőként megépített csatahajója volt, az osztályának névadó tagja. Egyetlen testvérhajójával, a Gneisenauval gyakran csatacirkálókként is említik őket. Nevüket a napóleoni háborúk nemzeti hősként tisztelt porosz tábornokai után kapták, csakúgy, mint a Maximilian von Spee tengernagy páncélos cirkálói az első háborúban. (Lásd: SMS Scharnhorst)

A második világháború első felében a két hajó együtt tevékenykedve részt vett a Weserübung hadműveletben és eredményes portyázást hajtott végre az Atlanti-óceánon. 1942 februárjában a Scharnhorst a La Manche-on áttörő kötelék zászlóshajója volt, majd a következő évben Norvégiába helyezték át, ahonnan a Szovjetunió felé tartó konvojokat fenyegethette a Tirpitz-cel és több más nehéz egységgel együtt.

1943 karácsonyán a Scharnhorst egyedül próbált lecsapni egy ellenséges konvojra az Északi-fok közelében, de nagyszámú kísérő hadihajóval találta szembe magát. Egy brit csatahajóval, négy cirkálóval valamint számos rombolóval folytatott több órás egyenlőtlen összecsapás után elsüllyedt. 1968 fős legénységéből csak 36 fő maradt életben.

Tervezés és építés A hajó építésére a Marinewerft Wilhelmshaven (1935-től: Kriegsmarinewerft) kapott megbízást 1934. január 25-én »Panzerschiff D - Ersatz ELSASS« néven. Névleg az Elsass régi csatahajó (sorhajó) pótlására szánták. Az eredetileg megnövelt méretű (18.000 tonna) és páncélzatú Panzerschiffnek tervezett hajó gerincfektetésére 1934. február 14-én került sor a Helling 2 sóján, de a francia Dunkerque-osztály építése megváltoztatta az igényeket és emiatt 1934. július 5-én leállították a munkálatokat. Egy évvel később, 1935. június 15-én került sor a hivatalosan 26.000 tonnásra tervezett hajó gerincfektetésére és az elkészült hajótestet 1936. október 3-án bocsátották vízre Adolf Hitler jelenlétében. A keresztelő beszédet Werner von Blomberg hadügyminiszter tartotta, keresztelését Max Schultz sorhajókapitány, a Falkland-szigeteknél elveszett Scharnhorst páncélos cirkáló parancsnokának özvegye végezte.

A Scharnhorst vízkiszorítása 32.600 tonnát tett ki üresen és 38.700 tonnát teljesen feltöltve. A hossza az eredeti orrkialakítással 229,8 méter volt, az orr röviddel későbbi módosításával ez 235,4 méterre nőtt. A szélessége 30, maximális merülése 9,9 méter volt. Meghajtásáról három Brown, Boveri & Cie (BBC) gőzturbina gondoskodott, melyeket 12 kazán látott el gőzzel és melyek 165.930 lóerő (122.041 kW) maximális teljesítmény leadására voltak képesek. A sebességpróbákon 31,65 csomós (58,6 km/h) csúcssebességet értek el.

Legénység

A hajó szolgálatba állításkori személyzete 1669 főt (56 tiszt és 1613 sorállományú katona) tett ki, amit a háború idején 60 tisztre és 1780 sorállományúra növeltek. A későbbiek folyamán főként a légvédelem megerősítése miatt ez tovább nőtt. Zászlóshajóként funkcionálva további 10 tiszt és 61 sorállományú katona jött még a létszámhoz.

Fegyverzet

A fő fegyverzetét 9 darab 28 cm-es (283 mm-es) 54,5 kaliberhosszúságú löveg alkotta, három darab három ágyút hordozó lövegtoronyban elhelyezve. Elöl kettő (Anton és Bruno), hátul egy (Cäsar) ilyen lövegtorony kapott helyet. Fontolóra vették, hogy 38 cm-es lövegekkel lássák-e el és eleve úgy is tervezték a hajót, hogy ilyen két löveggel rendelkező lövegtornyokat be lehessen építeni, de ezek fejlesztése ekkor még folyamatban volt és nem készültek volna el időre, így alkalmazásuk jelentősen késleltette volna a szolgálatba állítást. Emiatt esett a választás a Deutschland-osztálynál már kipróbált tripla lövegtornyok továbbfejlesztett változataira. Ezek az új tornyok a korábbiaknál erősebb páncélzattal rendelkeztek és az ágyúik csöve is hosszabb volt. A 38 cm-es ágyúkra való átfegyverzésre a későbbiek során sem került sor. A csatahajókénál gyengébb fegyverzete, nagy sebessége alapján az angol szakirodalomban időnként csatacirkálókként (battle cruiser) avagy gyors csatahajókként (fast battleship) említették az osztály egységeit, melyek közül az előbbi a háború utáni írásokban vált általánossá.

Másodlagos tüzérségét 12 darab 15 cm űrméretű, 55 kaliberhosszúságú ágyú alkotta, melyeket 4-4 szimpla illetve dupla lövegtoronyban helyeztek el a hajó két oldalán a középső részen. Ezek jelölése StB I-IV illetve Bb I-IV volt elölről hátrafelé haladva. A nehézlégvédelme 14 darab (7×2) 10,5 cm-es 65 kaliberhosszúságú ágyúból állt. A közepes légvédelemhez 16 darab 3,7 cm-es 83 kaliberhosszúságú ágyú, a könnyű légvédelemhez 10 darab 2 cm-es gépágyú tartozott. Utóbbiak számát később 38-ra növelték. 1942-ben ellátták 6 darab 53,3 cm-es torpedóvető csővel (3-3 került a hajó két oldalára a daruk elé). Ezeket a Nürnberg és Leipzig könnyűcirkálókról telepítették át.

Rádiólokátorok

1939 novemberében testvérhajójával együtt felszerelték egy 81,5 cm-es hullámhosszon mérő (368 MHz) FuMO 22 rádiólokátorral (radarral). A készülék az árbóctorony tetején lévő optikai távmérőre telepített kupolán foglalt helyet. A két méter magas és hat méter széles antennakeret a 10,5 méteres távmérővel együtt forgott, így a két készülék által mért értékeket össze lehetett hasonlítani. 1941 nyarán a Brestben való időzéskor a hátulsó felépítmény optikai távmérőjére is szereltek egy FuMO 27 típusú rádiólokátort. A La Manche csatornán való áttörés előtt vélhetőleg felszerelték egy Palau passzív lokátorral is, melynek kis méretű keretét a távmérő házának hátulján helyezhették el.

Németországba visszatérve új FuMO 26 vagy FuMO 27 készülékeket kapott, melyek antennakerete 2×4 méteres volt és amely alatt egy kisebb kereten két függőleges és vízszintes sorban voltak elhelyezve a Timor dipólantennák, melyek a FuMB 4 Samos passzív lokátorhoz tartoztak.

Ezeken túl rendelkezhetett még Sumatra passzív lokátorral is, melyet az árbóctorony távmérőjén elhelyezett antennakeret közelébe telepíthettek, de ezt egyetlen fennmaradt fényképen sem lehet kivenni. Feltételezhetően el volt látva még FuMB 3 Bali jelzésű, kör alakú antennával is, de ezt kis mérete miatt nem lehet egyértelműen felismerni a fényképeken. Ezt az előárbóc csúcsára vagy az egyik keresztrúdra erősíthették.German Radar Equipment of World War II (kivonat Erwin F. Sieche a Warship magazin 1982-ben megjelent 21. és 22. számában megjelent cikkeiből.)

Szolgálat Háború előtt

A hajó felszerelésével 1939 januárjára végeztek és a hónap 9-én átadták a haditengerészetnek. Ezt követően megkezdhette próbajáratait a Balti-tengeren és rövid időt töltött Pillau, Memel, Saßnitz és többször Kiel kikötőiben. 1939. április 1-jén mint a flotta zászlóshajója volt jelen Wilhelmshavenben a Tirpitz vízrebocsátásánál. Az esemény után a magas rangú vendégeket a Scharnhorst fedélzetén látták vendégül. Itt ünnepélyes keretek között léptette elő a Führer Erich Raedert főtengernaggyá (Generaladmiralból Großadmirallá). Június és augusztus között a Scharnhorst Wilhelmshavenben a hajógyárban időzött a szerződésben rögzített végső munkálatok elvégzése végett, de ugyanakkor a hajóorrt is átépítették. Az erős tengerjárás mellett végrehajtott menetpróbák során ugyanis nagy mennyiségű víz került a hajótestbe, ami az elülső lövegtorony elektromos rendszerében károkat okozott. Az egyenes hajóorr helyett a klipperekéhez hasonlóan hajlított hajóorrt (ún. Atlantikbugot) kapott. Ennek következtében a hajó teljes hossza 229,8 méterről 235,4 méterre nőtt. A repülőgéphangárt is kibővítették, a katapultot pedig annak tetejére telepítették. A főárbócot a kémény mellől hátrébb helyezték a hangárok mögé, a kémény pedig ferde kialakítású füstterelőt (Schrägkappe) kapott.

A Rawalpindi elsüllyesztése

Az átalakítások miatt a Scharnhorst csak a háború kitörése után állt készen az újabb próbajáratokra. Első lépésként a hajó legénységének létszámát a háborús viszonyok miatt megnövelték (Kriegzuschlag). Mikor szeptember 4-én brit repülőgépek először repültek be a Német-öböl fölé hadihajók után kutatva, a Scharnhorst és a Gneisenau a Brunsbüttelnél lévő horgonyzóhelyen tartózkodtak. Két kétmotoros bombázó 1500 méter magasan átrepült a csatahajók felett, melyek légvédelmi tüzérsége tüzet nyitott rájuk. A gépek anélkül távoztak, hogy bombáikat kioldották volna. Ezt követően hetekig tartó intenzív harci kiképzés következett a Balti-tengeren. Még szeptember folyamán a megbetegedő Ciliax sorhajókapitányt Kurt Caesar Hoffmann sorhajókapitány váltotta a hajó parancsnokaként, aki 1942 márciusáig szolgált a hajón.

Az első bevetésükre novemberben került sor, mikor a két csatahajó Wilhelm Marschall tengernagynak, a flotta parancsnokának vezetésével a Köln könnyűcirkáló és kilenc romboló kíséretében a Schillig-révet elhagyva északi irányba tört előre. A feladatuk az volt, hogy az Izland és Feröer közötti szűk átjáróban megsemmisítsék a britek őrjáratozó hajóit, és amennyiben arra lehetőség adódik, akkor nyugati irányba tovább előretörve felderítő tevékenységet folytassanak, és segítsék az Atlanti-óceánon át hazatérőben lévő kereskedelmi hajókat. A bevetés célja volt az is, hogy erőket lekötve a dél-atlanti vizeken tevékenykedő Admiral Graf Speere nehezedő nyomást csökkentsék, valamint segítsék az észak-atlanti vizeken portyázó és hajtóműproblémákat jelentő Deutschland hazatérését.

A viharos északi szél miatt eleinte a sebességüket 20 csomóra mérsékelve haladhattak. Izlandtól délkeletre november 23-án 16:07-kor a Scharnhorst őrszemei észleltek egy brit segédcirkálót (a Rawalpindit), mely többszöri felszólításukra sem állt meg, hanem mesterséges füstfüggöny védelmében menekülni próbált, és ezzel a németeket a saját cirkálók felé igyekezett csalni. (A szorosban őrjáratoztak még a Newcastle és a Cairo könnyűcirkálók is.) Egy órás üldözés után beérték a 16.600 tonnás segédcirkálót. 17:03-kor a jobb pozícióban lévő Scharnhorst elsőként nyitotta meg a tüzet, és három perc múlva az egyik 28 cm-es ágyúkból leadott sortüze eltalálta a parancsnoki hídját, végezve a hajó parancsnokával, Edward Coverly Kennedy kapitánnyal és a tisztek többségével. A rövid összecsapás során a Rawalpindinek sikerült egy találatot elérnie a Scharnhorston, de annak repeszei csak kisebb károkat okoztak.

17:16-ra a Rawalpindi már lángokban állt és süllyedőben volt. Marschall tengernagy utasította a Scharnhorstot a túlélők kimentésére. Összesen 27 főt vettek a fedélzetükre – közülük a Scharnhorst hatot, mielőtt a Newcastle cirkáló feltűnése miatt a mentési műveleteket megszakítva elhagyták a helyszínt. Marschall attól tartva, hogy az ellenséges felderítő repülőgépek másnap rátalálhatnak, előbb keletnek, majd északnak hajózott tovább, és a Norvég-tengeren várta a megfelelő pillanatot arra, hogy a nagy erőkkel felügyelt Shetland-szigetek és Norvégia közti szakaszon áttörhessen dél felé. A november 25-ei első próbálkozást 17:00-kor megszakította, mivel az időjárási feltételek nem voltak kedvezőek. Másnap az időjárás már kellőképpen rossz volt, és a két német csatahajó teljes sebességgel haladva ellenséges hadihajók észlelése nélkül haladhatott át a veszélyesnek ítélt területen. Az erős hullámzásban nagy sebességgel haladó hajók első lövegtornyait megbénították a bejutó tengervíz okozta rövidzárlatok. A csatahajók november 27-én futottak be Wilhelmshavenbe.

Az akcióval sikerült keresztülhúzni a britek számításait. Elfogásukra a Rodney és a Nelson kifutott a támaszpontjáról, a Hood, a Dunkerque és két francia cirkáló Izland felé vette az útját, a Repulse és a Furious Kanada felé hajózott nagy sebességgel, a Warspite-ot pedig a Dánia-szoroshoz rendelték. A riadóztatott erők még december első napjaiban is a német csatahajók után kutattak.

Míg a Scharnhorstot Wilhelmshavenben javították ki, a Gneisenaunak ugyanehhez át kellett hajóznia a Vilmos-császár csatornán Kielbe. Decemberben a hajó árbóctornyának tetején lévő távmérő házára egy FuMO 22 típusú rádiólokátort szereltek fel.