Robert Rogers (1731. november 7. – London, 1795. május 18.) brit őrnagy az amerikai gyarmati háborúk idején, a modern kori irreguláris hadviselés egyik megteremtője. Leginkább az angol telepeseknek az indiánok és a francia gyarmatosítók elleni harcában való részvétele miatt ismert, míg az Amerikai Függetlenségi Háború alatt a britek oldalán folytatott későbbi szerepvállalása kevésbé él a köztudatban.
Korai évei bélyegkép|jobbra|Hiteles ábrázolás nem maradt fenn Robert Rogersről; ez egy művész alkotása. Ír telepesek leszármazottjaként, 1731-ben született a Methuen nevű kisvárosban, Massachusetts állam északkeleti részén. Ez idő tájt a város az északra irányuló gyarmatosítás kiindulópontjának számított. 1739-ben, nyolcéves korában családja északabbra költözött szerencsét próbálni. Itt apja egy települést alapított, amelyet Munterloney-nek nevezett el. Rogers maga Mountalona néven hivatkozik a településre, napjainkban ennek a New Hamshire államban található városnak a neve Dunbarton. Rogersnek nem volt felhőtlen gyermekkora, az angol gyarmatok ez idő tájt folyamatos, egyre kiújuló harcokat folytattak a többi európai gyarmatosító hatalommal. Az Osztrák örökösödési háború Rogers kilencéves korában tört ki, és csak tizenhét éves korában ért véget. Ekkorra Rogers már tapasztalt katonának számított. Ezekről az éveiről nem sokat tudni, de valószínűnek látszik, hogy szolgált a New Hampshire-i polgárőrségben. Feltehetően kémként is szolgált a William Pepperrell által a Louisbourg nevű francia erőd elfoglalására felállított seregtestben. 1748-ban, az örökösödési háború befejezése után, immáron felnőttként, önálló egzisztencia után kellett néznie. Mint sok más katonaember békeidőben, gyakran nem teljesen egyenes utakat választott az érvényesülésre, bár éles határvonal ekkoriban, ezen a területen még nem létezett a hasonló magatartások és a bűncselekmények között. Példának okáért elterjedt volt a telepesek között a csempészetben való részvétel is. 1754-ben, 21 éves korában Rogerst is megvádolták azzal, hogy csempészbandát szervezett.
Rogers Rangerei
bélyegkép|jobbra|Gúnyrajz a gyarmati háborúk idejéből 1753-ban a franciák elfoglaltak egy angol erődöt Pittsburgh közelében, és átnevezték Fort Duquesne névre. Ez a terület az angol kereskedők egyik csomópontjának számított. Ezért Dinwiddie kormányzó megbízta George Washingtont az erőd visszafoglalásával. Washington csapatait azonban a franciák meglepték, és a Great Meadows-i csatában megadásra kényszerítették. A franciák megengedték neki, hogy visszatérjen Virginiába, abban a reményben, hogy ez a gesztus megszabadítja őket a további angol támadásoktól. Ennek ellenére 1755-ben Edward Braddock őrnagy és Washington 2000 emberrel újra a Duquesne erőd ellen vonult. Július 9-én az erőd közelében egy 700 indiánból és 250 franciából álló különítmény rajtuk ütött, a harcokban Braddock halálos sebet kapott, Washington pedig, miután átvette a vezérséget, sietve visszavonult. Az év folyamán a harcok átterjedtek a gyarmatok egész területére, majd Europára is. Anglia és Franciaország hadat üzent egymásnak. Kezdetben az angol telepesek sorozatos vereségeket szenvedtek a franciáktól és a nekibátorodott indiánoktól.
Mindezek az események Rogers bűnvádi eljárásának idejére estek. 1755-ben Rogers már John Winslow számára toborzott katonákat. A vádakat ejtették ellene, valószínűleg egy, a szolgálataiért cserébe ajánlott vádalku nyomán. Nem tudni pontosan, társainak mi lett a további sorsa, valószínűnek látszik, hogy legtöbbjük később belépett Rogers Ranger-különítményébe. Rogers felderítőparancsnokként elsősorban Új-Anglia területén tevékenykedett, a helyi telepesekből szervezett könnyűgyalogságával, melyet Rogers' Rangers-nek neveztek. Napjainkban a kanadai Queen's York Rangers és az amerikai U.S. Army Rangers egyaránt alapítójaként tekint Rogersre. Harcászati szabályait Rogers' Rules of Ranging című írásában foglalta össze.
Rogers, miután 1756-ban megérkezett Portsmouthba, nyomban nekilátott egy gyarmati csapattest felállításának. Az indián betörésektől sínylődő, visszavágásra áhítozó telepesek mindenben támogatták, és kivéló emberanyagot szolgáltattak számára. Alighanem ebben az időben kezdték magukat "Rogers Rangereinek" nevezni. Belépett portsmouthi St. John szabadkőműves páholyba is. Portsmouthban ismerkedett meg későbbi feleségével, Elizabeth Brownnal is, Arthur Browne anglikán tiszteletes legkisebb lányával, akivel 1761-ben házasodtak össze. 1756 végére Rogers már négy szakasznyi Rangert állított fel, melyek közül egynek a parancsnokságát maga látta el. Rogers testvérei, James, Richard és valószínűleg John is szolgáltak Rogers Rangerei között. Richard himlőben halt meg 1757-ben. Az Amerikai Függetlenségi Háború után James vette át Rogers helyét a King's Rangers parancsnokaként. John további sorsa ismeretlen, de feltehetően délen telepedett le Rogers 1762-es charlestoni látogatása után.
Az északi hadjárat
A Rangerek 1755 és 1758 között számos bevetésen vettek részt az angol gyarmatok északi részén. Azonban ez idő tájt inkább kevésbé rátermettnek mondható brit főparancsnokok vezénylete alatt álltak. William Johnson, William Shirley, William Haviland és James Abercrombie vezetésével a britek jórészt csak pozícióik megtartását tudták elérni a Champlain-tó, a Crown Point erőd, a Ticonderoga erőd környékén, és a Hudson folyó felső folyása mentén. Kis számú győzelmeiket csak Új-Skócia tartományban könyvelhették el.
Ezekben a hadjáratokban a Rangerek nélkülözhetetlennek bizonyultak. Számuk hamarosan tizenkét csapattestre nőtt, kiegészülve az angolokkal szövetséges indiánok erőivel. A Rangereket a reguláris brit csapatoktól elkülönítve kezelték, és elsősorban felderítő, valamint rajtaütésszerű, kis kiterjedésű harcokban alkalmazták őket. Rogers volt a főparancsnokuk, ezenkívül a saját csapattestét személyesen vezette. 1758-ban Abercrombie, sikerei elismeréseként őrnaggyá léptette elő, John Starkot téve meg helyettes parancsnoknak. Ezután, kettős szerepének megfelelően, Rogers két rangot is viselt a hadseregben: kapitányit és őrnagyit.
1759-ben a hadiszerencse megfordult, és a britek Quebecig nyomultak előre. Mindezidáig a Rangereknek kevés alkalmuk volt, hogy kiválóságukat bizonyítsák a többi irreguláris csapattal szemben. Ekkor viszont Amherst tábornok egy kiváló tervvel állt elő: megbízta Rogerst egy mélyen az ellenséges vonalak mögött fekvő, az angol gyarmatokat leginkább fenyegető indián település, St. Francis elpusztításával. Ezek az indiánok már felhagytak hagyományos életmódjukkal, és egy francia misszió szomszédságában, városiasodva éltek. Rogers hadjárata során felégette a várost, lakossága körülbelül egynegyed részét elpusztította, és erőltetett menetben, bravúros módon elmenekült az üldözésére kiküldött francia csapatok elől a Connecticut folyó mentén.
A hadjárat lélektani ereje óriási volt. Az angol telepesek önbizalma visszatért. St. Francis a büntető hadjáratot túlélő lakosságának és a környező indiánoknak szembesülniük kellett azzal, hogy többé nem sebezhetetlenek. Az indián betörések nem szűntek meg teljesen eztán sem, de lényegesen megritkultak.
A nyugati hadjárat
Quebec 1759-ben angol kézre került, majd 1760-ban Montréal is. Az angol telepesek elleni indián támadások megszűntek a gyarmatok keleti részén, így Rogers szolgálataira sem volt már itt szükség. Amherst tábornok Robert Monckton parancsnoksága alá helyezte Rogerst. Új állomáshelyét a Pennsylvaniabeli Fort Pitt erődben (korábban Fort Duquesne volt a neve) foglalta el. Monckton nem sokkal ezután a messze északon fekvő Detroitot ostromló Amherst tábornok segítségére küldte a Rangereket, melyet el is foglaltak.
A franciák lényegében már beletörődtek a vereségbe, de a velük szövetséges indiánok harci kedve változatlanul heves maradt. Eközben a hadműveleteket mindkét fél leállította. 1760-ban Rogerst küldték el, hogy vegye át a Nagy Tavak mentén fekvő francia helyőrségek parancsnokságát. Ez volt az utolsó feladata Rangers-parancsnoki minőségében. Feladatukat elvégezvén, a Rangereket is szélnek eresztették. Monckton ezután felajánlotta Rogersnek egy dél-karolinai reguláris csapattest parancsnokságát, de miután Rogers szemlét tartott a terepen, inkább felcserélte ezt a megbízatását egy New York-i csapattest parancsnoki tisztségével. Ezt a csapattestet is hamarosan leszerelték, Rogers pedig az eddigi fizetése felével inaktív állományba került.
Ennek nyomán megnövekedett szabadidejében személyes ügyeit igyekezett rendbetenni. Visszatért Új-Angliába és 1761 júniusában összeházasodott Elizabeth Browne-nal, akivel a New Hampshire államban fekvő Concordban telepedett le. Sok más angol telepeshez hasonlóan nekik is voltak rabszolgáik, többek között egy indián akit Rogers St. Francis ellen vezetett hadjárata idején ejtett fogságba.
Ez idő tájt jóval tehetősebb volt annál, mint amit ő vagy mások később állítottak életének ezen szakaszáról. Hatalmas földbirtokokat kapott New Hampshire déli részén szolgálatai jutalmaképpen, melyek nagy részét jó áron eladta, és így rendelkezett rabszolgatartáshoz szükséges tőkével is. Jelentős részt juttatott földbirtokaiból felesége családja számára is. Mindezek a tények nem támasztják alá az adósságban úszó, katonái zsoldját kifizetni alig tudó parancsnok képét, melyet később ő is előszeretettel terjesztett magáról.
Rogers békében sem volt képes megpihenni. A telepesek ez idő tájt még mindig az indián betörések elleni védelemmel voltak elfoglalva. 1761 végén Rogers elfogadta egy, mai kifejezéssel zsoldosoknak nevezhető, az észak-karolinai Cseroki indiánok leverésére szerveződött csapat parancsnokságát is.
1763-ban Michigan területén kitört a Pontiac nagyfőnök vezette indiánlázadás. Rogers ennek leverésére is önként ajánlkozott, és James Dalzell kapitánnyal együtt Detroit felmentésére indult. Az indiánlázadást Rogers aktív részvételével hamarosan le is verték. Ugyanekkor az 1763-as párizsi békével a gyarmati háborúkat is végleg lezárták, és Rogers továbbra is fél fizetéssel inaktív állományban maradt. Később legádázabb ellensége, Thomas Gage tábornok úgy nyilatkozott erről, hogy amennyiben ez idő tájt a hadsereg teljes fizetéssel aktív szolgálatban tartja meg, akkor elkerülhető lett volna a későbbi (Gage véleménye szerint elhibázott) kormányzói kinevezése.
A hétéves háború utáni sikerei és kudarcai
Rogers teljes elhivatottsággal tevékenykedett Ranger-parancsnokként. Mint az ebben az időben a brit és a gyarmati hadseregekben megszokott volt, ő is a saját pénzéből szerelte fel a csapatait és ennek következtében súlyos adósságokat halmozott fel. 1764-ben hitelezői szorongatni kezdték, így sürgősen újabb pénzforrások után kellett néznie, hogy törleszteni tudjon.
Írói munkássága Angliában
1765-ben Rogers Angliába utazott, hogy a szolgálataiért pénzbeli javadalmazást kérjen, és egyúttal hírnevét is készpénzre váltsa. Kiadták naplóját, valamint A Concise Account of North America című művét. Közvetlenül ezután, 1766-ban megírt egy színdarabot is Ponteach: or the Savages of America címmel, amely a korai amerikai dráma egyik képviselőjeként és az indiánok életéről szóló műként vált jelentőssé. Mindezekkel némi kedvező visszhangot is sikerült elérnie (bár drámáját elmarasztalták a kritikusok), és így a királyi udvar figyelmét is magára vonta. III.György király kihallgatáson is fogadta, akinek javaslatot tett egy, az Északnyugati átjáró felkutatására irányuló expedíció megszervezésére. Ennek vezetésére vonatkozó ajánlkozását kedvezően fogadták, így Rogerst rövidesen kinevezték Michilimackinac tartomány kormányzójának, megbízással arra, hogy kutassa fel az átjárót. Rogers rövidesen visszatért Amerikába, és elfoglalta új, kormányzói hivatalát.
Michilimackinac kormányzója