Az SMS GneisenauA hajónév előtt álló három betű (SMS, [S. M. S.]) a német Seiner Majestät Schiff rövidítése. Jelentése: Őfelsége Hajója. a Császári Haditengerészet egyik páncélos cirkálója, a kéttagú Scharnhorst-osztály második egysége volt. Nevét korábban egy csavaros korvett viselte. Gerincét 1904 december 28-án fektették le az AG Weser brémai hajógyárában és 1908 márciusában adták át a haditengerészetnek. Fegyverzetét 8 darab 21 cm-es ágyú alkotta, ami jelentős tűzerőbeli növekedést jelentett a korábbi német páncélos cirkálókhoz képest. Maximális sebessége 23,6 csomó (43,7 km/h) volt. A Gneisenau átadását követően a Nyílt-tengeri Flotta kötelékében teljesített szolgálatot az I. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe I) kötelékében, bár a használhatóságát jelentősen korlátozták az újonnan megjelenő csatacirkálók, melyekkel szemben a páncélos cirkálók már nem tudtak hatékonyan fellépni.
A Gneisenaut emiatt a Kelet-ázsiai Hajórajhoz helyezték át, ahol csatlakozott testvérhajójához, a Scharnhorsthoz. A két páncélos cirkáló képezte a hajóraj magját, melyhez több könnyűcirkáló is tartozott még. A következő négy év során a Gneisenau az ázsiai és csendes-óceáni német kolóniák vizein járőrözött, idegen vizeken képviselte Németországot és kísérte figyelemmel az 1911-es xinhai forradalom eseményeit. Az első világháború 1914 júliusi kitörését követően a hajórajjal átkelt a Csendes-óceánon Dél-Amerika nyugati partjaihoz. Miután a chilei partokhoz ért, a német hajóraj összetalálkozott egy brit hajórajjal és vereséget mért rá. A vereség hatására a brit admiralitás két csatacirkáló dél-amerikai vizekre való kiküldése mellett döntött, hogy segítségükkel megsemmisítse Spee tengernagy erőit. Spee tengernagy 1914. december 8-án a Falkland-szigeteki Port Stanley ellen indított egy katonai akciót, épp az azt követő napon, hogy az elfogására küldött brit kötelék befutott oda. A hadműveletet megszakító és visszavonuló német cirkálókat a kifutó brit hajók üldözőbe vették, és több órás küzdelem során nagy részüket megsemmisítették. A harcban a Gneisenau is elveszett. Hajótöröttei közül a brit hajók 187 főt tudtak kimenteni.
Tervezése A két Scharnhorst-osztályú cirkálót az 1900-ban elfogadott második flottatörvényben előirányzott építési program keretében rendelték meg, melyben tizennégy páncélos cirkáló megépítése szerepelt. A hajókat a tengerentúli szolgálat kritériumainak megfelelően tervezték meg, hogy a távoli német gyarmatokon használhassák őket. A hajók harci képességei jóval meghaladták az előttük megépített Roon-osztály egységeiét, azokénál erősebb volt a páncélzatuk és a tüzérségük. Ezek a változtatások az új igényeknek megfelelően képessé tették a Scharnhorst-ot és a Gneisenau-t a csatavonalba fejlődve vívott harc folytatására.
A Gneisenau teljes hosszúsága 144,6 m, legnagyobb szélessége 21,6 m, legnagyobb merülése 8,4 m, standard vízkiszorítása t, teljes terhelés melletti vízkiszorítása t volt. Személyzetéhez 38 tiszt és 726 sorállományú tartozott. Széntüzelésű kazánjai és háromszoros expanziójú gőzgépei által meghajtott három hajócsavarjával 23,6 csomós (43,7 km/h) maximális sebességet tudott elérni.
Fő tüzérségét nyolc 21 cm-es, 40-es kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyú (21 cm SK L/40)A megjelölésben az SK a német Schnelladekanone rövidítése, ami arra utal, hogy a löveg gyorstüzelésre képes, míg az L/40 a löveg kaliberhosszúságát adja meg. Ez esetben azt jelenti, hogy a löveg hossza 40-szer olyan hosszú, mint az űrmérete. alkotta, melyek közül a kettőt-kettőt helyeztek el a hajó középvonala mentén a felépítmények előtt és mögött lévő egy-egy lövegtoronyban, míg a többi négy külön kapott helyet a hajó oldalán szárnytornyokban. A másodlagos tüzérségéhez hat darab, külön kazamatákban elhelyezett 15 cm űrméretű, 40-es kaliberhosszúságú gyorstüzelőágyú (15 cm SK L/40) és 18 darab, szintén kazamatákban helyet kapó 8,8 cm-es gyorstüzelő ágyú tartozott.
A fegyverzetéhez tartozott négy vízalatti 45 cm-es torpedóvető cső is, melyek közül egy a hajóorrban, egy a tatban és egy-egy oldalra néző a hajó két oldalán kapott helyet.
A hajó páncélövét 15 cm vastagságú Krupp-acél alkotta, mely a központi citadella előtt és mögött 8 cm-esre csökkent. A fedélzetét 3,5–6 cm-es páncélzat borította. A vastagabb 6 cm-es lemezek a hajtóműveket és a lőszerraktárakat védték. A középvonal mentén elhelyezett két lövegtorony oldalát 18 cm vastag páncéllemezek képezték, míg a szárnytornyokét 15 cm vastagságúak. A másodlagos tüzérség kazamatáit 13 cm-es páncéllemezek védték.
Építése
A Gneisenaut 1904. június 8-án az osztály elsőként megrendelt egysége volt. A gerincfektetésére az AG Weser Brémai hajógyárában ez év december 28-án került sor 144-es építési számmal. A hajógyári munkások hosszantartó sztrájkja miatt az építése sokáig elhúzódott, így a később építeni kezdett Scharnhorstot előbb bocsátották vízre és ezért ez az egység lett az osztály névadója. A hajó vízrebocsátására 1906. június 14-én került sor és ekkor kapta Alfred von Schlieffentől, a hadsereg vezérkarának vezetőjétől a Gneisenau nevet a korábban hasonló nevet viselő gőzkorvett után. A hajót ezután Wilhelmshavenbe vitték, ahol elvégezték a felszerelését és ami után 1908. március 6-án átadták a haditengerészetnek.
Elkészültekor a Gneisenau a Scharnhorsthoz hasonlóan 98-as mintájú külhoni festésmintázatot (Auslandsanstrich 98) kapott: a hajótest fehér, a felépítmények, az árbócok és a kémények pedig okkersárga festést kaptak. Ezt a festést ekkor még azért kapta, mert ezt alkalmazták európai vizeken a császárt kísérő hadihajók esetében is. Ennek a mintázatnak a megszüntetésével 1910-ben a cirkáló hajóteste középszürke, a felépítményei, árbócai és kéményei világosszürke festést kaptak és már ilyen kinézettel indult útnak Kelet-Ázsiába.
Szolgálata A próbajáratai március 26-tól július közepéig tartottak, ami után a hajó az I. felderítőcsoporthoz, a Nyílt-tengeri Flotta felderítőrajához került július 12-én. A hajó első parancsnoka Franz Hipper volt, aki a próbajáratokat is levezette.
Az I. felderítőcsoportban szolgálva a Gneisenau részt vett a békeidőkben szokásos flottamanővereken. Rögtön a próbajáratai végeztével részt vett egy Atlanti-óceánra tett cirkálóúton a Hochseeflotte csatahajórajaival közösen. Henrik herceg szorgalmazta az ilyen utakat az előző év során azzal érvelve, hogy a flottát így fel lehet készíteni a tengerentúli bevetésekre és ezzel megtörhetik a német vizeken végrehajtott gyakorlatok egyhangúságát, habár Nagy-Britanniával a fegyverkezési verseny miatt feszült volt a helyzet.
A flotta július 17-én hagyta el Kielt, a Vilmos császár-csatornán áthaladva kihajózott az Északi-tengerre, majd innen az Atlanti-óceán felé folytatta az útját, ahonnan augusztus 13-án ért vissza. Az őszi hadgyakorlatok augusztus 27-től szeptember 12-ig tartottak, melyek után Konrad Trummler sorhajókapitány vette át a hajó irányítását.
Az 1909-es év is hasonló módon telt két újabb atlanti úttal, melyek közül az elsőre február-márciusban, a másodikra július-augusztusban került sor. Utóbbi út során látogatást tettek Spanyolországba. Az év későbbi szakaszában a Gneisenau és a Hamburg könnyűcirkáló a Hohenzollern yacht fedélzetén utazó Vilmos császárt kísérte el a Miklós cárral való találkozóra. A Gneisenau nyerte el kategóriájában az 1908-1909-es kiképzési év tüzérségi versenyének (Kaiserschießpreis) első díját. A következő év viszonylag eseménytelenül telt a cirkáló számára, leszámítva a flotta Norvégiába tett júliusi útját.
Szeptember 8-án a Gneisenaut áthelyezték Kelet-ázsiai Hajórajhoz és ekkor új parancsnoka Ludolf von Uslar sorhajókapitány lett. A brit haditengerészetnél ekkortájt adták át az új csatacirkálókat, melyek a Gneisenauhoz hasonló páncélos cirkálókat jelentősen felülmúlták, de a német vezetés úgy ítélte meg, hogy ezek az egységek még jelentősen erősíthetik Németország külhoni cirkálóraját.
Az Ostasiengeschwader kötelékében A cirkáló november 10-én indult el Kínába Wilhelmshavenből, amit egy máig fennmaradt fekete-fehér filmfelvételen is megörökítettek. Útközben megállt Málaga kikötőjében, hogy megemlékezzenek a korábbi Gneisenau korvettnek az 1900. december 16-ai áldozatairól, akik egy tragédiában itt veszítették életüket. Ezután a Földközi-tengeren, a Szuezi-csatornán és a Vörös-tengeren át jutott ki az Indiai-óceánra. December 11-én Colombóban, Ceylon szigetén a fedélzetére szállt Vilmos koronaherceg, aki ekkor Brit Indiában tett körutat. A Gneisenau fedélzetén utazott Bombayig, ahol elhagyta a hajót. A Kelet-Ázsiába tartó útja során találkozott az Emden könnyűcirkálóval (kiscirkálóval) és Szingapúrban, Hongkongban, Amoyban álltak még meg Csingtao, a német hajóraj támaszpontjának 1914. március 14-ei elérése előtt. Itt találkozott testvérhajójával, a hajóraj zászlóshajójaként szolgáló Scharnhorst-tal. Április 7-én a Gneisenau fedélzetén utazott a Japánba delegált új német nagykövet, Arthur von Rex gróf Tiencsin melletti Takuból Jokohamába, ahol már ott volt a Scharnhorst. A hajóraj parancsnokát Günther von Krosigk ellentengernagyot, Uslart és a Scharnhorst parancsnokát fogadta Meidzsi japán császár. A Gneisenau ezt követően japán és szibériai kikötőkbe tett látogatást, de a második marokkói válság idején visszaküldték Csingtaóba, hogy tegye meg egy esetleges konfliktus esetére a szükséges intézkedéseket.
A hajóraj parancsnoka a Gneisenau-n vonta fel a tengernagyi lobogóját amíg a Scharnhorst az időszakos karbantartások elvégzésére szárazdokkba került. Október 10-én a Csing-dinasztia uralma ellen kitört xinhai forradalom nagy riadalmat keltett az európaiak között, akik attól tartottak, hogy az 1900–1901-es bokszerlázadás idején tapasztalt idegenellenes fellépésekre kerülhet sor. A hajórajt a német érdekeltségek védelmére készültségbe helyezték és további katonaságot küldtek a német konzulátus védelmére. A támadások azonban elmaradtak és nem volt szükség közbeavatkozásra. November végén a Scharnhorst ismét szolgálatba állt és Krosigk tengernagy is visszatért rá. A Kaiserschießpreist az 1910–1911-es szezonban ismét a Gneisenau hódította el a kategóriájában.
A Gneisenau 1912 első negyedében került szárazdokkba Csingtaóban az éves karbantartások elvégzéséhez. Ezt követően április 13-án egy hónapos utat tett a japán vizekre, ahonnan május 13-án ért vissza Csingtaóba. Júniusban Willi Brünninghaus sorhajókapitány váltotta Uslart a hajó parancsnoki tisztségében. Augusztus 1–4. között a Gneisenau a koreai Puszanba hajózott, hogy a HAPAG hajótársaság zátonyra futott Silesia nevű gőzhajóját levontassa, majd elkísérje Nagaszakiba. Az év végén a Gneisenau Sanghajban időzött. December elején Krosigk tengernagyot gróf Maximilian von Spee ellentengernagy váltotta a hajóraj élén, aki a Scharnhorsttal és a Gneisenauval a délnyugat-csendes-óceáni térségbe tett körutat, megállva többek között Amoyban, Szingapúrban és Batáviában. Az utazás 1913 elejéig tartott és a két cirkáló 1913. március 2-án érkezett vissza Csingtaóba. A Gneisenau az 1912–1913-as szezonban is elnyerte a Kaiserschießpreis-t.
1913 áprilisában a két páncélos cirkáló Japánba hajózott, ahol a hajóparancsnokok és Spee tengernagy találkoztak az új japán uralkodóval, Taisó császárral. A hajók ezt követően visszatértek Csingtaóba, ahol hét hétig maradtak. Június végén a két cirkáló a Csendes-óceán középső részén lévő német kolóniák felkeresésére indult. Spee július 21-én Rabaulban értesült az újabb kínai zavargásokról, aminek hírére visszatért a Sanghaj előtti Wusong révjéhez július 30-ikára. A Gneisenau ezt követően a Sárga-tengeren járőrözött és meglátogatta Port Arthurt októberben. A feszült helyzet lanyhulása után Spee a hajóit egy rövid japán útra vitte, amire november 11-én futottak ki. A Scharnhorst és a raj többi része november 29-én tért vissza Sanghajba, mielőtt újabb délnyugat-ázsiai útra indult volna. Az útvonaluk érintette Sziámot, Szumátrát, Észak-Borneót és a Fülöp-szigeteket.