A Mercury–Redstone–3 a NASA Mercury-programjának első olyan repülése volt, amelynek során egy ember Mercury űrhajó fedélzetén átlépte az úgynevezett Kármán-vonalat és eljutott a világűrbe. Ismert még Freedom 7 néven is, mivel a repülés során – az űrhajós választása alapján – ezt a rádió hívójelet használta a NASA. A Redstone rakéta 1961. május 5-én 15 perces szuborbitális repülésre, egyfajta űrugrásra vitte az űrhajót, fedélzetén az első amerikai űrhajóssal, Alan Sheparddal.

A NASA ekkor még nem rendelkezett olyan tolóerejű hordozórakétával, amellyel egy űrkabint Föld körüli pályára tudott volna állítani, ám a Szovjetunióval folytatott „űrverseny” elvesztésétől félve az amerikai kormány egy mielőbbi űrutat szorgalmazott, akkor is, ha az orbitális repülésre még nem készültek fel. Ám az űrrepülésre titokban készülő Szovjetunió három héttel korábban, április 12-én váratlanul felbocsátotta első űrhajóját, a Vosztok–1-et, a fedélzetén Jurij Gagarinnal, megszerezve az első helyet az űrhajózás történetében.

A Freedom 7 útja egy 187 km magasságig emelkedő ballisztikus repülés volt, ez a magasság megközelítette a legalacsonyabb műholdpályák magasságát, és az USA megalapozottan tekinti az utat a világűrig való eljutásnak. Egy második űrugrás (Virgil Grissom) után John Glenn-nek sikerült először orbitális pályára jutnia az amerikai űrhajózásban.

Az első amerikai űrrepülés Cape Canaveralról startolt, majd az űrhajó 15 perc 28 másodpercnyi repülés után a Bahama-szigetek mellett az Atlanti-óceánra szállt le, ahonnan a USS Lake Champlain hadihajó kutató-mentő helikopterei emelték ki. Néhány kisebb alrendszer jelentéktelen hibájától és a startfolyamat elhúzódásából fakadó kényelmetlenségektől eltekintve a repülés teljesen problémamentesen zajlott le. Később ennek a repülésnek a propagandaértékét felhasználva jelentette be John F. Kennedy elnök, hogy az USA megkísérli a holdra szállást és ennek érdekében elindítja az Apollo-programot.

Személyzet

Tartalék személyzet

(1) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is. bélyegkép|balra|300px|Alan Shepard a Freedom 7 fedélzetén (tévékamera által rögzített közvetítés képkockája)

Előzmények Embert az űrbe A Szputnyik–1 1957. október 4-i felbocsátása elindította az űrversenyt is, a világ akkori két szuperhatalma az űrteljesítmények területén (is) egymás megelőzésére törekedett. Az amerikai közvéleményben a szovjet műhold pályára állítása egyfajta háborús csatavesztés érzését keltette, amely azonnali visszavágás után kiáltott. De a szovjetek minden fontos – és logikus – elsőséget learattak: előbb állítottak Föld körüli pályára egy élőlényt (Szputnyik–2 – Lajka kutya), vagy érték el a Holdat (Luna–1 és Luna–2), miközben az amerikaiak kudarcot vallottak, vagy csak jóval később voltak képesek választ adni egy-egy szovjet űrteljesítményre. Ebben a versenyben a különböző műholdak felbocsátása után a következő logikus lépés az ember világűrbe lépése volt. Az Egyesült Államokban Dwight Eisenhower elnök 1958. október 1-jei hatállyal megalapította a NASA-t, amely az USA űrtevékenységének összefogását kapta feladatul, ezek közül is első helyen kijelölve egy olyan a programot, amelynek keretében egy ember űrbe juttatásával elhódítják a szovjetek elől az űrtechnikabeli elsőséget. Ezért informálisan a megalakulás pillanatában, formálisan pedig Keith Glennan NASA igazgató bejelentésével 1958. december 17-én elindították a Mercury-programot.

Mindeközben a Szovjetunióban a nyilvánosság teljes kizárásával folytak az erőfeszítések mind a műholdak, űrszondák indítására, mind pedig az emberes program elindítására. Moszkvában 1958. november 1-jén döntött az SZKP Központi Bizottsága a Vosztok-program – az első szovjet űrhajóst a világűrbe juttató űrrepülés – elindításáról.

A NASA a korábbi NACA kísérleti programjaiból, valamint a különböző haderőnemek kísérleti programjaiból – melyeket az űrhivatal létrehozását megalapozó elnöki rendelet kötelezően az új szervezetnek átadni rendelt – hamar megszületett az űrhajóra, a hordozóeszközre és a repülési profilra vonatkozó koncepció. A választás a rakéta tekintetében az amerikai légierő számára interkontinentális ballisztikus rakétafegyverként fejlesztett Atlas rakétára esett. Az űrhajót Maxime Faget tervező korábbi elképzeléseire alapozták és a McDonnell kapta a szerződést a részletes megtervezésére és legyártására. Repülési profilból rögtön kettő is bekerült a tervek közé: egy szuborbitális űrugrásé és egy Föld körüli keringésben végrehajtott repülésé. Előbbit a kényszer szülte, és csak jóval később merült fel, mint lehetőség. A kényszert az szülte, hogy az orbitális repülés végrehajtásához nem volt kész a megfelelő teljesítményű Atlas fejlesztése. Ezért a párhuzamosan zajló űrhajófejlesztéshez – számos részterületen – kisebb teljesítményű, ám régebbi, megbízható rakétákat is használatba vettek, igaz csak kisebb magasságokba, vagy szuborbitális repülésekre. 1960 végén azonban a szovjet kísérletekből – több nagy tömegű (egy emberrel végzett repüléshez szükséges kabin tömegével egyenértékű), élőlényekkel Föld körüli pályára álló műholdból – világossá vált az amerikaiak számára, hogy vetélytársuk előrébb tart, ezért ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy a program el kell ágazzon két alternatív irányba: tovább folynak az előkészületek az orbitális repülésre és önálló irányként előkészítenek egy emberrel végzett szuborbitális repülést is. A NASA úgy gondolta, hogy a közvélemény számára megnyugtató lenne, ha bár a mindenki számára nyilvánvalóan „igazinak” tekintett Föld körüli pályán végzett repülésben látható hátrányban is van Amerika, az ehhez vezető utat több lépésben építik fel és az első lépést (az űrugrást) megnyerik. Ezért el is indították az eredetileg csak tesztekhez szánt Redstone rakéta és a Mercury kabin összeépítésével a folyamatot, amelyben előbb egy automata üzemmódban, utas nélkül, majd egy majommal, végül egy űrhajóssal végzett űrugrással három lépésben elhódítható az elsőség a szovjetek elől.

1961. április 12-én Jurij Gagarinnal a fedélzetén elstartolt a Vosztok–1, és az USA ismét elvesztett egy fontos „csatát” az űrversenyben, amikor szovjet ember lett az első, aki eljutott a világűrbe. Az Egyesült Államok számára ekkor mindennél fontosabb volt, hogy a közvélemény és a világ számára mielőbb bebizonyítsák a képességet és maguk is embert juttassanak fel. Bár a szakemberek tudták, hogy az űrugrás nem „igazi” űrrepülés – sem a FAI sztenderdjei szerint, sem pedig Gagarin repülésével összehasonlítva – a közvélemény számára fontos volt bármilyen embert szállító űrhajó felbocsátása, így John F. Kennedy elnök sürgetőleg lépett fel a NASA felé, hogy a lehető leghamarabb bocsássák fel az első amerikai űrhajóst szállító űrhajót.

Legénységválogatás bélyegkép|300px|jobbra|A Mercury Hetek 1960-ban, még a repülések előtt A világ első űrhajósának kiválasztásához szükséges követelményrendszer meghatározását követően egy többlépcsős kiválasztási folyamat ment végbe 1959. február-március időszakban. A kiválasztás végén hét űrhajóst – a Mercury Hetek nevű csoportot – mutatott be a sajtó Washingtonban, mint Amerika újdonsült űrhajósjelöltjeit, majd ez a 7 fő kezdte meg a szerteágazó gyakorlatokból (tantermi foglalkozásokból, centrifugatesztekből, hőkamrás gyakorlásokból és repülési tréningekből) álló kiképzést.

A program vezetői a hét jelölt közül (logikusan) a lehető legjobbat kívánták felküldeni a történelmi repülésre. A legénységválogatásért felelős NASA vezető, Roberth Gilruth egy sajátos procedúrát talált ki, hogy megtalálja a csoport legjobbját. A repülés előtt nem sokkal összehívta a teljes csoportot, és azt a feladatot adta nekik, hogy egy papírlapon a következő kérdést válaszolják meg: „Ha Ön nem lehet az első, kit jelölne repülésre a társai közül?” A legtöbb szavazat Alan Shepardra esett, így ő kapta meg a Mercury–Redstone–3 parancsnoki kinevezését. Az űrhajósok (és Gilruth) döntését nagyban befolyásolta, hogy a jelöltek egy háromfős csoportból kerülhettek csak ki, tekintve, hogy korábban Alan Shepard, John Glenn és Gus Grissom kapott kiképzést egy szuborbitális repülésre. Végül Gilruth legénységjelölése is így lett végleges: Alan Shepard lett a repülésre jelölt űrhajós, míg John Glenn az első számú, valamint Gus Grissom a második számú tartalék. A hivatalos bejelentést 1961. február 22-én tette meg a Space Task Group a Shepard és két tartaléka jelöléséről.

Ember nélküli kísérleti repülések Az ember világűrbe jutásának előkészületei, az ember nélküli repülési tesztek 1959. augusztus 21-én kezdődtek, és a mentőrakétát próbálták ki. Ezt követően különböző részegységek, majd az elkészült űrhajó próbái következtek Little Joe, Big Joe és Atlas rakétákkal, majd felmerült a szuborbitális repülések gondolata is, amelyhez használatba vették a Redstone rakétát is, főként költségtakarékossági okokból. A szovjetek sikerei nyomán aztán a NASA vezetői a program folyamatának elágazásáról döntöttek: az első űrhajós repülésére beiktattak egy szuborbitális repülést, egy ún. űrugrást, míg az orbitális repülés előkészítésének folyamata is zajlott tovább. A hardver működőképességének igazolása mellett még ki kellett kísérletezni, hogy egy élő szervezet képes-e kibírni egy ilyen repülés fizikai hatásait. Ezért két repülést irányoztak elő, egy teljesen automata repülést és egy majommal végrehajtott tesztet.

Mercury–Redstone–1

A teljesen automata repülést 1960. november 21-re tűzték ki, Mercury–Redstone–1 jelöléssel, ám ez rögtön a startnál teljes kudarcba fulladt. A később „a tízcentis repülés” gúnynevet kapott kísérlet során a rakéta elstartolt az indítópadról, ám egy kalibrációs hiba miatt a rendszer túl lassúnak ítélte meg az emelkedést és leállította a hajtóművet. A rakéta így összesen 10–12 centimétert emelkedett, majd visszazökkent az indítóasztalra. A mentőrendszer – egyébként helyesen – ezt vészhelyzetnek ítélte meg, leszakította a kabint a rakéta tetejéről és eltávolította az indítóasztaltól. A start teljes kudarcba fulladt.

Mercury–Redstone–1A

A kudarccal végződő repülés kivizsgálását és a hibák kijavítását követően a megismételt startot, 1960. december 19-én hajtották végre, Mercury–Redstone–1A jellel. Ezúttal minden a tervek szerint alakult, a rakéta és a Mercury űrhajó mindenben a tervezett protokoll szerint működött. A sikert követően a tesztek lezárására egy majommal végzett utolsó, éles tesztet írtak még ki, amely repülés sikerét követően engedélyezte a NASA egy ember felbocsátását.

Ham, a csimpánz űrugrása

bélyegkép|300px|balra|Ham a USS Donner fedélzetén a repülés után a hajó kapitányával „fog kezet” A nagy magasságú teszteknél már a NACA-nál bevett szokás volt, hogy majmokat ültettek a kísérleti rakétákba, a NASA is ezt a gyakorlatot vette át. A kísérleti repülések során azonban nem volt éles a határ a NACA/NASA és a különböző haderőnemek erőforrásai között, ezért például a leendő űrkísérletekhez még a légierő hozott létre egy 40 egyedből álló majomkolóniát a Holloman Légibázison. Amikor eldőlt, hogy a Mercury-programban egy űrugrást is végrehajtanak, a NASA átvett a légierőtől egy hat csimpánzból álló csoportot, amelynek egyedeit már a Holloman bázison speciális gyakorlatokkal képezték űrrepülési kísérletekre, majd Cape Canaveralre költöztették őket. Közülük került ki Ham, a legkiegyensúlyozottabb csimpánz (és tartaléka Minnie), akit kijelöltek a repülésre. Érdekesség, hogy a majmot eredetileg Changnak hívták, csak az űrkísérletre kapta a Ham nevet, amely azonban inkább volt jel, mint név, mert egy betűszó volt, a Holloman Aerospace Medical Center kezdőbetűiből.