bélyegkép|jobbra|250px|Abra alba A kagylók (Bivalvia, azaz kétteknőjűek) az állatok (Animalia) országában a puhatestűek (Mollusca) törzsének egyik osztálya. Régebbi rendszertanok Lamellibranchiata (lemezkopoltyúsok), Acephala (fej nélküliek), Conchifera (teknőviselők), vagy Pelecypoda (fejszelábúak) néven is említik. A kettős teknő a puhatestűek között megkülönböztető jellemzőjük, de alaki konvergenciát mutat a pörgekarúak házával. A pörgekarúaktól a kagylóhéjat legjobban a szifónyílás és a nyéllyuk megkülönböztetése, valamint a héj zárómechanizmusa és a teknők sarokpántja alapján lehet elkülöníteni.

Kevés gyors mozgású faja van, és sokszor helyhez kötött életmódot folytatnak, mint a növények. Mégis az evolúciós versenyt a pörgekarúakkal szemben a vastagabb héj mellett nagyobb mozgásképesség miatt tudták megnyerni. A pörgekarúak legtöbbször teljesen helyhez kötöttek, nyéllel rögzülnek az aljzathoz, ezért az árapályzónákból kiszorultak, héjuk alsó és felső teknőre tagolódik. A kagylók esetében a héjak jobb és bal oldaliak. A kagylók nagytöbbsége szűrő életmódot folytat, a héjak közé beszívott vízből szűrik ki a táplálékukat képző szerves törmeléket. Léteznek kimondottan ragadozó életmódot folytatók is (pl. Poromya nemzetség). Tengeri és édesvízi fajai is vannak.

A kagylók, éppúgy, mint a csigák és a lábasfejűek a kétoldali szimmetriájú állatok közé tartoznak, de a részarányosság általában csak a legősibb fajoknál maradt fenn. Szimmetriájuk sokszor torzul, sőt alkalmanként szélsőségesen egyenlőtlen formák is kialakultak. Alapesetben a kagylókat takaró két teknő azonos nagyságú és alakú, valamint a héjakat záró sarokpántokon egy keresztirányú szimmetriatengely is húzható. A szimmetria sérülhet a két teknő eltérő méretével és alakjával, valamint a növekedési vonalak egyenlőtlen fejlődése következtében is. Ilyen alapon egyenlő teknőjű és egyenlőtlen teknőjű, valamint egyenlő oldalú és egyenlőtlen oldalú kagylókat különböztetünk meg. E tulajdonságok bármilyen kombinációja előfordulhat: egyenlő teknőjű és oldalú, egyenlő teknőjű és egyenlőtlen oldalú, egyenlőtlen teknőjű és egyenlő oldalú és egyenlőtlen teknőjű és oldalú. Az egyenlőtlenség különös alakokat is eredményezhet. Ilyen a Hippurites, amelynek egyik teknője agyarszerű, a másik lapos, a Diceras, amelynél mindkét teknő búbja spirálisan csavarodik, vagy a Requienia, amelynek egyik teknője csigaházszerűen felcsavarodik, a másik teknő pedig „bejárati ajtóvá” csökevényesedett.

Testfelépítés thumb|right|250px|Az osztriga anatómiája thumb|right|250px|A héj belső szerkezete egy egyenlőtlen izmú, betüremkedő köpenyüregű héjon thumb|right|250px|A kagylóhéj jellemzői: 1. szagittális sík, 2. növekedési vonal, 3. sarokpánt, 4. búb A kagylók teljesen elveszítették a szelvényezett állatok testszelvényeit vagy fő testtájait, és a házon belüli szervezet alapvetően három elemből áll: test, zsigerzacskó és láb. Ezek a testtájak nem feleltethetők meg a többi szelvényezett állat (Articulata) részeivel. A zsigerzacskó az emésztőrendszer (nyelőcső, gyomor és belek) mellett háromkamrás szívet tartalmaz.

A puhatestűek közös tulajdonsága, hogy testüket a bőr megkettőzésével létrejött redő, a köpeny borítja. A köpenyüregben helyezkednek el a kopoltyúk, de a légzésben a köpeny mindkét felének belső oldala is részt vesz. A kopoltyúk eredeti funkciója a táplálékszűrés lehetett. A köpeny választja ki a szilárd vázú puhatestűek mészanyagú, több rétegből álló héját. A kemény külső réteg kalcit vagy aragonit kristályformájú kalcium-karbonát. Az aragonit jóval gyakoribb, de az ősmaradvány-anyagban a kalcitos fordul elő nagyobb mennyiségben, mert az aragonit könnyebben oldódik vissza. A középső réteg az oszlopos réteg, amely a porcelánkagylóknál hiányzik. A belső fele a gyöngyházréteg.

A kagylók egyik legspecifikusabb jellegzetessége a rendkívül erős záróizom, amellyel a héjakat összezárja. Ezek az izmok általában két kötegben, a héjak búbtól legtávolabbi szélein helyezkednek el. A két egyenlő izmú típusoknál szimmetrikus elhelyezkedés is lehetséges, de az öblös köpenyvonalúak nem szimmetrikusak. A két egyenlőtlen izmúak aszimmetrikusak, csakúgy, mint az egyizmúak. Az egyedfejlődésben még mindig látható a szimmetrikus, két egyenlő izmú alakok evolúciója az aszimmetrikus egyizmúak felé.

Az izmok összehúzódása zárja a teknőket, de azok elernyedése nem nyitja ki azt. A nyitószerkezet a sarokpántnak nevezett képlet, amely evolúciós értelemben az egyik szarunemű prototeknő maradványa. Az egyedfejlődés során először a prodissoconcha néven ismert szarulemezek alakulnak ki, amelyek még háti és hasi oldalúak. Ezek közül a hasoldali a végleges, oldalsó teknők kifejlődésével lelökődik, a másik pedig sarokpánttá alakul.

A teknőket a fejlettebb alakoknál reteszszerű képletek, a fogak segítenek zárva tartani. A fogképlet sokféle lehet, változó a fogak száma, alakja és mérete is.

A lágy test általában szelvényezetlen, nem különíthetők el a testtájak, a fej hiánya miatt nevezik Acephalának is a kagylókat. Azonban szelvényezett ősöktől származnak, és egyes kezdetleges kagylóknál még felfedezhető a fej. A fej nélküli kagylók szájnyílás felőli fele az elülső oldal, vagy mellső rész. A hasi oldalon a lábakat alkotó izomkötegek ék, vagy lapos ék (fejsze) alakúak, innen ered a Pelecypoda név. A lábakban alakult ki egyes típusoknál a bisszusz-mirigy, amely az aljzathoz rögzített életmódú fajoknál a bisszuszfonal előállítását végzi.

Az állat anyagcseréje a szifón keresztül zajlik, amely a kagylóknál páros. Az egyiken befelé áramlik a tápanyagokkal teli víz, a másikon kifelé az ürülék. A szifókat közös tok foghatja közre, egyes fajoknál ez a cső meszesedhet.

A kagylók legnagyobb része váltivarú, de előfordulnak hermafrodita fajok. Ivarmirigyei a vízbe ürülnek, külső megtermékenyítéssel szaporodik.

Evolúció Szabadon úszó trochofóra lárvái alapján a gyűrűsférgekkel rokon csoport a többi puhatestűvel együtt. A cső alakú házat kiválasztó gyűrűsférgekkel ellentétben a kagylók lárvái két szaruanyagú lemezkezdeményt, majd meszes alapú végleges héjat növesztenek.

A legkorábbi kagylóleletek a kambrium első feléből ismertek. Ebben a korban még élt egy olyan nem, amelyik átmenetet képez a csigák és a kagylók között, a Hyolithes. A fejlődés útja ettől kezdve elágazott, a csigáknál csak a hátoldali lemez maradt meg, amely házzá vált, a kagylóknál másodlagosan oldalsó teknők alakultak ki, amelyek így anatómiailag nem homológok a csigaházzal, a cserepeshéjúak fedőlemezeivel vagy a külső vázas lábasfejűek (ammoniteszek, csigaházas polipok) házával. Az ordovícium végéig a kagylók nem válnak jelentőssé a leletanyagban, jellegzetes képviselőjük a Maclurea, Bellerophon és az Euomphalus. A szilurban sokkal gyakoribbá válnak, és a Cardiola nem képviselői, mindenekelőtt a C. interrupta szinte minden mészköves összletben megjelennek. A devonban a nyílttengeri életmódú, vékony héjú Cardiola mellett elterjenek a zátonylakó, vastag héjú zátonylakó formák, például a jellegzetesen szív alakú Megalodon. A karbon folyamán tovább nőtt a sekélyvízi alakok száma, már gyakoriak a partközeli és partszegélyi képződményekben is, a hullámveréses árapályzónában, mint a Posidonia és a Conocardium. A felső karbonban már korjelző jelentőségűek egy édesvízi kagylónem fajai, a Carbonicola-félék.

A perm folyamán a csigák és kagylók visszaszorultak a pörgekarúakkal szemben, csak a beltengerekben és a partszegélyi övben gyakoriak. Összességében is elmondható, hogy a paleozoikum élővilágában a kagylók sokkal kisebb szerepet játszottak, mint a későbbiekben. Ez még a triászban is folytatódik, ahol a pörgekarúak sokszor kőzetalkotó mennyiségben fordulnak elő, míg a kagylók gyakorlatilag semmit sem változtak a permhez képest. 80 millió éves szünet után újra feltűnnek a Megalodonok, ezúttal Megalodus (Neomegalodon) a nevük, és megjelentek az Ostrea- és Pecten-félék. A jura során a sekélytengeri és partszegélyi élőhelyű kagylók sokszor kőzetalkotó mennyiségűek. Ez valószínűleg összefüggésben áll azzal, hogy a perm végén és a triászban a partszegélyi (árapályövi) és sekélytengeri pörgekarúak teljesen eltűntek, és a helyüket a triász során foglalták el a kagylók. A triász során a zátonyfáciesek diverzitása minden állatcsoportban fokozatosan csökkent, a kiüresedő élőhelyeken lassú ütemben megjelentek a kagylók. A Cardinia-, Trigonia- és Mytilus-félék jelentősek, az Ostrea-fajok szintjelzők. A krétában a mediterrán mélyvizekben is gyakorivá válik a Nucula genus. Jellegzetes az Inoceramus és a Gryphaea. A zátonyfáciesekben elterjednek a zátonyépítő Pachyodonta-félék, amelyek általában hatalmas méretűek, vaskos megjelenésűek, nagyon vastag héjjal és szélsőségesen részaránytalan héjakkal. Ezeknél az egyik héj gyakorlatilag lakókamrává vált, a másik pedig csak fedőteknő szerepet játszik. Jellegzetes nemeik a Hippurites és a Radiolites. Ezeket összefoglalóan rudista néven ismerjük.

A kréta végén kihaltak a zátonyépítő alakok, általában azonban a kainozoikum a kagylók virágkora. A rudisták kihalása összefüggésben áll a kréta-tercier határ kihalásaival, annak bevezető eseménye a zátonylakók és árapályzónák fajpusztulása. Ezek az események szakaszos tengerszint változásokkal állnak kapcsolatban, amelyet a szűk mélységtartományban élni képes ásó életmódú, helyhez kötött állatok nem képesek követni.

A kagylók evolúciójára általában jellemző a kopoltyúk differenciálódása, amely több vonalon haladt egy időben a protobranchia típustól a bonyolultabbak felé. A héjak anyaga is átalakult a törzsfejlődés során, kezdetben jól fejlett gyöngyházréteggel rendelkeztek, amely háttérbe szorult, és az újabb típusoknál már porcelánszerű. Ezzel párhuzamosan az aragonit szerkezetű mészanyag is kalcitosra változott. Jellegzetes még a zárszerkezet differenciálódása és alkalmazkodása az adott viszonyokhoz.

Rendszerezés jobbra|bélyegkép|240px|Különös alakú iszapkagyló (Panopea generosa) jobbra|bélyegkép|240px|Ázsiában státuszszimbólum, az Egyesült Államokban komoly üzlet az iszapkagylóSzemérmetlenül drága a falloszkagyló, origo.hu jobbra|bélyegkép|240px|Nyitott kagyló jobbra|bélyegkép|240px|Fésűskagyló (Pecten jacobeus) Rendszerezésük hagyományosan a kopoltyúk alapján történik. Négy alap kopoltyútípus létezik, a protobranchia-, filibranchia-, eulamellibranchia- és septibranchia-típusok. Ezek a levélkopoltyú (vagy fésűskopoltyú), fonalkopoltyú, lemezkopoltyú és kopoltyúválaszfalas formák.

Az osztályba az alábbiak tartoznak:

Anomalodesmata – 1 rend tartozik az alosztályba, a rendszertanok egy része a Heterodonta alosztályba sorolja. Pholadomyoida – 12 család

Heterodonta – 6 rend (2 élő rend) tartozik az alosztályba Cycloconchidae – kihalt Hippuritoida – kihalt Lyrodesmatidae – kihalt sziklavájó kagylók (Myoida) Redoniidae – kihalt Veneroida

Paleoheterodonta – 2 élő rend tartozik az alosztályba Trigonoidea - kihalt folyamikagylók (Unionoida) Modiomorpha – kihalt

Protobranchia – 3 rend (2 élő rend) tartozik az alosztályba Nuculoida (néha külön alosztályban – Paleotaxodonta) Praecardioida – kihalt (vagy Cryptodonta alosztály) Solemyoida (vagy Cryptodonta alosztály)

Pteriomorphia – 4 élő rend tartozik az alosztályba Arcoida Cyrtodontoida – kihalt kékkagylók (Mytiloida) fonálkopoltyúsak (Ostreoida) Pterioida Praecardioida – kihalt

Az alternatív megoldás mindössze két alosztályt vonultat fel: Prionodesmacea Teleodesmacea

Az első alosztály a jól fejlett prizmás és oszlopos külső réteggel és szintén jól fejlett gyöngyházréteggel rendelkező héjúakat takarja, a másodikban a külső réteg porcelánszerű, és a gyöngyházréteg fejletlen. Ezek a tulajdonságok más alapvető jellemzőkkel is kapcsolatban vannak, így a Prionodesmacea alosztálynál a köpenylebenyek nem nőnek össze, a szifók kevéssé fejlettek, kopoltyúik mindig fésűs vagy fonalas jellegűek. A Teleodesmacea alosztálynál a köpenylebenyek csak a szifók és lábak kilépési helyén nyíltak, szifóik jól fejlettek, kopoltyúik lemezesek vagy rekeszesek.