A Mercury–Atlas–7 a Mercury-program negyedik repülése volt űrhajóssal a fedélzeten, egyúttal a második olyan, amelyen a NASA-nak Föld körüli pályára sikerült állítania egy ember vezette űrhajót. A repülés Aurora 7 néven is ismert, mivel élve az íratlan előjogával, az űrhajó utasa választása szerint ezzel a hívójellel folyt a kommunikáció az irányítás és közte. A 18-as sorozatszámú Mercury űrhajó 1962. május 24-én startolt Cape Canaveral 14-es indítóállásáról, fedélzetén Scott Carpenter űrhajóssal, a haditengerészet berepülőpilótájából az Eredeti Hetek tagjával. Eredetileg Donald "Deke" Slaytont jelölték a repülésre (ez esetben a Mercury kabin hívójele Delta 7 lett volna), de pár hónappal a start előtt Slaytonnál szívproblémákat mutattak ki az orvosok, így tartaléka, Carpenter lépett előtérbe.
A repülés három Föld körüli keringésig tartott, a start és a vízreszállás között 4 óra 56 perc 5 másodperc telt el. A repülés lényegében John Glenn repülésének megismétlése volt, ezzel igazolva a közvélemény és az űrverseny másik szereplője, a Szovjetunió felé, hogy az első repülés nem volt véletlen siker, hanem magabiztosan birtokolják egy űrhajó(s) orbitális reptetésének képességét. Az űrhajó egy 260x154 km-es, 32,5°-os hajlású ellipszispályán repült, 88 perc 18 másodperc alatt megtéve egy-egy teljes keringést.
Carpenter számára Glennétől eltérő, sokkal inkább tudományos, mintsem az űrhajó irányítását célzó, mérnöki feladatokat tartalmazó tervet készítettek és az űrhajós ezt végezte el. Ám a repülés során időhiányból, vagy figyelmetlenségből Carpenter sok hibát vétett, amelynek fő következménye a vészesen sok hajtóanyag felhasználás lett. A repülés ugyanakkor sikereket is hozott, többek között sikerült megfejteni a Glenn repülésén megjelent jelenséget, amikor időről-időre fényló részecskék jelentek meg a hajó körül (a kabin külső falára fagyott jégszilánkok voltak, amelyek a napsütés hatására váltak le a kabinról és csillogtak a napfényben).
A leszálláskor az űrhajós több hibát is vétett: rossz szögbe állította a kabint a fékezéshez, késve indította be a fékezőrakétákat, emiatt végül több mint 400 kilométerre túlrepült a kijelölt leszállási ponton. A mentőcsapatoknak közel 1 óráig nem volt kapcsolata az űrhajóssal (a sajtó a legrosszabbtól, Carpenter elvesztésétől tartott), ám végül a USS Intrepid mentőegységei megtalálták és kiemelték a hullámokon mentőtutajon hánykolódó Carpentert.
A repülés után az űrhajós James Webbtől, a NASA igazgatójától megkapta a Kiváló Szolgálatért érdemrendet, ám az elemzők szerint Carpenter sok hibát vétett, ezért később nem tartottak rá igényt űrhajósként.
Személyzet
Tartalék személyzet
(1) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is. bélyegkép|balra|300px|Scott Carpenter sajtóportréja 1962-ből
Előzmények
A Mercury-programot azzal a céllal indította el az Egyesült Államok, hogy az űrversenybeli lemaradásukat behozzák a Szovjetunióval szemben és a hidegháború eme szimbolikus frontján is visszavágjanak a Szputnyik–1-gyel, majd az azt követő űrszondákkal őket ért közvélemény előtti presztízsveszteségért. A cél érdekében Eisenhower elnök megalapította a NASA-t, ahová összpontosították a hadseregnél szétszórtan már előkészületben levő, a világűr elérést irányzó projekteket. illetve azok eszköz- és szellemi állományát. Majd 1958. október 7-én (a nyilvánosság előtt pedig 1958. december 17-én) magát a programot is elindították fő célkitűzésként a világ első űrhajósának világűrbe juttatását tűzve ki célul. Ám ezt a célt nem sikerül teljesíteni, mivel a tesztek elhúzódása miatt a szovjetek előbb, 1961. április 12-én bocsátották fel a világ első űrhajósát, Jurij Gagarint a Vosztok–1 fedélzetén. Az új amerikai elnök, John F. Kennedy nyomására egy űrugrást teljesített Alan Shepard, de a fő cél egy amerikai űrhajó(s) minél előbbi Föld körüli pályára bocsátása, Gagarin teljesítményével egyező, vagy nagyobb teljesítmény bemutatása volt, a lehető legkisebb időkülönbséggel a szovjet első repüléséhez képest.
Tesztek
A repülés kulcsa, a vadonatúj, az USA-ban egyedüliként egy 1,5-2 tonnás tárgy első kozmikus sebességre gyorsítani képes Atlas rakéta meglehetősen megbízhatatlanul teljesített és a tesztrepüléseken több hiba merült fel, amelynek következtében a NASA nem engedélyezhette az első éles emberes kísérletet. A tesztrepülések sorában a Mercury-Atlas–1 felrobbant a repülés 58. másodpercében, vélhetően a rakéta szerkezeti gyengeségének következtében, majd a Mercury–Atlas–2 sikeres repülésen feledtette a hibát. Ezt követően a szerkezetileg megerősített Atlas rakéta a Mercury–Atlas–3 repülésen ismét csődöt mondott, az irányítórendszerének hibája miatt távirányítással fel kellett robbantani. A Mercury–Atlas–4 már szerencsésebb volt és a robot űrhajóssal a fedélzeten egy Föld körüli fordulatot teljesített a Mercury kabin.
A NASA döntése szerint a rossz megbízhatóság miatt még egy tesztrepülést kellett a programba beiktatni, mielőtt embert engedtek ülni az űrhajóba: egy majommal a fedélzeten próbálták szimulálni a későbbi emberes repülést. A Mercury–Redstone–2 mintájára, amikor Ham, a csimpánz repült és közben feladatokat oldott meg, egy Enos nevű hím csimpánzt idomítottak egy viszonylag bonyolult feladatsorra és bocsátották fel 1961. november 29-én a Mercury-Atlas–5-tel. A teszt sikeres volt, bár egy, a kormányrendszerben támadt hiba folytán három keringés helyett már a második végén le kellett hozni az űrhajót.
Űrugrások
bélyegkép|250px|jobbra|Alan Shepard a Mercury–Redstone–3 repülés közben A NASA még 1960 végén döntött a tesztrepülések folyamatának megváltoztatásáról. Az orbitális repülések előkészületeinek sorozatos problémái és az ebből fakadó késlekedés miatt merült fel egy alternatíva, amely egyrészt olcsóbb teszteket tett lehetővé, másrészt hamarabb lehetett általa egy űrrepülést kivitelezni a közvélemény számára. Ez a lehetőség a szuborbitális repülés, vagy más néven az ún. űrugrás volt, amelynek során csak a földfelszíntől mért távolság tekintetében érték el a világűrt egy űrhajóval, a FAI által lefektetett szabályrendszer értelmében messze nem. A kb. 400-500 kilométeres vízszintes távolságon, parabolapályán 180–190 km magasságba emelkedő űreszközökkel a repülés legtöbb fizikai paraméterét modellezni lehetett, különösen a kritikusnak számító légkörbelépést, hozzávetőleg a teljes orbitális teszt költségének 40%-ért. Ám Jurij Gagarin sikeres repülésére válaszul a közvélemény megnyugtatására a tesztrepüléseket „előléptették” űrrepüléssé – még ha technikai értelemben hatalmas különbség is volt az amerikai és a szovjet teljesítmények között – és a Redstone rakétával felszálló első emberes repülést állították be úgy, mint Amerika első űrrepülését.
1961. május 5-én Alan Shepard szállt fel Cape Canaveralről a Freedom 7 fedélzetén, hogy egy 15 perc 22 másodperes repülés végén 487 kilométerrel távolabb sikeresen leszálljon az Atlanti-óceánon. A repülés csúcspontján mért 187,4 kilométeres magassággal Shepard a 100 kilométer magasan húzódó elméleti határ, a Kármán-vonal felett járt, fizikai értelemben a világűrben, ezzel teljesítve a NASA „propagandacélját”. 1961. július 21-én az űrügynökség egyfajta íratlan szabály szerint – miszerint a lehető legrövidebb időn belül meg kellett ismételni a szabályt, hogy az űrversenybeli ellenfél lássa, hogy tudatos repülésekről van szó és az első kísérlet sem a véletlen szerencse műve volt – megismételte a repülést. Ezúttal Gus Grissom szállt fel a Liberty Bell 7 névre keresztelt Mercury űrhajóban, hogy Shepardhoz hasonlóan egy negyedórás út során 190 kilométer magasságot elérve szálljon le az óceán vizére. Bár maga a repülés rendben lezajlott és a műveleteket sikeresnek is ítélte a NASA, a leszállás után egy új fejlesztésű, első ízben kipróbált lerobbantható kabinajtó meghibásodott, véletlenül lerobbant nagy mennyiségű tengervizet engedve a helikopteres kiemelésre várakozó kabin belsejébe, amely események hatására maga az űrhajó elsüllyedt a 4500 méter mély tengerfenékre, Grissom pedig kis híján megfulladt. A tesztek ezen formáját sikeresnek minősítették, a közvélemény valamelyest megnyugodott, de a tervekben szereplő további két űrugrásos tesztrepülést törölte és minden erejét az orbitális repülés előkészítésére összpontosított a továbbiakban az űrhivatal.
Mercury–Atlas–6
bélyegkép|balra|300px|A Mercury–Atlas–6 startja A teszteket követően a NASA még tett egy kísérletet, hogy a közvélemény várakozása szerint még 1961-ben megtörténjen, ám a realitás a következő év, 1962 eleje volt és először 1962. január 27-re tűzték ki a startot, majd hol az időjárás, hol technikai hibák miatt ezt többször le kellett halasztani, így jutott el a NASA február 20-ig, amikor végül nem volt akadálya az űrhajó felbocsátásának. Az űrhajós személye már korábban eldőlt. Hivatalosan az Enos útja utáni sajtótájékoztatón, 1961. november 29-én nevezte meg a NASA a pilótát. A Mercury-program vezetése a két űrugrás során tartalék űrhajós szerepkört betöltő, ezért két konkrét repülés kiképzésén is részt vett John Glennt jelölte a repülésre (tartalékként ekkor Scott Carpentert jelölték). Glenn – előjogával élve – a Friendship 7 hívójelet választotta, ezzel az űrhajó nevét is megválasztva.
A startra 1962. február 20-án floridai idő szerint 9:47:39-kor (14:47:39 UTC) került sor. Az Atlas ezúttal tökéletesen működött és az űrhajó a tervezettel szinte megegyező 159x265 km-es ellipszispályára állt. Glenn feladatai a műszerek figyelése, a földfelszín megfigyelése, különböző testmozgások végzése és vizuális megfigyelési gyakorlatok, valamint az űrhajó manuális irányítása voltak. Az első keringésben az űrhajó tökéletesen működött, egészen a kör végén merült fel egy kisebb probléma, az egyik kormányfúvóka kezdett hibásan működni, amelynek hatását innentől kezdve Glennek kellett időről-időre manuálisan kompenzálnia. Ezen kívül Ausztráliában sikerült megfigyelni Perth városát, illetve a Csendes-óceán felett rejtélyes szikrák (Glenn megfogalmazásában „szentjánosbogarak” jelentek meg az űrhajó körül (csak jóval később sikerült megfejteni a jelenséget, amely az űrhajó falára fagyott zúzmarának a napfény hatására való leválásával keletkezett jégszilánkok voltak, amelyek a napfényben fényesen csillogtak, mint a szikrák). Az első keringés végén egy műszer azt mutatta, hogy a hőpajzs nincs rögzített állásban, a visszatéréshez szükséges fékezéskor leválhatott. Az irányítás innentől a probléma megoldásán dolgozott.
A második és harmadik keringés is hasonlóan telt, mint az első, vizuális megfigyelésekkel, a hibás fúvóka eltérítő hatásának manuális kompenzálásával. A folyamatos ellenkormányzás viszont túl sok hajtóanyagot emésztett fel, egy idő után hagyták sodródni az űrhajót. A harmadik keringés végén eljött a leszállás ideje. Az irányítás utasította Glennt, hogy az ún. leszálló csomag (egy bőrszíjakkal a hőpajzs alá erősített fékező rakétacsomag) leválasztását ne végezze el, hanem hagyja a helyén addig, míg a légkörbelépéskor keletkező hő magától elégeti és leválasztja azt, viszont így lehetővé téve, hogy a lehető legtovább rögzítve maradjon a hőpajzs, amikor már a légerők is a helyén tudták tartani. A megoldás működött, Glenn az aggodalmak ellenére sima leszállást mutatott be annak ellenére, hogy a leszálláskor az űrhajót nem sikerült stabilizálni a hajtóanyag idő előtti kifogyása miatt és a Friendship 7 messze a tervekben szereplő mértéken túli himbálózást produkált. Végül az űrhajó 4 óra 55 perc 23 másodperc repülés után szállt le az Atlanti-óceánra a Turks- és Caicos-szigetek közelében, 64 kilométerre a tervezett leszállási ponttól. Az űrhajóst a USS Noa romboló vette a fedélzetére.
A repülést követően John F. Kennedy elnök a Kiváló Szolgálatért Érdeméremmel tüntette ki Glennt.
A Slayton–ügy bélyegkép|balra|250px|Deke Slayton, mint Mercury űrhajós