Apologetika

Az apologetika (görögül: ἀπολογία, „védőbeszéd”, „védekezés”) valamely vallási, filozófiai, erkölcsi vagy világnézeti álláspont értelmi védelme és indoklása. Szűkebb, teológiai értelemben a keresztény hit igazságának, hihetőségének és értelmi megalapozottságának rendszerezett bemutatása, különösen a hitet érő ellenvetésekkel, félreértésekkel vagy kritikákkal szemben.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, „Apologetics” szócikk, Gale – The Catholic University of America, 2003.F. L. Cross – Elizabeth A. Livingstone szerk.: The Oxford Dictionary of the Christian Church. 3. kiadás, Oxford University Press, Oxford, 1997, „Apologetics” szócikk.

A keresztény apologetika klasszikus bibliai alapjaként gyakran idézik Péter apostol első levelének felszólítását: a hívők legyenek készen arra, hogy számot adjanak a bennük élő reménységről (1Pt 3,15). A keresztény hagyományban az apologetika nem azonos a hit helyettesítésével, a puszta vitatechnikával vagy a propagandával: a hit szolgálatában áll, és azt kívánja megmutatni, hogy a keresztény hit nem értelmetlen vagy önkényes állítás, hanem értelmileg is védhető válasz az igazság, az emberi élet értelme, Isten, a kinyilatkoztatás és a megváltás kérdésére.II. János Pál pápa: Fides et ratio, 1998.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás, Szent István-Társulat, Budapest, 1937.

A kifejezés tágabb, nem vallási értelemben is használható valamely eszme, intézmény, politikai álláspont, művészeti irány vagy kulturális hagyomány védelmére. Ilyenkor az „apologetikus” jelző lehet semleges, de pejoratív árnyalatot is kaphat, ha a védelem nem tárgyilagos érvelést, hanem egyoldalú igazolást vagy propagandisztikus beszédmódot jelent. A teológiai apologetikát ezért célszerű megkülönböztetni a politikai vagy ideológiai apológiáktól.Jacques Ellul: Propaganda. The Formation of Men's Attitudes. Vintage Books, New York, 1973.

Etimológia és általános jelentés

Az apologetika szó a görög ἀπολογία (apología) főnévből ered, amely védőbeszédet, védekezést vagy számadást jelent. A klasszikus görög jogi és retorikai használatban az apologia a váddal szemben előadott védekező beszéd volt. Ebből a jelentésből származik a szó tágabb értelme: valamely személy, tanítás, intézmény vagy álláspont érvekkel való védelme.Henry George Liddell – Robert Scott – Henry Stuart Jones: A Greek-English Lexicon. Clarendon Press, Oxford, 1940, „ἀπολογία” szócikk.

A klasszikus példa Platón Szókratész védőbeszéde című műve, amelyben Szókratész a bíróság előtt válaszol az ellene felhozott vádakra. Ez a mű nem keresztény apologetika, hanem az apologia klasszikus retorikai-jogi értelmének egyik legismertebb példája.Platón: Szókratész védőbeszéde.

Az Újszövetségben az apologia és a hozzá kapcsolódó igei alakok több helyen a hitről, reményről vagy apostoli küldetésről adott válasz, védekezés vagy számadás értelmében fordulnak elő. Pál apostol beszédei az Apostolok cselekedeteiben, valamint az 1Pt 3,15-ben szereplő felszólítás a keresztény apologetika bibliai alapjai közé tartoznak.

Keresztény apologetika

Keresztény értelemben az apologetika a hit racionális, történeti és teológiai indoklását jelenti. Tárgyai közé tartozhat Isten létezésének kérdése, a kinyilatkoztatás lehetősége és hihetősége, Jézus Krisztus történeti tanúsága, a feltámadás, a csoda, a prófécia, az egyház hitelessége, a Szentírás történeti megbízhatósága, a rossz problémája, valamint a hit és értelem viszonya.Adolphe Tanquerey: Synopsis theologiae dogmaticae fundamentalis. De vera religione, de Ecclesia, de fontibus revelationis. 15. kiadás, Benziger Brothers, New York–Cincinnati–Chicago, 1914.Gerardus van Noort: Dogmatic Theology. Volume I: The True Religion. The Newman Press, Westminster, Maryland, 1955.

A katolikus teológiában az apologetika szorosan kapcsolódik a fundamentális teológiához. A régebbi kézikönyvekben gyakran a keresztény vallás igazságának, Krisztus isteni küldetésének, az Egyház isteni alapításának és a kinyilatkoztatás forrásainak bizonyítását tárgyalták apologetikai vagy fundamentális teológiai címen. Van Noort szerint a fundamentális teológia azt az alapot vizsgálja, amelyre a dogmatikai teológia épül: a kinyilatkoztatás tényleges létét, annak Egyház általi hűséges megőrzését és a hitre vezető indokokat.

Schütz Antal meghatározása szerint az apologetika szigorúan hittudományos szak, amelynek feladata tudományosan igazolni, hogy a hit „észszerű hódolat”. Ebben az értelmezésben az apologetika nem pusztán a hitetlenek meggyőzésére vagy a kételkedők pszichológiai megnyugtatására irányul, hanem a hívő értelem tudományos önreflexiója a kinyilatkoztatás hihetőségéről.

A keresztény apologetika ezért kettős jellegű. Egyrészt kifelé forduló számadás: válasz a hitet érő kérdésekre és kritikákra. Másrészt befelé is irányuló teológiai tisztázás: a hívő közösség saját maga számára is megfogalmazza, milyen értelemben racionális, történetileg megalapozott és teológiailag koherens az, amit hisz.Réginald Garrigou-Lagrange: „L'Apologétique et la théologie fondamentale”, Revue des sciences philosophiques et théologiques, 9/3, 1920, 352–359.

Története

Ókeresztény kor

Az ókeresztény apologetika a 2–3. században bontakozott ki, amikor a keresztényeknek a római állam, a pogány művelt közvélemény, a filozófiai iskolák és a zsidó vitapartnerek előtt kellett megmagyarázniuk hitük természetét. A keresztényeket gyakran vádolták ateizmussal, mert nem tisztelték a római isteneket; erkölcstelenséggel, mert zárt közösségeik és szertartásaik félreértésekre adtak alkalmat; valamint államellenességgel, mert nem vettek részt a császárkultuszban.Henry Chadwick: A korai egyház. Osiris, Budapest, 2003.Johannes Quasten: Patrology. Volume I: The Beginnings of Patristic Literature. Christian Classics, Westminster, Maryland, 1986.

Az ókeresztény apologéták gyakran a kor művelt olvasóihoz szóltak, ezért filozófiai és retorikai nyelvet használtak. Nem egyszerűen védekeztek, hanem igyekeztek megmutatni, hogy a keresztény hit nem barbár babona, hanem a Logoszhoz, az igazsághoz, az erkölcsi élethez és az ember végső céljához kapcsolódó tanítás. A Logosz-tan különösen fontos volt, mert lehetővé tette a keresztény szerzők számára, hogy a görög filozófia egyes igaz meglátásait Krisztus fényében értelmezzék.

Jusztinosz vértanú Apologiái a keresztény hitet a görög filozófiával folytatott párbeszédben mutatták be. Jusztinosz Párbeszéd a zsidó Trifónnal című műve a zsidó-keresztény viták egyik korai tanúja: a műben a keresztény szerző az Ószövetség messiási értelmezését és Krisztus beteljesítő szerepét védelmezi.Jusztinosz vértanú: Apologia prima; Dialogus cum Tryphone.

Athénagorasz Kérvény a keresztények ügyében című műve a keresztényeket érő vádakkal szemben érvelt, különösen az ateizmus és erkölcstelenség vádja ellen. Tatianus a görög kultúra kritikáján keresztül védte a keresztény hitet. Antiochiai Theophilosz a keresztény tanítást a pogány vallásokkal és filozófiai elképzelésekkel szemben magyarázta.

Tertullianus Apologeticum című műve jogi és retorikai formában védte a keresztényeket, és azt állította, hogy a keresztények nem ellenségei a birodalomnak, hanem erkölcsös és békés alattvalók. Órigenész Contra Celsum című műve az egyik legjelentősebb korai keresztény válasz a pogány filozófiai kritikára: Celsus ellenvetéseit részletesen idézi és rendszeresen cáfolja.Tertullianus: Apologeticum.Órigenész: Contra Celsum.

Középkor

A középkorban az apologetikai kérdések nem önálló diszciplínaként, hanem a teológia, a filozófia, a missziós irodalom és a vallásközi viták keretében jelentek meg. Canterburyi Szent Anzelm Proslogion című művében az Istenről való értelmi gondolkodás egyik klasszikus formáját dolgozta ki; a fides quaerens intellectum („a hit keresi az értelmet”) kifejezés a középkori teológiai szemlélet egyik jellemző összefoglalása lett.Anzelm: Proslogion.

Aquinói Szent Tamás Summa contra Gentiles című műve a keresztény hit igazságainak védelmét olyan olvasókra tekintettel is tárgyalta, akik nem fogadják el a keresztény kinyilatkoztatást. Tamás világosan megkülönböztette azokat az igazságokat, amelyek természetes ésszel bizonyíthatók, azoktól a hittitkoktól, amelyek csak kinyilatkoztatásból ismerhetők meg. Ez a megkülönböztetés a későbbi katolikus apologetika és fundamentális teológia egyik alapvető elve lett.Aquinói Tamás: Summa contra Gentiles.Aquinói Tamás: Summa theologiae, I, q. 1; I, q. 2, a. 3.

A középkori apologetika fontos területe volt a zsidósággal és az iszlámmal folytatott teológiai vita is. Ezek a viták nem mindig békés és egyenrangú akadémiai keretek között zajlottak: előfordultak kényszerhelyzetben tartott disputák és politikailag terhelt viták is. Ugyanakkor a korszak jelentős intellektuális hagyományt teremtett a természetes istenismeret, a kinyilatkoztatás, a prófécia, a Szentírás-értelmezés és a hitviták érvelési módszerei terén.David Berger: The Jewish-Christian Debate in the High Middle Ages. Jewish Publication Society, Philadelphia, 1979.

Újkor és felvilágosodás

A középkor után a reformáció és a felvilágosodás gyökeresen új kihívásokat hozott. A vallási megosztottság, a deizmus, a racionalizmus, a bibliai történeti kritika, a természettudományos világkép változása és a modern filozófia kérdései miatt a katolikus, protestáns és anglikán szerzők új módon kezdték tárgyalni a keresztény hit igazolhatóságát.

Blaise Pascal Gondolatok című műve nem klasszikus kézikönyvi apologetika, de nagy hatású keresztény hitvédelmi mű. Pascal a keresztény hitet az emberi lét ellentmondásai, a nagyság és nyomorúság tapasztalata, valamint a szív és értelem viszonya felől mutatta be.Blaise Pascal: Gondolatok.

A 19. században John Henry Newman a hit, lelkiismeret, dogmafejlődés és vallási bizonyosság kérdéseiben járult hozzá az apologetikához. An Essay on the Development of Christian Doctrine című műve a keresztény tanítás történeti kibontakozását, An Essay in Aid of a Grammar of Assent című műve pedig a hitbeli beleegyezés és a konkrét bizonyosság természetét vizsgálta.John Henry Newman: An Essay on the Development of Christian Doctrine. Longmans, Green and Co., London, 1878.John Henry Newman: An Essay in Aid of a Grammar of Assent. Burns, Oates, and Co., London, 1870.

Modern és kortárs apologetika

A 19–20. században a katolikus apologetika jelentős része a fundamentális teológia keretében rendszereződött. A neoskolasztikus szerzők – például Mazzella, Tanquerey, Pesch, Van Noort, Garrigou-Lagrange és mások – a vallás, kinyilatkoztatás, Krisztus isteni küldetése, az Egyház és a teológiai források kérdéseit tudományos rendben tárgyalták.Camillus Mazzella: De religione et Ecclesia. Praelectiones scholastico-dogmaticae. 2. kiadás, Typographia Polyglotta S. C. de Propaganda Fide, Róma, 1880.Christian Pesch: Praelectiones dogmaticae. Tomus I: Institutiones propaedeuticae ad sacram theologiam. 6–7. kiadás, Herder, Freiburg im Breisgau, 1924.Réginald Garrigou-Lagrange: De revelatione per Ecclesiam Catholicam proposita. 3. kiadás, P. Lethielleux, Párizs, 1926.

A II. vatikáni zsinat után a katolikus apologetika nyelvezete részben átalakult. A Dei Verbum a kinyilatkoztatást Isten önközléseként és üdvtörténeti eseményként mutatta be, a Gaudium et spes pedig a modern világgal folytatott párbeszédet állította előtérbe. Ez nem szüntette meg a hitvédelem feladatát, de a polemikus stílus helyett nagyobb hangsúlyt adott a tanúságtételnek, a párbeszédnek, a történeti érzékenységnek és a kultúra kérdéseinek.II. vatikáni zsinat: Dei Verbum, 1965.II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes, 1965.