II. Károly navarrai király

II. (Gonosz, Rossz) Károly navarrai király, aki 1349-től 1387-ig uralkodott, az Évreux-házból származott. Apja III. Fülöp (1301 – 1343) király, anyja a Capeting-házból származó II. Johanna (1311 – 1349) királynő.

Élete és uralkodása

A trónra kerüléstől a cocherel-i csatáig II. Károly, Navarra egyik leghosszabb ideig uralkodó királya, a „szerencsétlen” XIV. században a nyugat-európai történelem emblematikus szereplői közé tartozott.

Édesanyja halálakor (1349) szilárd királyságot örökölt. A trónra lépése után azonban hamarosan Franciaországba távozott, beavatkozva a százéves háborúval sújtott királyság ügyeibe. Nem tudjuk pontosan, II. Károly elhatározásának mi volt az indoka, valóban a francia királyi korona után nyújtotta-e ki a kezét, de ez nagyon valószínű. II. Károly édesanyja ugyanis X. Lajos (1289 – 1316) királynak volt a leánya; így II. Károly egyenesebb leszármazottja volt a Capeting-ház utolsó uralkodóinak, mint az 1350 óta uralkodó, II. (Jó) János (1319 – 1364) király, aki a Capeting-ház oldalágából, a Valois-házból származott. Azonban a tényekhez tartoznak a következők is: X. Lajos halála után, amikor az öccse, V. (Hosszú) Fülöp (1293 – 1322) trónra lépett, a rendek az úgynevezett száli törvényre hivatkozva, a korona nőágon történő öröklését kizárták. Másrészt, amikor IV. (Szép) Károly (1294 – 1328) király, X. Lajos és V. Fülöp öccse, halálával a Capeting-ház férfi egyenes-ágon kihalt; és a Valois-házból származó első király, VI. (Szerencsés) Fülöp (1293 – 1350), II. János apja, trónra lépett, akkor II. Károly szülei, VI. Fülöp királyként való elismerésével, a francia trónigényükről lemondtak, és – kárpótlásul – Navarra uralkodói lettek, II. Johanna, illetve III. Fülöp néven.

Bármi motiválta is II. Károlyt, a tény az, hogy 1351-ben Franciaországba távozott, ugyanis apja örököseként a normandiai Évreux grófja is volt. Navarra régensének az öccsét, Lajos (1341 – 1372) infánst jelölte ki, akinek a kiskorúsága idején, Gil García de Yániz (? – ?), Otazu ura, kormányzóként irányította a királyságot. II. Károly hosszú évekig nem is tért vissza Navarrába. A Francia Királyságba érkező II. Károly először II. János király pártján állt, aki őt Languedoc helytartójává tette. (A két király távoli rokon volt, továbbá II. Károly nővére, Blanka (1331 – 1398), VI. Fülöp második feleségeként, a francia uralkodónak a „mostohaanyja” volt.) Az uralkodók a családi kapcsolataikat még szorosabbra fűzték: 1352 februárban Navarrai Károly feleségül vette Johannát (1343 – 1373), II. János leányát; a feleség kiskorúsága miatt – természetesen – a házasságot csak jóval később hálták el.

Azonban hamarosan megromlott a francia király és navarrai vejének viszonya, teljesen szembekerültek egymással. II. János kegyence ekkor a „Spanyol Károly” („Charles d' Espagne”) néven emlegetett, Carlos de la Cerda (1326 körül – 1354) volt, aki, mint „Connétable de France”, rendkívül magas tisztséget töltötte be.A „connétable” („konstábler”), avagy „istállómester” – tulajdonképpen – a királyság haderejének a főparancsnoka volt. – Carlos de la Cerda apai ágon a Burgundiai-házból származó X. (Bölcs) Alfonz (1221 – 1284) kasztíliai királynak, anyai ágon a Capeting-házból származó IX. (Szent) Lajos (1214 – 1270) francia királynak volt a leszármazottja. A feltételezések szerint II. Károly féltékeny volt a kegyencre, de dühöt is táplált vele szemben, ugyanis II. János „Spanyol Károlynak” adományozta Angoulême grófságot, amelynek – a haláláig – II. Károly apja volt az ura. Tény az, hogy 1354. január 8-án, a normandiai L 'Aigle városkában, II. Károly, az öccse, Fülöp (1336 – 1363), Longueville grófja vezette csapattal a kegyencet meggyilkoltatta.

II. János királysága ingatag lábakon állt, ezért, a történtek ellenére, nem vállalkozhatott a navarrai uralkodó elleni fellépésre, és az 1354. február 22-én, Mantes (Mantes-la-Jolie) városában történt találkozásuk, és birtokügyekben kötött megállapodásuk eredményeként, úgy tűnt, após és veje kibékültek. Nem így történt. II. Károly a francia uralkodó ellenfelével, Anglia királyával, a Plantagenêt-házból származó III. Eduárddal (1312 – 1377) kereste a kapcsolatot. II. János – a navarrai uralkodó normandiai intrikáinak „kivédése”, a helyi nemesség megnyerése céljából – a fiát, Károly (1338 – 1380) dauphint, a trónörököst, azaz II. Károly sógorát, 1355. márciusban Normandiába küldte. II. János elképzelése azonban nem vált valóra. A dauphin, II. Károly – és bizalmas tanácsadója, Robert le Coq (1310 körül – 1373), Laon püspöke – hatására, szembe akart fordulni az apja politikájával.A püspök sikere azonban kérészéletű volt. Robert le Coq ugyanis elfogadta azokat a híreszteléseket, hogy II. János az első feleségét, Bonne de Luxembourg (1315 – 1349) királynét, Károly dauphin anyját, megmérgeztette; ezért a dauphin – tartva attól, hogy származásának törvényessége is kétségessé válhat – egész életében hatalmas ellenszenvet tanúsított a püspök irányába. II. János, hogy megnyerje a fiát, 1355. decemberben, Normandia hercegévé tette, de ezután is úgy látta, II. Károly befolyása a trónörökösre nem csökken. A francia király részben ezért, részben II. Károly és III. Eduárd közötti esetleges együttműködés megakadályozása végett, 1356. április 5-én, Rouenben, rajtaütött a dauphin, illetve nemesek társaságában lakmározó II. Károlyon, és fogságba vetette a navarrai uralkodót, amelyből csak 1357. novemberben szabadult ki.

Elengedhetetlen a II. Károly kiszabadulásáig történtek vázlatos áttekintése: Az angolok és a franciák közötti, 1355-ben lejárt fegyverszünetet a felek nem hosszabbították meg, kiújultak a százéves háború küzdelmei. Edward of Woodstock (1330 – 1376), III. Eduárd király legidősebb fia, a „Fekete Hercegnek” nevezett walesi herceg, aki kiváló hadvezér volt, már 1355. nyáron partra szállt Guyenne-ben. II. János elhatározta, hogy fellép az angolok rablóhadjáratai ellen. Az angolok és a franciák közötti ütközetre 1356. szeptember 19-én Poitiers közelében került sor. A „Fekete Herceg” döntő győzelmet aratott, II. János és több francia főnemes az angolok fogságába esett. Károly dauphin, aki a csatateret, az apja felhívására, már az ütközet előtt elhagyta, 1356. szeptember 29-én Párizsba érkezett, és a király képviseletében átvette az államügyek intézését. Forrongó fővárost talált: A leendő harmadik rend, a polgárság, rendkívül elégedetlen volt a pénzromlás, és általában az állam pénzügyeinek az intézése miatt. Vezérük, Étienne Marcel (1302 – 1310 között – 1358), kereskedőtestületi elöljáró volt, aki II. Károly pártjára állt. A dauphin 1356. novemberben el is hagyta a fővárost, ahova 1357. januárban tért vissza. Egész évben tartott a politikai huzavona, míg 1357. októberben Marcel - aki mellé Robert le Coq püspök és egyes nemesek is felsorakoztak - és a dauphin megegyeztek.

1357. november elején – pontosan sohasem tisztázott körülmények között – II. Károly kiszabadult a Cambrai közelében lévő börtönéből, és november 29-én, fegyveresei élén, bevonult Párizsba. A főváros ura gyakorlatilag Marcel volt, a dauphin visszaszorult a Cité-szigeten álló királyi palotába; II. Károly egyébként decemberben elhagyta a fővárost. 1358-ban elszabadultak az indulatok: Marcel hívei és a dauphin hívei közötti összetűzések odavezettek, hogy Marcel hívei, február 22-én, a dauphin szeme láttára, lemészárolták annak két bizalmasát, Jean de Conflanst és Robert de Clermontot. Pár nappal később, február 26-án, II. Károly visszatért a fővárosba. Március 12-én a navarrai uralkodó és a dauphin, úgy tűnik, egyfajta megállapodásra jutottak, mivel II. Károly másnap ismét elhagyta Párizst, és a dauphin, március 14-én, a királyság régensének nyilvánította magát, de Marcelben már nem bízott, és március 25-én Párizst elhagyva, Senlis-be távozott.

1358. májusban, a királyság anarchikus állapota, a jobbágyságra nehezedő terhek miatt, Észak-Franciaországban kirobbant a „jacquerie” néven emlegetett parasztfelkelés.Az elnevezést a „Jacques Bonhomme” ("Együgyű Jakab") „névről”, a francia parasztok egykorú gúnynevéről kapta. Egyes felkelők kegyetlenkedtek a nemesekkel (nem mintha a nemesek részéről ne fordultak volna elő erőszakosságok), ami az uralkodó rétegnek a felkelőkkel szembeni „összezárását” eredményezte. A felkelők ellen Pikárdiában, az őt támogató nemesek ösztönzésére, II. Károly lépett fel. A felkelők vezére Guillaume Caillet (Callet, Carle) volt, akit az 1358. június 10-én, a Mello (de l'Oise) mellett vívott csata előtt a navarrai király kelepcébe csalt, majd a megnyert ütközet után – a feljegyzések szerint – kegyetlenül kivégeztetett.

Étienne Marcel a fellázadt parasztokat támogatta, de a Párizsba visszatérő II. Károllyal nem romlott meg a kapcsolata, és a navarrai uralkodót, június 15-én, Párizs „kapitányává” nevezte ki. Marcel pályafutása azonban gyorsan hanyatlott. A felkelők pártolása miatt a korábban Marcelt támogató nemesek elfordultak tőle, a nemesség egyre növekvő hányada Károly dauphin oldalára állt, aki Párizs ellen indult. II. Károllyal navarrai katonái és angol zsoldosai is bevonultak Párizsba, fosztogattak, megrendült a közbiztonság, és a város elöljáróinak egy jelentős része is a dauphin oldalára állt. Július 31-én lázadás tört ki, és a Jean Maillard posztós vezette polgárok Étienne Marcelt megölték. II. Károly Saint-Denis-be menekült, Károly dauphin augusztus 2-án bevonult Párizsba.

1359. augusztus 19-én, Pontoise-ban, a magára maradó II. Károly és Károly dauphin békét kötöttek. A navarrai uralkodó megígérte azt, hogy „jó francia” lesz, amit azonban a dauphin kétkedve fogadott, de 1361-ben, átmenetileg, ő és az apja is, megnyugodhattak: II. Károly hazatért Navarrába.Lásd: – 2015. április 11. Robert le Coq püspök (spanyol nyelvű írással: Roberto de Cosos) is elhagyta Franciaországot, 1362-től a haláláig, 1373-ig, Calahorra püspöke lett.

Még 1360. május 8-án III. Eduárd és II. János megkötötték a brétigny-békét (ratifikálása: Calais, 1360. október 24.); a francia uralkodó kiszabadult a fogságból, hazatért, átvette fiától az ország kormányzását.

II. János 1363-ban döntött a Burgundiai Hercegség örökléséről, amit II. Károly nem fogadott el.A Burgundiai Hercegség nem tévesztendő össze a Burgundiai Grófsággal, avagy Franche-Comté-val. Még 1361-ben, utód nélkül, meghalt I. (Rouvres-i) Fülöp (1346 – 1361) herceg, aki az Első (avagy Idősebb) Burgundiai hercegi házból származott, de Capeting-Burgundiai Ház néven is említik ezt dinasztiát, mert az alapító, I. Róbert (1011 körül – 1076) herceg, a Capeting-házból származott. A francia koronára visszaszállt hercegség urává II. János – 1363-ban – a legkisebb élő fiát, Fülöpöt (1342 – 1404), tette; ő II. (Merész) Fülöp, Burgundia hercege, a Második (avagy ifjabb) Burgundiai hercegi háznak a megalapítója, de Valois-Burgundiai Háznak is nevezik ezt a dinasztiát.

II. Károly bejelentette igényét a hercegségre, és a következőkre hivatkozott: Az anyai nagyanyja, Burgundiai Margit (1290 – 1315), az első hercegi házból származott, II. Róbert (1248 körül – 1306) hercegnek, és Franciaországi Ágnesnek (1260 körül – 1325) – IX. (Szent) Lajos (1214 – 1270) király leányának – volt a gyermeke. II. Fülöp hercegnek az apai nagyanyja, VI. (Szerencsés) Fülöp (1293 – 1350) király első felesége, Burgundiai („Sánta”) Johanna (1293 körül – 1349) hercegné volt, Burgundiai Margitnak a húga.

II. János, amikor az angolok 1360-ban szabadon engedték, túszként Londonban hagyta egyik fiát, I. Lajost (1339 – 1384), Anjou hercegét, aki, 1363-ban, a fogságból megszökött. II. János, lovagiasan, a fia helyett, önként, 1364. januárban, Angliába ment; ebben az évben, április 8-án, Londonban, meghalt. Az utódja legidősebb fia lett, Károly dauphin, ő V. (Bölcs) Károly francia király.