A hiteleshely (régies nevén bizonyságtevő hely, latinul loca credibilia/testimonialia) a feudalizmus kori Magyarország egyik intézménye, mely azt a szerepet töltötte be, mint ma egy közjegyzői iroda. Forrásszerű latin kifejezés még a hiteleshelyre a loca credibilia authentica. A bizonyító erejű oklevelek kiadására, másolására hozták létre őket az írásbeliség iránt egyre növekvő társadalmi igény következményeként, a 13. században.
A hiteleshelyek tagjai végezték a peres ügyek esetén az idézést, a tanúkihallgatást, a helyszíni szemlét, a határjárást, az eskütételt vagy más, a perrel kapcsolatos teendőket. A 16–17. században azután a vármegyei, városi hivatalok írásbelisége fokozatosan csökkentette a hiteleshelyek jelentőségét. 1858 után először átmenetileg, 1874-ben pedig véglegesen a közjegyzői intézmény vette át a hiteleshelyek feladatkörét.kislexikon.hu
A hiteleshely pecsétjével ellátott iratot hitelesnek kellett elfogadni. Ilyen pecsétjük volt a káptalanoknak és a nagyobb konventeknek (szerzetesi házaknak). 1351-ben Nagy Lajos a kisebb konventeket eltiltotta ettől a tevékenységtől, elkerülendő, hogy a konvent kegyúra határozza meg, miről állítsanak ki oklevelet és mit pecsételjenek meg.Magyar Rádió Online A káptalanok A 16. század végétől vált általánossá az a szokás, hogy a felek alispán és szolgabírák előtt tettek bevallást, de ez már a 13. század végén is előfordult.
Kialakulásának története thumb|300px| Pannonhalma – A bencés apátságot III. Béla nyilvánította hiteleshellyé A 11-12. századi Magyarországon még a szóbeliség volt az általános. A birtokperek esetén például a poroszló szava volt a bizonyító erő. Idővel mindinkább csökkent a poroszlók szavának tekintélye és megbízhatósága. A poroszlók már csak egy hiteleshely által megbízott egyházi személy jelenlétében járhattak el, a tevékenységükről pedig okirat készült. A megpecsételt oklevelek használata egyre elterjedtebbé vált. Így alakult ki az ún. „ügyvédvalló levelet” kiállító hiteleshelyek (loca credibilia v. testimonialia) egész láncolata a 13. században, magyar sajátosságként.
thumb|left|150px|Amadé nádor pecsétje
A pecsétnek az általános írástudatlanság viszonyai között különös fontossága volt. Egy pecsét még egy írástudatlan számára is jól felismerhető, azonosítható. A hiteleshelyek elnevezése is erre utal, azt jelenti, hogy ezeknek hiteles, azaz általánosan ismert pecsétje volt. Ezek hamisítását megállítandó Nagy Lajos a 14. század közepén egy jegyzéket is készíttetett az összes hiteleshely pecsétjéről.
Magyarország első hiteleshelye a székesfehérvári társaskáptalan volt (mely a királyi koronázóbazilika igazgatásáért is felelt). A fehérvári társaskáptalan a legjelentősebb hiteleshelynek számított, hiszen a magyar koronázási jelvények, a királyi kincstár és egyéb fontos létesítmények mellett a királyi levéltárat is ott őrizték egészen a török hódoltságig.A török támadások sok esetben nagy kárt és zűrzavart okoztak; a közeledő török veszély miatt 1575-ben a király által kiadott törvény rendelte el, hogy a zalavári és a kapornaki konventek iratait sürgősen Vasvárra szállítsák át, valamint hogy a hiteleshelyi jogokat a vasvári káptalan gyakorolja tovább. A megmaradt források alapján tudni, hogy ezt a rendeletet azonban kezdetben nem hajtották végre, mert Zala megye közgyűlése 1580. május 12-én határozott arról, hogy a két konvent iratait a somogyi konvent pecsétjével együtt az akkor már Szombathelyen működő vasvári káptalanhoz kell vinni. Mindez csak a vármegye ismételt sürgetésére, 1583. szeptember 11. után történt meg végül. A török korszak vége után, 1715-ben göttweigi bencések kapták meg a zalavári apátságot, majd Mária Terézia magyar királynő 1757-ben kelt, díszes kiállítású oklevélben adta vissza a hiteleshelyi jogot és erősítette meg a Szent Adorjánt ábrázoló pecsét használatát. A zalaváriak azonban a hely nehéz elérhetősége és épületeik teljesen romos állapota miatt kénytelenek voltak a közeli Zalaapátiba költözni, ahol 1752-ben kezdték meg az új kolostor építését.
Mária Terézia 1764–1765. évi dekrétumának 11. cikkelye („A hiteles helyekről s kötelezettségükről”) előírta a káptalanok és konventek levéltáraiban őrzött iratok lajstromozását (III.), melyet I. Ferenc az 1807-ben kiadott dekrétumának 14. cikkelyében ismét megerősített.Ferenc 1807. évi decrétuma, 14. cikkely. „A hiteles helyeken levő okiratok lajstromozásáról, és hogy az 1764:11. czikkely által előírt büntetés az elmulasztott lajstromozás eseteire is kiterjesztessék. – Gondoskodni akarván a honlakosok jogainak biztonságáról, melyek a hiteles helyeken levő okiratok tömegének rendezetlen volta miatt veszélyben foroghatnak, ő szent felsége kegyes jóváhagyásával határoztatott: 1. §. Hogy a káptalanok és conventek, melyeknek hitére a honlakosok jogait érdeklő írásos bizonyítékok őrzése bízva van, a rendezetlen okiratok gyorsabb lajstromozására s kellő megőrzésére köteleztessenek. 2. §. Az 1764:11. cikkelyben előírt büntetés pedig a hiteles helyeken őrzött levelek lajstromozása elhanyagolásának eseteire is kiterjesztessék.”Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár 1000–1895. 1740–1835. évi törvénycikkek – Corpus Juris Hungarici, Millenniumi emlékkiadás 7. (Budapest, 1901). A Ferencz alatt alkotott törvényczikkek (1792–1835) 351. oldal
A hiteleshelyek önálló jogigazoló oklevélkiadási jellege az 1874. évi 35. törvénnyel fejeződött be, amelynek 214.§-a értelmében a hiteleshelyek a levéltárukban őrzött oklevelek hiteles másolatkiadó szervévé váltak, új oklevelet már nem alkothattak.Kőfalvi Tamás: A hiteleshelyek a középkori Magyarországon. In: Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica, (125). (2007), 83. oldal
Bevallás, eskü Szerződéskötéskor a két fél megjelent a hiteleshely (káptalanok és konventek), az ország rendes birái vagy a király előtt és „vallást” vagy „bevallást tett” (fassio, confessio), azaz a szerződés tartalmáról élőszóval, ünnepélyesen nyilatkozatot tett, írásba foglalás és hiteles pecséttel történő megerősítés végett.
Az eskünek perdöntő szerepe lehetett, ezért letételét okmánnyal kellett igazolni. Ez Werbőczy koráig úgy történt, hogy az eskütevő valamely hiteleshely kiküldöttje előtt, egy templomban vagy kápolnában az oltárhoz lépett, és azt vagy annak ereklyéjét érintve tette le az esküt. Az illető hiteleshely az eskü szabályszerű letételéről tudósító levelet állított ki, melyet a fél a bíróságnak felmutatott. A bíróság azután a letett eskük számát és az eskütevő személyek tekintélyét mérlegelve döntött:A Pallas nagy lexikona Egy apát esküje tíz nemesével volt egyenértékű.Pannonhalmi Bencés Főapátság Félív papíron keresztbe írt eredetije a pannonhalmi rendi levéltárban. --- Signaturája: Capsa 51 E2. Vásárhely, 1430. január 26. --- „Fajszi Ányos Mihály veszprémi várnagy bírótársaival a Mihály apát és Essegvári Pál, Chekvehi László és Tamás, Koronchali Sikösd Bereck és Écsi Balázs s mások közt folyó perben a feleknek esküt ítélt oda, úgy hogy az apát esküje tíz nemesével egyenlő” Szakirodalom Okleveles históriák. Válogatás a magyar közhitelesség irataiból, 1441–1848; szerk., tan. Rokolya Gábor; Magyar Országos Közjegyzői Kamara, Budapest, 2010 Loca credibilia. Hiteleshelyek a középkori Magyarországon; szerk. Fedeles Tamás, Bilkei Irén; Fény Kft., Pécs, 2009 (Egyháztörténeti tanulmányok a Pécsi Egyházmegye történetéből) Eckhart Ferenc: Hiteleshelyek a középkori Magyarországon; ford. Csókay Balázs, Dreska Gábor, előszó Mezey Barna; MOKK, Budapest, 2012 (Studia notarialia Hungarica) Balló István: A hiteleshelyek néhány kérdése hazánk okleveles gyakorlatában, 13–14. század. Turul (1994): 117–123. Barta István: Középkori közjegyzőségeink történetéhez, In Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938 Bertényi Iván: Az írás mint a rongált pecsétű oklevél hitelességének bizonyítéka, In Magyar Herold 1 (1984): 140–154. Bilkei Irén: Hiteles helyek Zalában, 13–14. század. In A Dunántúl településtörténete VII. Szerk. Somfai Balázs. Veszprém, 1989, 343–350. Bónis György: A közhitelűség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak, Levéltári Szemle (1964): 118–142. Bónis György: A kúriai irodák munkája a XIV–XV. században. Levéltári Közlemények 35 (1964): 197-249. Bónis György: Les autorités de 'foi publique' et les archives des 'loci credibiles' en Hongrie, Archivum 12 (1962): 97–104. Bónis György: Magyi János formuláskönyve és a gyakorlati jogtanítás, In A Pécsi Egyetem története. 225–259. Borsa Iván: A hiteleshelyekről. In „Magyaroknak eleiről” Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk.: Piti Ferenc Szabados György. Szeged, 2000, 99–106. Borsa Iván: A hiteleshelyi eljárás színhelyén készült feljegyzés. Levéltári Közlemények 58 (1987): 39–44. Borsa Iván: A királyi ember és a kiküldött melléktevékenysége Leleszen. In Kovács András–Sipos Gábor–Tonk Sándor, szerk. Emlékkönyv Jakó Zsigmond 80. születésnapjára. Kolozsvár, 1996, 101–108. Borsa Iván: Ügyintézési törekvések a leleszi hiteleshelyen a 14. és a 15. század fordulóján. In Kalmár János, szerk. Miscellanea fontium historiae Europae. Emlékkönyv H. Balázs Éva történész professzor 80. születésnapjára. Budapest, 1997, 57–64. Borsa Iván: Zur Beurkundstätigkeit der glaubwürdigen Orte in Ungarn, In Forschungen über Siebenbürgen und seine Nachbarn. Festschrift für Attila T. Szabó und Zsigmond Jakó, II. Bd. hrsg. Kálmán Benda, Tamás Bogyay, H. Glassl, München, 1988, 143–147. Borsa Iván: Irattipusok a középkori Magyarországon, Levéltári Közlemények 64 (1993): 27–37. Csukovits Enikő: "A középkori írástudók 'munkaideje'," Levéltári Közlemények 63 (1992): 3–13. Dreska Gábor: A pannonhalmi konvent hiteleshelyének 14. századi oklevélátírásai. In Takács Imre, szerk. Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve, vol. 1., Pannonhalma: n. p., 1996, 463-470. Dreska Gábor: Levéltári Közlemények (1998): Eckhart Ferenc: Hiteles helyeink eredete és jelentősége, Századok 47 (1913): 640–655. Eckhart Ferenc: Hiteles helyeink oklevélkritikája. Turul (1913): 158-163. Eckhart Ferenc: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter, MIÖG Ergbd. 9 (1913/1915): 395-558. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet. Budapest: Franklin, 1946 Érdujhelyi Menyhért: A titeli káptalan története. Zombor, 1895 Érdujhelyi Menyhért: A közjegyzőség és hiteleshelyek története Magyarországon. Budapest, 1899 Érszegi Géza: Az írásbeliség bevezetése Magyarországon, História 2 (1982): 26–28. Érszegi Géza: III. Béla kancelláriai reformjáról, In Magyar Herold 1 (1984): 72–77. Érszegi Géza: Oklevéltan, In A történelem segédtudományai. Szerk.: Kállay István. Budapest, 1986, 12–29. Fichtenau Heinrich: Arenga. Spätantike und Mittelalter im Spiegel von Urkundenformeln. Graz–Köln, 1957 Füssy Tamás: A zalavári konvent mint hiteles helynek története, Századok (1891): 809–823. Gerics József: A királyi kápolna tagjai által folytatott hiteleshelyi tevékenység történetéhez. Levéltári Közlemények 27 (1956): 31–34. Guoth Kálmán: Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Budapest, 1936 Hajnal István: Árpád-kori oklevélírások és a francia egyetemek. In Hajnal, István. Technika, művelődés. Budapest: História-MTA TTI, 1993, 3-13. Hajnal István: Universities and the development of writing in the XIIth-XIIIth century, Scriptorum 6 (1952): 177-195. Hajnal István: Írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921 Hajnal István: L'enseignement de l'écriture aux universités médiévales, ed. László Mezey, Budapest: MTA, 1959 Hajnal István: Vergleichende Schriftproben zur Entwicklung der Schrift im 12-13. Jahrhundert. Budapest-Leipzig-Milan, 1943 Hajnik Imre: Okirati bizonyítás a középkori magyar perjogban. Budapest, 1886 Homonnai Sarolta: A pannonhalmi apátság pecséthasználata hiteleshelyi tevékenységének kezdetéig. In Capitulum I. Fejezetek a középkori magyar egyház történetéből. Szerk.: Koszta László, Szeged, 1998, 9–32. Horváth Antal: A csornai konvent hiteleshelyi működése. Keszthely, 1943