Monofiziták

A monofiziták elnevezés a keresztény krisztológia történetében azokra a személyekre, tanításokra vagy egyházi közösségekre vonatkozik, amelyeket ellenfeleik vagy a későbbi szakirodalom Krisztus „egy természetét” valló irányzatokként írt le. A szó szűkebb, dogmatikai értelmében a monofizitizmus azt a felfogást jelöli, amely szerint Jézus Krisztusban a megtestesülés után csak egy természet van, mégpedig úgy, hogy az emberi természet nem marad meg teljes épségében és valóságában. Ezt a szélsőséges formát a khalkédóni zsinat 451-ben elítélte.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, különösen DS 300–302.

A kifejezés tágabb történeti használata bonyolultabb. A khalkédóni zsinatot el nem fogadó keleti keresztény egyházakat a régebbi latin, bizánci és nyugati szakirodalom gyakran „monofizitának” nevezte. A mai történeti és ökumenikus szóhasználat azonban rendszerint megkülönbözteti a szűk értelemben vett, Eutükhész nevéhez kötött eutükhianizmust a miafizitizmustól. Az utóbbi kifejezést az orientális ortodox egyházak szívesebben használják saját krisztológiai álláspontjukra, mert tanításuk szerint Krisztus egy megtestesült, összetett istenemberi természetében az istenség és az emberség nem keveredik össze, nem változik át egymásba, és egyik sem szűnik meg.Dietmar W. Winkler: „Miaphysitism. A New Term for Use in the History of Dogma and in Ecumenical Theology”, The Harp, 10. évf. (1997).Sebastian P. Brock: „Miaphysite, not Monophysite!”, Cristianesimo nella storia, 37. évf. (2016), 45–52.

A szó ezért enciklopédikus szövegben körültekintést igényel. A szigorú monofizitizmus Krisztus teljes emberségének megőrzését veszélyezteti; a miafizita hagyomány viszont saját önértelmezése szerint nem tagadja Krisztus valóságos istenségét és valóságos emberségét, hanem Alexandriai Szent Cirill nyelvezetét követve az egyetlen megtestesült Ige egységét hangsúlyozza.

Etimológia és szóhasználat

A monofizitizmus szó a görög μόνος, monosz („egyedüli”, „egyetlen”) és φύσις, phüszisz („természet”) szavakból származik. Szó szerinti jelentése: „egy természetet valló” tanítás. A phüszisz azonban az ókori teológiai vitákban nem mindig ugyanabban az értelemben szerepelt. Jelenthette az általános természetet, de egyes szerzőknél a konkrét létező valóságot is, amely közel állt a hüposztaszisz vagy „személyes fennállás” fogalmához.Siklósi István: A személy fogalma Boëthiusnál. Krisztológia és antropológia. Doktori disszertáció. Budapest: ELTE BTK, 2022.

A miafizitizmus szó a görög μία, mia („egy”) és φύσις, phüszisz szavakból áll. A miafizita megnevezés nem egyszerűen nyelvi változata a monofizitának, hanem teológiai pontosítás: a „mia physis” kifejezés Alexandriai Szent Cirill híres formulájára utal: „az Isten Igéjének egy megtestesült természete” (μία φύσις τοῦ Θεοῦ Λόγου σεσαρκωμένη). A miafizita értelmezés szerint ez az „egy természet” nem pusztán isteni természet, hanem a megtestesült Ige isteni és emberi valóságának elválaszthatatlan egysége.John Anthony McGuckin: St. Cyril of Alexandria: The Christological Controversy. Crestwood, NY: St Vladimir’s Seminary Press, 2004.

A khalkédóni tanítást gyakran diofizita vagy düofizita tanításnak nevezik, a görög δύο, düo („kettő”) alapján. Ez azt jelenti, hogy Krisztus egyetlen személyében két természet, az isteni és az emberi természet marad fenn. A khalkédóni formula szerint a két természet „össze nem elegyítve, változhatatlanul, meg nem osztva és szétválaszthatatlanul” egyesül az egy Krisztusban.

Teológiai háttér

A monofizita vita a 4–6. századi krisztológiai viták része volt. A keresztény hit kezdettől vallotta, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. A dogmatörténeti kérdés az volt, hogyan lehet ezt fogalmilag úgy kifejezni, hogy Krisztus egysége se szakadjon szét két külön személyre, de embersége se oldódjon fel az istenségben.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978, különösen az 52–55. §.

A vita egyik pólusán a nesztoriánusnak tekintett felfogás állt, amelyet ellenfelei azzal vádoltak, hogy Krisztusban túl élesen választja el az isteni Igét és az ember Jézust. A másik póluson azok a felfogások helyezkedtek el, amelyek Krisztus egységét úgy hangsúlyozták, hogy közben nem tudták kellő világossággal megőrizni emberségének teljességét. A khalkédóni zsinat éppen e két véglet között kívánt határvonalat húzni: elutasította Krisztus személyének szétszakítását, de elutasította a két természet összekeverését vagy egyiknek a másikba való feloldását is.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, I. köt. Budapest: Szent István-Társulat, 1937.

A vita megértéséhez fontos a „természet” és a „személy” megkülönböztetése. A klasszikus nyugati megfogalmazásban Krisztusban egy személy van, az örök Fiú vagy Ige személye, de két természet: az isteni természet és az emberi természet. Ezt a személyes egységet a teológiai nyelv unio hypostatica, vagyis hüposztatikus egység néven ismeri.

Előzmények: Apollinarisz és Alexandriai Cirill

A monofizita viták előzményeként gyakran említik Laodikeiai Apollinariszt († kb. 390). Apollinarisz az arianizmussal szemben Krisztus istenségét kívánta megvédeni, de tanítása szerint az isteni Ige Krisztusban az emberi értelem vagy szellemi lélek helyét foglalta el. Ez a felfogás a későbbi egyházi ítélet szerint azért volt elfogadhatatlan, mert Krisztus emberségét nem tekintette teljesnek. Ha Krisztus nem vett fel teljes emberi természetet, akkor nem is gyógyította meg és nem is váltotta meg teljesen az emberi természetet.

Alexandriai Szent Cirill († 444) teológiája más összefüggésben állt. Cirill Nesztoriosz ellenében Krisztus személyének egységét védte. Azt tanította, hogy a megtestesült Krisztus nem két fiú, nem két személy, hanem az egyetlen örök Fiú, aki valóságos emberré lett. Ennek kifejezésére használta az „Isten Igéjének egy megtestesült természete” formulát. Cirillnél ez nem Krisztus emberségének tagadását jelentette, hanem azt, hogy az isteni Ige a megtestesülésben sajátjaként vette fel az emberséget.

A későbbi viták egyik oka az volt, hogy Cirill kifejezéseit különböző módon értelmezték. Egyesek a „phüszisz” szót Cirillnél a konkrét személyes valóság értelmében vették, mások viszont általános természetként. Emiatt ugyanaz a formula egyesek számára az ortodox hit kifejezése, mások számára pedig a két természet megkülönböztetésének veszélyeztetése lett.Aloys Grillmeier: Christ in Christian Tradition, Vol. 1: From the Apostolic Age to Chalcedon (451). 2. kiadás. Atlanta: John Knox Press, 1975.

Eutükhész és a 448–451 közötti vita

A szűk értelemben vett monofizitizmus legfontosabb képviselőjeként a hagyomány Eutükhész konstantinápolyi archimandritát tartja számon. Eutükhész befolyásos szerzetesi elöljáró volt, aki határozottan szembefordult a nesztorianizmussal. A fennmaradt források alapján nem rendszeres teológusként, hanem tekintélyes szerzetesi vezetőként vett részt a krisztológiai vitákban.Henry Wace – William C. Piercy (szerk.): A Dictionary of Christian Biography and Literature to the End of the Sixth Century A.D. London: John Murray, 1911, „Eutyches and Eutychianism”.

448-ban Flavianosz konstantinápolyi pátriárka vezetésével helyi zsinatot tartottak Konstantinápolyban. A zsinaton Dorylaeum püspöke, Euszébiosz vádat emelt Eutükhész ellen. A vita fő kérdése az volt, hogy Eutükhész hajlandó-e megvallani Krisztus emberségének velünk való egylényegűségét, illetve a két természet megmaradását az egyesülés után. A jegyzőkönyvek szerint Eutükhész azt vallotta, hogy Krisztus „két természetből” van az egyesülés előtt, az egyesülés után azonban „egy természetben” áll fenn. E megfogalmazást a zsinat Krisztus valóságos emberségére nézve veszélyesnek ítélte, ezért Eutükhészt elítélte és megfosztotta tisztségétől.Richard Price – Michael Gaddis (szerk.): The Acts of the Council of Chalcedon. 3 köt. Liverpool: Liverpool University Press, 2005.

Eutükhész fellebbezett. 449-ben Epheszoszban új zsinat ült össze Dioszkorosz alexandriai pátriárka vezetésével. Ez a zsinat Eutükhészt rehabilitálta, Flavianoszt pedig letette. A khalkédóni hagyomány és I. Leó pápa levelezése ezt a zsinatot később latrocinium, vagyis „rablózsinat” néven emlegette, mert az eljárást súlyos szabálytalanságokkal, erőszakos nyomásgyakorlással és a római álláspont érdemi tárgyalásának akadályozásával hozták összefüggésbe.Samuel Cohen: „Eutychianorum furor! Heresiological Comparison and the Invention of Eutychians in Leo I’s Christological Polemic”, Entangled Religions, 11/4. (2020), DOI: 10.46586/er.11.2020.9434.

II. Theodosius császár halála után Marcianus császár és Pulcheria császárné támogatásával 451-ben összehívták a khalkédóni zsinatot. A zsinat megsemmisítette a 449-es epheszoszi döntéseket, elítélte Eutükhész tanítását, és megfogalmazta a két természetre vonatkozó hitvallást.

A khalkédóni zsinat tanítása

A khalkédóni zsinat nem két Krisztust tanított, hanem egyetlen Krisztust, akiben az isteni és az emberi természet valóságosan és maradandóan egyesül. A hitvallás szerint Jézus Krisztus „tökéletes az istenségben és tökéletes az emberségben”, „valóban Isten és valóban ember”, istensége szerint az Atyával egylényegű, embersége szerint pedig velünk egylényegű, a bűnt kivéve mindenben hozzánk hasonló.

A zsinat négy tagadó kifejezése különösen fontos lett a későbbi krisztológiában. A két természet: össze nem elegyítve egyesül, tehát nem olvad össze; változhatatlanul egyesül, tehát egyik természet sem alakul át a másikká; meg nem osztva egyesül, tehát Krisztus nem két külön személy; szétválaszthatatlanul egyesül, tehát az isteni és emberi természet egysége nem ideiglenes vagy külsődleges.

A khalkédóni megfogalmazás katolikus, keleti ortodox és számos protestáns egyház tanításában alapvető jelentőségű maradt. A katolikus dogmatika szerint a formula egyszerre védi Krisztus teljes istenségét, teljes emberségét és egyetlen személyét.

A khalkédóni döntés elutasítása és az antikhalkédóni közösségek

Khalkédón döntését nem minden keleti keresztény közösség fogadta el. Különösen Egyiptomban, Szíriában és Örményországban alakult ki erős ellenállás. Ennek okai között teológiai, nyelvi, egyházpolitikai és birodalmi tényezők egyaránt szerepet játszottak. Sok hívő és püspök attól tartott, hogy a „két természetben” kifejezés visszalépést jelenthet a nesztoriánusnak tartott kettősség felé, még akkor is, ha a khalkédóni szöveg kifejezetten tagadta Krisztus megosztását.John Meyendorff: Imperial Unity and Christian Divisions: The Church 450–680 AD. Crestwood, NY: St Vladimir’s Seminary Press, 1989.

A birodalmi egyházpolitika több kísérletet tett a megegyezésre. 482-ben Zénón császár kiadta a Henotikont, amely a béke helyreállítását célozta, de a khalkédóni formula megkerülése miatt Róma és Konstantinápoly között az ún. akakioszi szakadásba torkollott. A 6. században I. Iusztinianosz császár is igyekezett egységet teremteni, részben teológiai engedményekkel, részben egyházfegyelmi eszközökkel. A khalkédóni és antikhalkédóni közösségek közötti különbségek azonban tartós egyházi megosztottsággá váltak.

A nem khalkédóni teológia egyik legfontosabb alakja Antiochiai Szevérosz volt. Ő elutasította Eutükhész tanítását, ugyanakkor a khalkédóni „két természetben” formulát sem fogadta el. Szevérosz és követői Krisztus egy megtestesült természetéről beszéltek, de hangsúlyozták, hogy ebben az egyesült valóságban az istenség és az emberség sajátosságai nem semmisülnek meg.

Irányzatok és megkülönböztetések

A monofizitizmus néven említett jelenségek nem alkottak egységes rendszert. A szakirodalom több irányzatot különböztet meg:

Eutükhianizmus vagy szélsőséges monofizitizmus: Krisztus emberi természetének megmaradását nem vallja kielégítően, vagy úgy értelmezhető, mintha az emberség az istenségben feloldódna. Ezt a khalkédóni zsinat elítélte, és az orientális ortodox hagyományok sem tekintik saját tanításuknak.