A deizmus olyan vallásfilozófiai és teológiai irányzatok gyűjtőneve, amelyek Isten vagy egy legfőbb alkotó értelem létét többnyire a természet rendjéből, az emberi észből és az erkölcsi tapasztalatból vezetik le, ugyanakkor általában elutasítják a keresztény értelemben vett történeti és természetfeletti kinyilatkoztatást. A klasszikus deizmust gyakran a „világ órásmestere” hasonlattal szemléltetik: Isten úgy alkotja meg a világot és törvényeit, mint az órásmester az órát, amely azután a belé helyezett rend szerint működik. Ez a kép azonban csak a deizmus egyik, főként mechanikus változatát írja le; a deizmus sohasem volt egységes dogmarendszer, hanem több, egymástól eltérő álláspont laza történeti családja.Encyclopaedia Britannica: „Deism”.Peter Byrne: „Deism”. In: Routledge Encyclopedia of Philosophy. London–New York: Routledge, 1998.
A deizmus központi fogalma a természetes vallás: az a meggyőződés, hogy az ember a természet, a lelkiismeret és a józan ész alapján is felismerheti Isten létét és az erkölcsi élet alapelveit. A deisták nagy része nem ateista volt, sőt több szerző magát kereszténynek vagy „keresztény deistának” tekintette. A különbség abban állt, hogy a kereszténység történeti és természetfeletti tartalmait — például a csodákat, a Szentháromságot, a megtestesülést, a megváltást és az egyházi tekintélyt — nem fogadták el eredeti teológiai értelemben, hanem a vallás lényegét az ésszel felismerhető erkölcsi monoteizmusban látták.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 4. Detroit–New York: Thomson/Gale, 2003, „Deism”, 615–617. o.
A deizmus elsősorban a 17. és 18. században bontakozott ki Angliában, Franciaországban, a német nyelvterületen és Észak-Amerikában. Kialakulásában szerepet játszottak a reformációt követő felekezeti viták és vallásháborúk, a természettudományos forradalom, az új történeti és bibliai kritika, a természetjogi gondolkodás, valamint az Európán kívüli kultúrákról és vallásokról szóló beszámolók. A deizmus egyszerre volt valláskritikai, erkölcsfilozófiai és politikai-társadalmi jelenség: képviselői gyakran a vallási türelmet, a lelkiismereti szabadságot és a felekezeti ellentétek észszerű meghaladását keresték, miközben bírálóik szerint a kinyilatkoztatott vallás lényegét gyengítették vagy tagadták.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 4, „Deism”, 616. o.William Bristow: „Enlightenment”. In: Stanford Encyclopedia of Philosophy, 2010.
Fogalma és elhatárolása
A deizmus szó a latin deus („isten”) szóból ered. A kora újkorban a deizmus és a görög eredetű teizmus kifejezést még nem mindig használták élesen elkülönített értelemben. Később a teizmus inkább a személyes, gondviselő és imádható Istent valló álláspontot, a deizmus pedig a kinyilatkoztatást és a rendkívüli isteni beavatkozást elutasító természetes vallást jelölte.Francis Aveling: „Deism”. In: The Catholic Encyclopedia, vol. 4. New York: Robert Appleton Company, 1908.
A deizmus nem felekezet, nem egyház és nem egységes filozófiai iskola. Képviselői eltérően gondolkodtak Isten személyességéről, a gondviselésről, a lélek halhatatlanságáról, az imáról, a túlvilági jutalmazásról és büntetésről, valamint Jézus történeti és vallási jelentőségéről. Közös vonásuk többnyire az volt, hogy a vallási igazságot az ész ítélőszéke elé állították, és a vallás érvényességét nem egyházi tekintélyből vagy különleges természetfeletti kinyilatkoztatásból, hanem a természet és az erkölcsi rend általános belátásából akarták igazolni.
Deizmus és természetes vallás
A természetes vallás azon vallási igazságok és erkölcsi követelmények összességét jelenti, amelyek a deisták szerint minden ember számára hozzáférhetők az ész, a lelkiismeret és a természet rendjének vizsgálata alapján. A deisták a vallások sokféleségében gyakran nem különböző kinyilatkoztatások egymással versengő igazságigényét látták, hanem egy eredeti és egyszerű vallási igazság történeti változatait. Ezért keresték azt a közös vallási minimumot, amelyet szerintük minden józan ember elfogadhat: Isten létét, az erkölcsi felelősséget, az erényes élet kötelességét, a bűnbánat szükségességét és a jó vagy rossz tettek következményeit.
A természetes vallás egyik klasszikus megfogalmazását Edward Herbert adta. Öt alapvető vallási igazságot jelölt meg: van legfőbb istenség; őt tisztelet illeti; a vallás fő része az erényes élet; a bűnökért bűnbánat szükséges; a jó és rossz cselekedetek jutalma vagy büntetése van, akár e világban, akár a túlvilágon.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 6. Detroit–New York: Thomson/Gale, 2003, „Herbert of Cherbury, Edward”, 765–766. o. Ezeket az elveket a deista szerzők úgy értelmezték, mint amelyek nem egyetlen nép, egyház vagy szent könyv kizárólagos birtokai, hanem az emberi természet és értelem általános adottságai.
Deizmus és teizmus
A klasszikus teizmus szerint Isten a világ teremtője, fenntartója és gondviselője. A keresztény, zsidó és iszlám teizmusban Isten személyes, megszólítható, imádható és a történelemben is cselekvő valóság. A deizmus ezzel szemben többnyire olyan istenképet alakít ki, amelyben Isten elsősorban a világ első oka, törvényadója vagy alkotó értelme. A teista felfogásban Isten válaszolhat az imára, vezethet egy népet, közölheti akaratát, és az üdvtörténetben személyesen cselekedhet. A deista felfogásban Isten inkább távoli teremtő, akinek bölcsessége a természet rendjében és az erkölcsi törvényben ismerhető fel.
Ez a különbség nem minden deistánál jelent teljes gondviselés-tagadást. A mérsékeltebb deista változatok szerint Isten erkölcsi rendet adott a világnak, gondviselése pedig az általános törvényekben és a lelkiismeretben nyilvánul meg. A radikálisabb változatok szerint viszont Isten a világ megalkotása után nem avatkozik be a világ működésébe, és az emberi élet részletei nem állnak külön isteni vezetés alatt.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 4, „Deism”, 615. o.
Deizmus és természetes teológia
A deizmust meg kell különböztetni a természetes teológiától. A természetes teológia Istenről az ember természetes megismerő képességei — például az értelem, a tapasztalat és a világ rendjének vizsgálata — alapján beszél. Ilyen gondolatmenet például az, amikor valaki a világ mozgásából, rendjéből vagy esetlegességéből következtet egy első okra vagy első mozgatóra. Aquinói Szent Tamás is kidolgozott természetes istenérveket, de ezek nála nem helyettesítik a kinyilatkoztatást, hanem előkészítik annak értelmi befogadását.Andrew Chignell és Derk Pereboom: „Natural Theology and Natural Religion”. In: Stanford Encyclopedia of Philosophy, 2015.
A katolikus és több más keresztény hagyomány ezért elfogadhatja a természetes teológia jogosságát anélkül, hogy deista lenne. A deizmus sajátossága nem az, hogy érveket használ Isten létére, hanem az, hogy a természetes észt és a természet rendjét többnyire elegendőnek tartja a vallás lényegi tartalmának meghatározására, és ezért elutasítja vagy feleslegesnek minősíti a különleges isteni kinyilatkoztatást.
Deizmus és ateizmus
A deizmus nem azonos az ateizmussal, mert elismeri Isten vagy egy legfőbb alkotó értelem létét. A radikális felvilágosodás történetében azonban a deizmus, a materializmus, a valláskritika és az ateizmus több szerzőnél érintkezett. Franciaországban például egyes deista viták és bibliai kritikák materialista vagy ateista irányban folytatódtak. Denis Diderot, Paul Henri Thiry d’Holbach és Julien Offray de La Mettrie későbbi művei ezért nem egyszerűen deisták, hanem inkább materialista vagy ateista irányba mozdulnak el.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 4, „Deism”, 616–617. o.
Deizmus és panteizmus
A deizmus legtöbb formája megőrzi Isten és a világ különbségét: Isten a világ oka, törvényadója vagy alkotója, de nem azonos a világgal. A panteizmus ezzel szemben az isteni valóságot és a világ egészét azonosítja vagy egymásba oldja. A felvilágosodás korában azonban előfordultak átmeneti vagy kevert formák, amelyekben a deista istenkép panteista vagy naturalista színezetet kapott. Ez különösen a francia és német vallásfilozófiai vitákban vált jelentőssé.
Főbb változatai
A deizmus változatai aszerint különíthetők el, hogy mennyit őriznek meg a hagyományos keresztény tanításból, és milyen módon értik az ész, a természet és az erkölcs kapcsolatát.
Konstruktív és kritikai deizmus
A konstruktív deizmus pozitív természetes vallást akart felépíteni. Isten létéből, az erkölcsi törvényből, az erényből, a lelkiismeretből és a túlvilági igazságszolgáltatásból indult ki. Ennek képviselői szerint a vallás alapja nem titokzatos dogmák rendszere, hanem az emberi természetből és a világ rendjéből felismerhető egyszerű igazság.
A kritikai deizmus inkább a történeti kereszténység bírálatára összpontosított. A Biblia történeti megbízhatóságát, a próféciák értelmezését, a csodák hitelét, az egyházi tekintélyt és a keresztény dogmákat vizsgálta. Több angol deista szerző vitái ebből a kritikai irányból érthetők meg: nem pusztán új vallást akartak létrehozni, hanem a kinyilatkoztatott vallás hagyományos igazságigényét kérdőjelezték meg.
Mérsékelt és radikális deizmus
A mérsékeltebb deizmus elfogadhatta a lélek halhatatlanságát, az isteni jutalmazást és büntetést, sőt a kereszténység erkölcsi értékét is. A radikálisabb deizmus ezzel szemben a csodákat, az imádság hatékonyságát, a személyes gondviselést és a túlvilági ítéletet is kétségbe vonhatta. Egyes szerzők csak azt állították, hogy a keresztény tanítás értékét az észnek kell ellenőriznie; mások szerint a kinyilatkoztatott vallás teljesen fölösleges vagy káros.
Keresztény deizmus
A keresztény deizmus kifejezést több szerző olyan álláspontra használta, amely Jézust erkölcsi tanítóként nagyra becsülte, de a történeti kereszténység természetfeletti dogmáit elutasította. Ebben a felfogásban az evangélium nem új természetfeletti igazság, hanem a természetes vallás egyszerű és tiszta újraközlése. Matthew Tindal Christianity as Old as the Creation című műve e szemlélet egyik legismertebb példája: a kereszténység nála lényegében olyan régi, mint maga a teremtés, mert azonos azzal az erkölcsi vallással, amelyet az emberi ész mindig is felismerhetett.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 4, „Deism”, 616. o.
Ókori és középkori előzmények
A deizmus újkori irányzat, ezért ókori vagy középkori szerzőket nem helyes egyszerűen deistának nevezni. Vannak azonban olyan gondolatok, amelyek később a deista vallásfilozófia számára fontossá váltak.
Arisztotelész mozdulatlan mozgatóról szóló tanítása a későbbi természetes teológia egyik fontos háttere. Arisztotelész istenfogalma nem a bibliai értelemben vett teremtő és gondviselő Isten képe, hanem a világ végső cél-okaként és legfőbb értelmi valóságaként jelenik meg. Ez a gondolat a deisták számára azért lehetett érdekes, mert Isten és a világ kapcsolatát nem elsősorban történeti kinyilatkoztatás, hanem metafizikai rend alapján értelmezte.
A sztoikusok természetjogi és logosz-tanítása szintén előzményként hatott. A sztoikus gondolkodásban a világot átható rend, törvény és értelem gondolata összekapcsolódott az erkölcsi élet természet szerinti rendjével. A kora újkori természetjogi és deista szerzők gyakran ebből a hagyományból merítettek, amikor a pozitív vallásokat az általános természetes vallás történeti változatainak tekintették.
A középkori skolasztika természetes istenérvei nem deisták, mert a skolasztikus teológia nem választotta el az ész útján elérhető istenismeretet a kinyilatkoztatott hittől. A későbbi deizmus számára mégis fontos volt az a kérdés, hogy milyen vallási igazságok ismerhetők meg pusztán természetes értelemmel.
Történeti kialakulása