bélyeg|200px|A város fekvése bélyeg|200px|Petra megpillantása
bélyeg|200px|A nabateusok vándorlásának útvonalai bélyeg|200px|Felszíni vízvezeték bélyeg|200px|A sziklasírok városa
Petra (görögül: „szikla”, arab neve: البتراء, al-Butrá) romváros Jordániában. A sivatag sziklái között megbúvó egykori karavánközpont egy arab néptörzs, a nabateusok virágzó fővárosa volt. A 7. századtól hanyatlásnak indult, fokozatosan elnéptelenedett és csupán a beduin pásztorok tudtak létezéséről. Utolsó európai látogatói a keresztes lovagok voltak, majd 1812-ben Jean Louis Burckhardt svájci felfedező egyik útja során kalandos körülmények között ismét rátalált. A sziklából kifaragott város romjai, hatalmas sírtemplomai és varázslatos természeti környezete egyedülálló komplexumot alkotnak. Petra 1985 óta az UNESCO kulturális világörökségiUNESCO advisory body evaluation helyszíneinek egyike.
Fekvése és jelentősége Köves-Arábiában, a Holt-tenger és az Akabai-öböl között, Ammántól 190 kilométerre délre emelkedik Dzsebel el-Hubsza homokkő sziklákból álló gyűrűje, amelyet a Vádi Músza („Mózes völgye”) és egy kis patak szel át. Ebben az elszigetelt, nehezen megközelíthető sziklafalaktól bezárt völgyben két ősi karavánút keresztezte egymást: az egyik észak-déli irányban haladt Damaszkuszból, illetve Dél-Arábiából (tömjénút), a másik kelet-nyugati irányban a Perzsa-öbölből, illetve Egyiptomból.
Védett fekvése és jó vízellátottsága révén egy mesterséges oázis épült itt – Petra. A település az i. e. 5. és az i. sz. 3. század között fontos kereskedelmi csomópont volt. A városba vezető mély és szűk Szik szurdok – 1600 méter hosszú, egyes helyeken mindössze 2 méter széles, meredek falai pedig 80-90 méter magasak (a látogatók is csak gyalog vagy lovak/öszvérek húzta szekéren jutottak el ide, illetve 2021 óta a PETA tiltakozását követően, állatvédelmi okok miatt elektromos járművekkel) – védelmet biztosított. A sziklák között fakadó patak vizePetra: Water WorksGeotimes — June 2004 — Petra: An Eroding Ancient City – amelyet a legendák szerint Mózes fakasztott egyetlen botütéssel, amikor Egyiptomból kivonulva népével megpihent ittInnen ered a Mózes völgye elnevezés is. – az életet biztosította.
Éghajlata Petra környékén félszáraz éghajlat uralkodik. A csapadék a téli félévben (késő ősztől tavaszig) hull le.
A város neve A város eredeti neve vitatott. A hagyomány szerint I. e. 1000 előtt az Ézsau leszármazottainak tartott edomitákGenesis 14,6; Deut. 2,12. éltek a környéken. A vidék bibliai neve Edom, melynek jelentése „vörös”. Iosephus Flavius: A zsidók története () című műve (iv. 7, 1~ 4, 7) alapján az arabok metropoliszának sémi (arámi) neve Rakmu; továbbá a rabbinikus irodalomban: a Holt-tengeri tekercsekben és Kaiszareiai Euszebiosz és Szent Jeromos névjegyzékében, az Onomasztikonban (286, 71. 145, 9; 228, 55. 287, 94) a város neve Reqem vagy Rekem, jelentése: „vörös”, „színes”.
Másrészt az Ószövetségben a Bírák könyve (1,36) és A királyok második könyve (14,7) is említ egy edomiták lakta, Szela nevű helyet, ami héberül azt jelenti: „szikla”. Valószínűleg ezt az elnevezést fordították görögre – szikla, azaz Petra – amely néven Sztrabón és idősebb Plinius írásaiban a nabateusok fővárosáról olvashatunk.
Története A város története szorosan összefonódik a nabateusok történelmével. Eredeti írásos emlék alig maradt ránk, így a nép és a város történetét közvetett források, a Biblia, valamint görög és római irodalmi, történelmi és földrajzi művek leírásai, illetve utalásai alapján állíthatjuk össze.
A korai betelepülés A régészeti kutatások eredményei szerint az Akaba és a Holt-tenger között elterülő szakadékokkal tagolt völgyterület időszakosan, már a kőkorszak (I. e. 9. évezred) óta lakott volt. A Biblia alapján a térséget I. e. 1500 körül a hurrik„héberül ḥorî, horiták: egyike annak az Ószövetségben említett 7 népnek, amely Izrael fiai előtt Kánaánt benépesítette” Katolikus lexikon majd az edomitákTeremtés könyve 14,6; 36,20–30; Deut. 2,12. népesítették be. Az I. e. 6-5. század között egy belső Arábiából indult sémi nép, a nabateusok hódították meg Edomot és ellenőrzésük alá vonták a selyemút Damaszkusztól az Akabai-öbölig húzódó szakaszán folyó kereskedelmet. „A nabateus törzs névadója a feltételezések szerint Nebajoth, aki Izmael tizenkét fiának egyike volt. Izmael (arabul Iszmáíl) Ábrahámnak Hágártól született fia, akit az arab nép ősatyjának tartanak. Utódai széltében-hosszában benépesítették az Arab-félszigetet, ahonnan nagyrészt az iszlám térhódítása során rajzottak ki a Közel-Keletre és Észak-Afrikába. Az arámi nyelvet beszélő nabateusok a félsziget déli részéről, Szabából kiindulva vándoroltak Észak felé, i. e. 580-ban meghódították Edomot, amelynek területén letelepedtek, felhagyva addigi nomád életmódjukkal.”Müllner Péter: Húsvéti utazás a Biblia földjén A nabateusok – Szábai hagyományaikat követve – az észak-déli karavánút védelmezői, valamint a völgy három szerájában időző karavánok és áruik őrzői lettek. A karavánokra kirótt adókból és az ellátásukra fordított szolgáltatásokból gazdagodtak meg. Később – kb. az i. e. 4. századtól – maguk is kereskedni kezdtek; fő árucikkük az élelem és az ivóvíz mellett a dél-arábiai tömjén volt. A tömjénfa gyantája különösen értékes vallásos áldozati ajándék és gyógyhatású szer volt az antik világban. Ám a kor minden luxuscikke – fűszerek és selyem Indiából, elefántcsont, szőrme és bőr Afrikából, Vörös-tengeri igazgyöngy és ezüst – eljutott ide.
I. e. 312-ben Nagy Sándor egyik utóda, I. Antigonosz megtámadta Petrát, de a város elzárt fekvésének köszönhetően lakói sikeresen visszaverték a támadást. A diadokhoszok legyőzése után a kereskedők luxuspihenőhelye, Petra a nabateusok fővárosa lett.
Virágkor Petra i. e. 200 – i. sz. 100 között élte virágkorát. A fővárosban – a sivatagi nomád népek szokásainak továbbfejlesztésével, egyedi építészeti stílust teremtve – a nabateusok a kőfalakból faragták ki elegáns, monumentális épületeiket, templomaikat, fürdőiket, lakóházaikat és sírboltjaikat. Tökélyre fejlesztették fazekas, kőfaragó és ciszternaépítő tudományukat. A sziklák között fakadó patak vizét ötletes felszíni és föld alatti csatornákból és víztározókból álló rendszerrel vezették a városba, hogy a rendelkezésre álló víz minden cseppjét megőrizzék. A város felvirágzásával a politikai hatalom is megszilárdult, I. Aretasz uralkodása alatt i. e. 168-tólMakkabeusok könyve 2 stabil királyság alakult ki. A király és utódai sikeresen ellenálltak mind a Babiloni Birodalom helyén alapított Szeleukida Királyság, mind pedig az alexandriai központú ptolemaida uralkodók sorozatos hódító támadásainak. A nabateusok birodalma III. Aretasz Philhellén uralkodása (i. e. 87–62) idején érte el legnagyobb kiterjedését: meghódította Damaszkuszt, majd belekeveredett a Júdea uralmáért vetekedő Hasmónius dinasztiabeli II. Hürkanosz és II. Arisztobulosz közötti hatalmi harcba, amelynek következményeként elfoglalta Jeruzsálemet. További hódító terveit azonban Róma – a Földközi-tenger keleti medencéjét célzó – terjeszkedése állította meg. A Római Birodalom i. e. 64-ben hatalma alá vonta a Szeleukida Királyság szíriai maradékát és Júdeát, i. e. 63-ban Pompeius megbízásából az ifjabbik Marcus Aemilius Scaurus visszafoglalta Jeruzsálemet III. Aretasztól, majd megtámadva a nabateusok földjét egészen Petráig nyomult előre. Megkísérelték elfoglalni a várost, de kudarcot vallottak. Aretasz halála után a nabateusok 400 talentum ezüsttel váltották meg területeiket. Róma vazallusává lettek, de belső autonómiájukat és függetlenségüket még közel 200 éven át megőrizték. Petra gazdagodása és fejlődése az 1. század végéig folytatódott; IV. Aretasz (8–40) uralkodása idején épült a Főtemplom (Kaszr Bint el-Faraún – „a fáraó lányának erődje” vagy röviden Kaszr el-Bint – „a lány erődje”) a városközpont legimpozánsabb épülete. Ekkoriban a városnak mintegy 20 000–30 000 lakosa lehetett.
Hanyatlás
bélyeg|200px|A bizánci templom padlómozaikjának részlete (450-550 körül)
A város lassú hanyatlásának első jelei IV. Aretasz elődje, I. Malikhosz (i. e. 59–30) uralkodása idején mutatkoztak. Ekkor, a római hódítás hatásaként új, Petrától északra eső karavánutak nyíltak meg, és élénkülni kezdett a szárazföldi szállítással szemben alternatívát jelentő tengeri forgalom. Az utolsó nabateus király II. Rabel (70-106) elhagyta Petrát és birodalma északi nagyvárosába, a mai Szíria területén fekvő Bostrába tette át székhelyét, de gazdasági befolyását már nem tudta megerősíteni. 106-ban Traianus császár végleg meghódította a nabateus királyságot és Szíria kormányzója, Cornelius Palma fennhatósága alatt Arabia Petraea néven provinciájává tette. Petra kereskedelmi kapcsolatai leépültek, és az új karavánutak fölötti felügyeletet Palmüra városa vette át (130–270 között). Bár a város korábbi tekintélye megkopott, építészetileg ez idő alatt is fejlődött. Ekkor épült a római színház, az oszlopokkal határolt út – a cradus maximus, diadalívek, új fürdők és nymphaeumok. Egy évszázaddal később, Alexander Severus császársága idején az építkezéseknek vége szakadt, feltételezhetően váratlan katasztrófa, az Újperzsa (Szászánida) Birodalom inváziója hatására.
A város Diocletianus császár uralkodása idején Palaestina salutaris provincia központja lett. Kiteljesedett a kereszténység, a mai „Urna-sírt” templommá alakították, és a város püspöki székhely lett. 395 után a Kelet-római (Bizánci) Birodalomhoz tartozott egészen a 634-es arab hódításig.
A várost körülvevő hegyek és völgyek ma ismert elnevezései is a bizánci időkre vezethetők vissza. A keresztény vallás terjedésekor honosodott meg az a legenda – amelyről az Ószövetség is beszámol –, hogy Kánaán földjének keresése közben Mózes és népe áthaladt Edom területén. Ám a zsidók megjelenését az edomita uralkodók veszélyesnek vélték és megtiltották, hogy megpihenjenek földjükön. Ezért Mózes egy rejtett völgybe vezette őket, forrást fakasztott a sziklából, hogy a fáradt és szomjazó nép felfrissülhessen. Fivére, Áron itt halt meg, és itt temették el a hegy tetején. Így kapta a Petrába vezető déli völgy a Vádi Músza – „Mózes völgye” elnevezést, a várost tápláló forrás a „Mózes-forrás”, és a mai városromok közelében lévő magaslat, ahol Mózes testvérének, Áronnak a sírja állt, a Dzsebel Hárún („Áron hegye”) nevet. Az 1500 méter magas hegyen álló sír fölé a bizánci időkben kis kápolnát építettek, ahonnan szép kilátás nyílik a petrai sziklavölgyre.
Két nagy földrengés pusztította a várost, 363-banART REVIEW; Rose-Red City Carved from the Rock - New York Times és 551-ben. A 7. századi iszlám terjeszkedés során az arab hódítók 663-ban elűzték a városlakókat, és Petra egykor ragyogó építményeinek jelentős részét lerombolták. A keresztes háborúk idején, 1099 és 1291 között még stratégiai szerepet töltött be, de a Jeruzsálemi Királyság elfoglalása után elnéptelenedett.
Újrafelfedezés bélyeg|Kitekintés az Urna-sír belsejéből
1517-től 1918-ig az egész Közel-Kelet oszmán fennhatóság alatt állt, és e négyszáz év során az Oszmán Birodalom peremvidéke teljes jelentéktelenségbe süllyedt. A keresztes háborúk után az 1800-as évek elejéig egyetlen európai sem jutott el Petrába. 1812-ben Johann Ludwig Burckhardt svájci felfedező és arabista volt az első, aki a csaknem feledésbe merült várost újra ismertté tette. Több mint 100 évvel később, 1916-ban az első világháború alatt a brit katonai érdekek szolgálatában itt harcoló Arábiai Lawrence (Thomas Edward Lawrence összekötő feladatot teljesített a török uralom ellen fellázadt Fejszál ibn Huszejn sejk mellett) látogatott el ismét Petrába. A bölcsesség hét pillére című, önéletrajzi ihletésű könyvében így ír:
Petra régészeti feltárása a 20. században, az 1920-as években vette kezdetét. Valamivel később a turisták előtt is megnyílt a lehetőség a romváros látogatására.