thumb|right|300px|Elöltöltős ostromágyú, kártány az egri várban bélyegkép|jobbra|300px|Ágyú a karib-tengeri Fort-de-France erődjében, a Fort Saint Louisban
Az ágyú, régebbi nevén pattantyúPattantyú Netlexikon olyan hosszú csövű löveg,A lövegek között a leghosszabb csővel rendelkező tűzfegyver. amelyet a lövedék nagy kezdősebességgel hagy el, lapos lövedékröppályán halad, és nagy távolságra csapódik be. A csöves tűzfegyverek egyik fajtája, a tüzérség legrégebbi eszköze. Fejlődése során mind tömege, mind kezelőszemélyzetének létszáma csökkent, hatásfoka viszont, főként az acél felhasználásával, drasztikusan megnőtt. Napjainkban is alkalmazott lövegtípus.
Története A kezdetek
Ázsiában A tüzérségi fegyverek, köztük az ágyúk fejlődése összefügg a feketelőpor feltalálásával. A feketelőport a kínaiak találták fel (kb. a 10. század elején). Az első ütközet, amelyben dokumentáltan feketelőporos tüzérséget vetettek be, a -dinasztia idején 1132. január 28-án zajlott le északi Szung tábornok vezette ostromban rohamlétrákkal és a nevű bambuszcsövű ágyúkkal vették be városát. A később bronz- és rézcsőből is készült, gyakorlatilag az első dokumentált, ember alkotta ágyú.
Korabeli krónikák feljegyzése szerint 1232-ben a kínai város mongol ostroma alatt a védők egy új „tüzes lándzsa” nevű kézfegyverrel próbálták visszaverni a támadókat.Ld. Rakétafegyver 8. o. A leírás szerint tűzijáték-rakétákra erősített nyilakról van szó. A lőpor ágyúban való alkalmazását a mongolok is ismerték a -dinasztia előtt, a 11. század elején.A lőpor rohamos elterjedését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Japán a mongolok támadásainak visszaverésekor a 13. században már alkalmazott fekete lőporos "bombákat". Ezen lövegek, kézi ágyúk kézben tartható, kis lőtávolságú fegyverek voltak.
Az első feketelőporral (arabul naft) megvívott, Európához közeli ütközetben is kézi ágyúkat alkalmaztak (arabul midfa). A mamlúkok és a mongolok között lezajlott Ain Dzsálút-i csata 1260-ban zajlott le, majd 1304-ben megismétlődött. Több, a 14. századból származó kézirat említ kézi ágyúkkal megvívott ütközeteket.
Európában Az ágyúk első európai alkalmazói nagy valószínűséggel az arabok és a mórok voltak a 13. század végén, főként várfalak rombolására.Valencia városának 1288-as ostroma idején bizonyítottan használtak fel rakétákat a mórok (ld. Rakétafegyver 9. o.). Ismeretes a 13. század második feléből egyiptomi alkalmazás is. A legkorábbi írások egyike szerint 1323-ban a Granadát megszállva tartó mórok ágyúkkal lőtték Baza városát. Egy 1326-ból származó angol kódexben pedig megjelent az ágyú első ábrázolása is.Ld. "Weapons: An International Encyclopedia from 5000 B.C. to 2000 A.D." (Diagram Group, 1990) 111. oldal. Egy másik fennmaradt korabeli leírás szerint 1333-ban III. Eduárd angol király már lőporraktárakat készíttet és ágyúkat javíttat.Ld. Tábori tüzérség 13. o. Az 1346-os crécyi csata volt az első, ahol bevetették. Ekkoriban még a lovak megriasztása volt a jelentőségük. A 14. század első felében Kínában már vaságyúkat is bevetettek.
A legkorábbi ágyúfajták a mozsarak (németül: Mörser) voltak, melyeket a 14–15. században kovácsolt vasdongákból állítottak össze. Széles tűznyílású és rövid csövű, meredek röppályával tüzelő, nagy repeszhatású ágyúk voltak, melyeket főleg a gyalogság és az erősen védett célpontok ellen használtak, de csak kis távolságra voltak hatékonyak. A tarackból kő- vagy tűzgolyókat lőttek ki, és a vársáncon és a bástyán állították fel. (A bajor–osztrák Taraßbüchse szó előtagjának jelentése „földhányás, sánc, bástya, barikád”.) Másik régies neve a haubic, hofnica, a cseh húfnica „tömeges, csoportos” szóból, ami arra utal, hogy egy csomó követ hajított ki egyszerre vagy azt jelenti, hogy a zárt hadrend ellen alkalmazták (a. m. „seregbontó”). Eredetileg valószínűleg kővető hadigép volt.
Magyarországon Magyarországon Nagy Lajos kezdte használni a háborúban. Az első adat magyar vonatkozású ágyúhasználatra Zára 1346-os ostromának idejéből való. Egy 1358-ből való raguzai írásos emlék is megemlíti az ágyúkat. A nápolyi hadjáratban San Lorenzo 1378-as ostrománál kővetőgépeken kívül bombardák (mozsarak) is szerepelnek. 1378–79 körül van adat ágyúöntésre és puskapor készítésére.
Mátyás királynak volt egy hatalmas, Elefánt nevű ágyúja. A 16–17. században a löveg anyaga többnyire már bronz volt, de előfordult még a fa- és bőrágyú is.
A mozsarak és a tarackok súlyos, nehezen mozgatható lövegek voltak. A csatában ezért a kisebb és hordozható ágyúkat részesítették előnyben. A kisebb tábori löveget a 16. századi királyi Magyarországon sárfatilnak (sugárágyú, csatakígyó) nevezték. A kártány (r. olasz: cortana, német: kartaune, r. francia: cortain, r. finn: kartauni) régi, rövid csövű ágyúfajta volt, az olasz corto 'rövid' származéka.TESz. II. 391. A falkony (olasz: falcone, r. német: falkaune) kisebb faltörő ágyúfajta volt. A latin falco 'sólyom' származéka, ami a középkorban már ágyút is jelentett.TESz. I. 836. A 18. század elején a budai Felső vásártér (ma Batthyány tér) közepén a Duna-part védelmére őrházat állítottak fel ágyúkkal, és erről Bomba térnek nevezték.Budapest enciklopédia 31. l.
A tüzérség megjelenik bélyegkép|jobbra|Török ágyú, illusztráció Luigi Ferdinando Marsigli L'Etat militaire de l'empire ottoman című művéből (1732) bélyegkép|jobbra|Ágyú hadművészeti ábrája, Albrecht Dürer (1604) Brit ágyúkat a százéves háborúban használtak elsőként. Primitív formájukkal a Crécy mellett vívott csatában tűntek fel 1346. augusztus 26-án. Ekkor III. Eduárd angol király támogatta velük 10 ezer fős seregét. Az új fegyvernem, a tüzérség a hosszúíjjal felszerelt íjászokkal elsöprő sikert aratott VI. Fülöppel szemben: Eduárd 80 fős vesztesége mellett a 40 ezer fős francia sereg felét megsemmisítették.
A középkor végére több nagy ágyút építettek meg: II. Mehmed szultán Konstantinápoly bevételéhez használta fel a történelem első szuperágyúit, a Bazilikákat. Az ágyúcső anyaga bronz, űrmérete 762 mm, hossza 5,18 m, tömege 18,26 tonna. 90 napig lövették velük Konstantinápoly várfalait bazaltkövekkel, míg 1453. május 29-ére betörték azt. Közvetve hozzájárultak a város bevételéhez.Érdekessége, hogy egy Orbán nevű magyar öntőmester öntötte Drinápoly városában. Innen ered „magyar ágyú” neve is. A Dardanellák védelmére is alkalmazta ezeket az ágyúkat 1464-ben (42 darabot). A skóciai edinburgh-i várba helyezték el a Mons Meg nevű ágyút, amelyet III. (Jó) Fülöp, Burgundia hercege készíttetett 1449 körül és nyolc évvel később, 1457-ben ajándékba adta azt több más tüzérségi eszközzel együtt a fiatal II. Jakab skót királynak angolok elleni háborúját segítendő. Lőtávolsága 2 mérföld volt. I. Fjodor orosz cár megrendelésére 1586-ra készítette el Andrej Csohov a Cár-ágyút. Hossza 5,34 m, űrmérete 890 mm, és egyik külső átmérője 1200 mm, tömege megközelítette a 38 tonnát. Az ágyút sohasem használták. 2001-ben Izsevszkben készült egy másolata, amelyet Donecknek adományoztak. Az eredeti a Kremlben látható.
A 15. században az ágyúk a nagyobb vitorlásokon az egész Földön elterjedtek. Az európai hadihajók lövegeik révén behozhatatlan előnyre tettek szert, és az elkövetkező századokban tűzfegyvereik segítségével uralmuk alá hajtották a Föld összes érintett civilizációját (Észak-, Közép- és Dél-Amerika, Afrika, India, Kína, Japán stb.).
bélyegkép|jobbra|A Cár-ágyú másolata Doneckben
Kiváló ágyúkat a 17. században Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem német fegyverműhelyeiben, Nagy Péter cár tulai orosz fegyveripari központjában és XII. Károly svéd király részére a Dannemorában működő vasműben öntöttek.
A nagy ágyúk korszaka hamar véget ért Európában. Költséges és lassú gyártásuk és harctéri sérülékenységük miatt helyüket átvették a kisebb, könnyebb típusok és Európa-szerte megalakultak az ezeket alkalmazó mozgékony tüzérségek. Míg a nagy ágyúk üzemeltetéséhez sokszor 300-400 emberre, mozgatásukhoz 50-80 ökörre vagy lóra volt szükség, addig a 18. századi brit ágyúk egy tucat emberrel, a napóleoni háborúkban alkalmazottak már mindössze 5 emberrel is működtethetőek lettek.
Viszont Európán kívül a 17–18. században is épültek még nagyobb ágyúk:
Indiában építették meg a történelem legnagyobb telepített ágyúját, az "Isteni ágyút" a 17. század első felében. Kovácshegesztéssel készített csöve vasból volt. Tandzsávúr városának keleti oldalát védte, az indiai hadsereg használta az ostromló seregekkel szemben. Szintén Indiában, Dzsaipur városában, a Jaigarh erődbe lett telepítve a valaha épített legnagyobb kerekes, vontatott ágyú, a Jaivana ágyú, ami 1720-ban készült el. Lőtávolságára eltérő adatok ismertek, 11-től 40 km-ig.
A 19. században kialakuló acélgyártás során az acél mint csőanyag felhasználásával kezdett el rohamosan nőni az ágyúk teljesítménye. A század közepére John A. Dahlgren és Thomas Jackson Rodman kifejlesztik saját ágyútípusaikat, amiket be is vetnek az amerikai polgárháborúban. A század második felében megjelentek a vasúti lövegek, elsőként az USA-ban.
A páncélos hadihajók építése újabb fegyverkezési versenyt indított el a fejlett hadiiparral rendelkező országok között (Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Japán, Oroszország, USA).
A tábori tüzérség – és benne az ágyúk alkalmazása – a 20. században érte el mennyiségének és minőségének csúcsát. A különféle ágyúk legnagyobb alkalmazója a Szovjetunió Vörös Hadserege lett a második világháború végére. Létszámban, tűzösszpontosításban meghaladta valamennyi korabeli haderő tüzérségét.
Szerkezeti felépítés Cső Az ágyúcső készítése a harangöntésből alakult ki, kezdetben harangöntők készítették őket. Idővel a két mesterség különvált. A cső anyaga először bronzból, majd rézből, később vasból készült, a 19. századtól pedig acélból.
Típusai
Korai típusai thumb|Baziliszkusz ágyúk lafetta nélkül thumb|Csatakígyó (Couleuvrine) A régi lövegek három fő típusa az ágyú, a tarack és a mozsár. Az ágyúk csöve hosszú, 20-40-szerese az űrmértéküknek. A lövedéket lapos röppályán nagy kezdősebességgel röpítik nagy távolságra (kilométerekre). A tarackok csöve csak mintegy 10-szer hosszabb, mint az űrmértékük. A lövedékük vasgolyó vagy kartács (több kisebb golyó vagy vasrepesz), melyet magasabb röppályán, de kisebb távolságra lőnek ki. A mozsarak csöve rövid, de nagy űrmértékű. A lövedék (pl. nagy kőgolyók) röppályája rövid és nagyon meredek.
Az ágyú csőhossza 20-40-szer nagyobb az űrméreténél. Lapos ívben történő tüzelésre alakították ki. Állványra, lafettára fektették. Az ágyúszállításkor használt kétkerekű kocsi középkori neve böröck volt. A bombarda az ágyú középkori elnevezése. 1526 után taracknak nevezik.
A font körülbelül 0,5 kg. Nem az ágyú tömege, hanem az ágyúgolyóé, amit kilő.
A baziliszkusz 70 fontos golyó kilövésére szerkesztett 75 mázsás ágyú.
A csatakígyó 16-17. századi ágyú, melynek hossza az űrméreténél néha 40-szer is nagyobb.
A dobos egy ágyúféleség. Síposnak vagy egész karthaunnak is nevezték. Űrmérete 16–19 cm között váltakozott, és 30-48 fontos vasgolyót lőtt ki.
A sipos rövid, nehéz csövű réslövő ágyú, karthaun néven is ismert.
A falkon 6-8 fontos golyót kilövő, 23-30 mázsás tábori ágyú.
A falkonett a falkon kisebb változata, amellyel 1,5-2 fontos golyókat lőttek ki.
A karthaun, kártány várfalak lerombolására kifejlesztett ágyú. Rövid, vastag csövű, nehezen hordozható ágyú.
A hírlövő ágyú az ellenség közeledtét nagy távolságra hírül adó ágyúféleség. A középkorban gyakran hírlövő taracknak vagy mozsárnak nevezték.
A kerekes ágyú kerékkel ellátott gerendára helyezett ágyúcső, a lafettás ágyú névváltozata.
A siska egy szicska néven is emlegetett szakállas ágyúféleség. Gyakran villába fektetve használták.
A seregbontó ágyú kis kaliberű rövid csövek (akár hét vagy több) egymás mellé helyezésével jön létre. Gyakran kerekekkel volt ellátva. Az ellenség sorait ritkította meg.
A lovassági könnyűágyú 1778-ban bevezetett, négy lóval vontatott ágyúféleség, amely háromfontos golyók kilövésére volt alkalmas.