A casertai királyi palota (olaszul Reggia di Caserta), a nápolyi Bourbon királyok egykori rezidenciája. A palotát Luigi Vanvitelli tervei alapján kezdték el építeni 1752. január 20-án VIII. Károly parancsára. A 18. század legnagyobb európai építkezése volt, amely 1780-ban fejeződött be, I. Ferdinánd uralkodása alatt. Miután 1860-ban Két Szicília Királysága egyesült az Olasz Királysággal, a palotát csak alkalmanként használták. 1919-ben III. Viktor Emánuel király az olasz népnek adományozta. A második világháborúban jelentős károkat szenvedett. A restaurálási munkálatokkal 1958 körül készültek el. Ekkor nyílt meg a múzeum, mely magában foglalja a királyi lakosztályokat, az udvari színházat és a kerteket. Pompájával, méreteivel és a hozzátartozó kertekkel a versailles-i, madridi és szentpétervári paloták mellett az egyik legnagyobb és legimpozánsabb királyi palota Európában. 1996-ban a Vanvitelli-vízvezetékkel és a casertai San Leucióval közösen felvették az UNESCO világörökség listájára.
A Bourbonok thumb|250px|left|III. Károly, spanyol király
A casertai királyi palota építése két Bourbon-házi nápolyi uralkodó nevéhez fűződik: a VIII. Károlyéhoz és az I. Ferdinándéhoz.
A Bourbon-dinasztia első uralkodója, V. Fülöp spanyol király IV. (Navarrai) Henrik francia király leszármazottja volt. Második feleségétől, Pármai Erzsébettől született III. Károly, aki a későbbiekben VII. Károlyként a nápolyi trónra lépett. Miután V. Fülöp egészségi állapota megromlott (idegösszeomlás), felesége régensként átvette az ország vezetését. Viktor Amadé szárd–piemonti király és Antonio Farnese pármai hercegek halála megnyitotta az utat az ifjú Károly trónra kerülése előtt az Appennini-félszigeten. 1732-ben I. Károly hercegként felvette a Parma hercege címet, majd 1734-ben az osztrákok felett aratott győzelme után VIII. Károly néven Nápoly és V. Károly néven Szicília királyává kiáltatta ki magát. Az osztrák örökösödési háborúk során 1735-ben kénytelen volt lemondani a pármai hercegi címről a nápolyi királyi cím megtartása érdekében.
A tizenhét éves Károly trónra kerülése után, 1734-ben Európában egy újabb nagyhatalmi háború lángolt fel, ezúttal a lengyel trón iránt, amely 1733-ban megüresedett II. (Erős) Ágost király (1670–1733) halála után. Néhány év múlva, 1738-ban Károly feleségül vette Mária Amália szász hercegnőt, lengyel királyi hercegnőt (1724–1760), III. Ágost lengyel király (1696–1763) leányát, az elhunyt Erős Ágost király és I. József német-római császár unokáját. A házasságkötés hírét a menyasszony távollétében ünnepelték meg, magát a házasságot a Drezda melletti Pillnitzben kötötték meg, a vőlegényt képviselő helyettesítette. Mária Amália hercegnő 1738. július 4-én érkezett Nápolyba. A királyi párnak 13 gyermeke született, közülük 7 érte meg a felnőttkort.
Fiatal kora miatt Károly kénytelen volt bölcs és tehetséges tanácsadóira támaszkodni, akik Spanyolországból kísérték el. Uralkodásának kulcsfigurája Bernardo Tanucci volt, aki elindította a királyság reformjait. Uralkodásának elkövetkező 25 évében Károly a királyság közigazgatásának megreformálásán, a gazdasági élet (elsősorban kereskedelem) felpezsdítésén munkálkodott, ugyanakkor kiváló külpolitikája miatt a Nápolyi Királyságot az európai diplomácia egyik kulcsfigurájává léptette elő.
Mostohafivére, VI. Ferdinánd halála után Károlyt visszahívták a spanyol trónra, helyére a kilencéves fia, Ferdinánd trónörökös került 1759-ben. Ferdinánd nevében egy Tanucci által vezetett régensi tanács kormányozta a királyságot. IV. Ferdinánd uralkodása 1759-től 1825-ig tartott és közben kétszer is kénytelen volt Palermóba menekülni francia-ellenes politikája miatt. Első, rövid száműzetése egybeesett a nápolyi Parthenopéi Köztársaság kikiáltásával 1799-ben, míg a második, tízéves száműzetésére a Nápolyi Királyság francia megszállása során került sor. 1768-ban feleségül vette Mária Karolina osztrák főhercegnőt, I. (Lotaringiai) Ferenc császár lányát, akinek erős akarata révén sikerült a királyt befolyása alatt tartania. A király, felesége javaslatára elbocsátotta Tanuccit, és saját kezébe vette az ország irányítását, viszont gyenge, hozzá nem értő uralkodónak bizonyult.
A palota építésének története A királyi udvar áthelyezésének szükségessége VI. Károly német-római császár halálát követően a Nápolyi Királyság belekeveredett az osztrák örökösödési háborúba, melynek során a brit flotta blokád alá vette a fővárost, Nápolyt, ezáltal próbálva rábírni a királyságot a háborúból való kilépésre. Ekkor merült fel egy új főváros felépítésének ötlete a tengerparttól távolabb, Nápoly közelében. A legmegfelelőbbnek a Monti Tifatini lábainál elterülő sík vidék bizonyult, amely a Bourbonok kitartó ellenfeleinek, a casertai grófoknak a tulajdona volt.
A terület kiválasztása után már csak a megfelelő építészt kellett megtalálni, aki képes egy olyan palota megépítésére, mely nemcsak a királyi családot, hanem az egész udvart, minisztériumokat, könyvtárat, bíróságot, színházat és saját templomot képes magába foglalni, a versailles-i francia királyi udvar mintájára. A választás Luigi Vanvitellire esett, aki Nápoly több középülete mellett Rómában is épített már a pápa megbízásából.
Az épület tervei thumb|right|250px|A palota főhomlokzata thumb|right|250px|A palota főhomlokzata thumb|right|250px|A palota kertje a szökőkutakkal, háttérben a vízeséssel Vanvitelli terveit 16 réztáblára karcolva mutatta be, amelyek nemcsak magának a királyi palotának az építését tartalmazták, hanem egy egész város fiziognómiáját is, mely a palota körül épült volna fel. A terv gerincét a Gran Viale út képezte, amely a palota kertjében levő vízeséstől indult volna Nápolyig, áthaladva a királyi palota központi tengelyén így, virtuálisan, jelezve az új főváros és Nápoly közötti kapcsolatot. A Gran Vialét vízfolyások kísérték volna, melyek számára a vizet a Károly-vízvezeték (Vanvitelli-vízvezeték) biztosította volna. Ez az elképzelés azonban sosem valósult meg.
VIII. Károly és különösképpen felesége, Mária Amália (aki saját maga választotta ki a palota belsejét díszítő szöveteket), jelentősen hozzájárultak a tervek kialakításához. A későbbiekben király az építésszel közösen ellenőrizte az építkezés menetét, a tervek betartását, valamint a jövendőbeli kert kialakítását.
Vanvitelli előzetes terveit 1751. május 22-én mutatta be a királynak. Ezek szerint az épületet ión oszlopokkal díszített homlokzattal képzelte el, hatalmas, kiugró bejárati csarnokkal. A palota középpontjában lévő udvarhoz nyolc kisebb udvar csatlakozott volna. A központi udvart és a piano nobile szintjét két, szimmetrikusan elhelyezett lépcsősorral kötötte volna össze.
Az alapkőletételre 1752. január 20-án került sor. A hatalmas építkezés előzetes költségeit mintegy 4,5 millió dukátra becsülték. Az építkezést egy főigazgató és két segédje felügyelték. Pietro Bernasconi volt a munkások felügyelője, akik között szép számban akadtak gyerekek és nők, valamint elítéltek és rabszolgák. A tervezett tízéves építési idő számos politikai és gazdasági ok miatt jelentősen meghosszabbodott. 1759-ben III. Károly visszatért Spanyolországba, ez jelentősen lassította a munkák menetét, ugyanakkor Vanvitelli lelkesedését is csökkentette. 1764-ben leállították a munkálatokat egy éhínség és az azt követő járványok kitörése miatt. 1773-ban Vanvitelli elhunyt. Az építkezés ekkor még távol állt a befejezéstől. Fia, Carlo vette át a főépítészi címet és megpróbált apja terveihez hű maradni, de ez csak részlegesen sikerült.
A legelbűvölőbb újítások egyike, melyeket Vanvitelli honosított meg a palota építése során, a galériák és vestibulumok elrendezése az épület tengelyéhez viszonyítva, valamint ezek esztétikai és praktikus rendeltetéssel való felruházása. A belső közlekedési rendszer kialakítását sugárirányú folyosókkal oldotta meg, amelyek az udvarokra nyíló vestibulumokhoz csatlakoznak, valamint a belső udvarokat összekötő bejárati csarnokokhoz. A folyosók és belső terek kialakításánál elsődleges figyelmet szenteltek annak, hogy a parádékat, hivatalos meneteket és díszvacsorákat akadálymentesen tudják lebonyolítani.
A vestibulumok nyolcszögletűek és erős oszlopokon támaszkodó boltozatok fedik őket. A központi vestibulum rendkívül színes és világos. Jobb oldalán található a királyi lépcső, bal oldalán pedig egy Héraklész-szobor.
Az egész épületkomplexumból sugárzik a rend és a szimmetria, a III. Károly által megálmodott „állami klasszicizmus” egyik alapja, egyben az államvezetés és központi hatalom, valamint a királyi udvar és alattvalók közötti erős kötődés kifejezőeleme.
Az építkezés 1780-ban fejeződött be. Az eredmény egy grandiózus épületkomplexum lett 1200 belső helyiséggel, 1790 ablakkal. Az építkezés végére a teljes költség kb. 8,7 millió dukátra rúgott.
A királyi rezidencia IV. Ferdinánd nápolyi király a casertai palotát választotta nyári rezidenciájául, s ez az egyik legfőbb székhelyévé vált, amikor el kellett hagynia kedvenc királyi helyét, a Portici palotát a Vezúv 1767-es kitörése után. Felesége, Mária Karolina királyné gondoskodott a palota feldíszítéséről; különösen finom ízlése volt, amiről már több alkalommal is tanúbizonyságot tett: jelentős képtárat és egy óriási porcelángyűjteményt állított össze.
A Parthenopéi Köztársaság 1799-es kikiáltása során elkobozták a palotát és a többi rezidenciát a királyi családtól. Mivel a forradalmat néhány hónapon belül leverték, az épület nem szenvedett nagyobb károkat, viszont kifosztották. Az ingó vagyontárgyak nagy része eltűnt, bár a legjelentősebb darabokat sikerült megmenteni. A palota visszanyerése után a királyné igyekezett a királyi lakosztályokat restauráltatni, ennek arculata lényegében máig fennmaradt.
1806-ban I. Napóleon meghódította a Nápolyi Királyságot, és a koronát testvérének, Bonaparte Józsefnek adta. A királyi család Szicíliába menekült, elhagyva összes tulajdonát, amelyek az új király keze alá kerültek. Spanyolország hódításával (1808) Józsefet odaküldték kormányozni, és a sógora, Joachim Murat lett az új király. Murat különösen szerette a casertai palotát, empire stílusú lakosztályokat rendeztetett be benne.
Az 1815-ös bécsi kongresszus után visszaállították a Bourbon-ház uralmát, 1816-ban a két királyságot a Két Szicília Királyságában egyesítették. Ezt követően a palota a királyi család nyári rezidenciájául szolgált, bár elhanyagolt állapotba került. 1860-ban a Két Szicília Királysága beolvadt az újonnan alapított Olasz Királyságba. A palotát csak alkalmanként használta az új királyi család, a Savoyaiak valamely tagja (mint például Aosta hercege), majd III. Viktor Emánuel király 1919-ben az olasz népnek adományozta.
Az utolsó évek thumb|right|250px|A vízesés A palota királyi lakosztályai múzeumként nyíltak meg 1919-ben, a többi birtok pedig hivatalos szervezetekhez került. Mindazonáltal Mussolini az egész épületet átadta a Katonai Repülési Akadémiának, amely 1926 és 1943 között működött benne.
1943. december 14-én, Olaszország invázióját követően a palota az Appennini-félszigeten lévő szövetségesek főparancsnokságává vált. Falai között írták alá az olaszországi német csapatok feltételek nélküli kapitulációját (1945. április 27.), de a palota jelentős károkat szenvedett.
A háborút követően hosszútávú restaurációs munkálatok kezdődtek a palotában és a kertben, amely különösképpen károsodott. A puszpángfarajzokat és néhány szökőkutat abba az eredeti állapotba kellett visszaállítani, amit Vanvitelli tervezett. A legjelentősebb ingóságokat, berendezési tárgyakat, a könyvtárat és a képtárat más palotákba költöztették, a restaurálás a birtokot leíró dokumentumok és képek alapján történt.
A munkálatokkal 1958 körül készültek el. Ekkor megnyílt a múzeum, amely magában foglalja a királyi lakosztályokat, az udvari színházat és a kerteket. A többi helyiséget különböző városi társaságoknak, szervezeteknek szánták, mint a Storia Patria, a Casertai Kulturális Örökségi Hivatal, a helyi Turisztikai Hivatal és a Turisztikai Főiskola.