A furulya vagy blockflöte aerofon hangszer, az ajaksípos fúvós hangszerek közé tartozik. Egyenes fuvolának, csőrös fuvolának is nevezik, mert a harántfuvolával ellentétben a hangszert játék közben egyenesen, a levegőbefúvás irányában tartva, illetve fúvókájának csőrszerű nyúlványán keresztül fújva szólaltatják meg. A különböző hangmagasságokat hanglyukakkal és oktávátfúvással lehet képezni, e tulajdonsága alapján a fafúvós hangszerek közé sorolható akkor is, ha manapság gyakran műanyagból készül. A reneszánsz és a barokk zene kedvelt hangszere volt, később háttérbe szorult. Napjainkban historikus, korhű zenei előadásokon szólal meg, és az egyszerű modellek olcsósága miatt az iskolai zeneoktatásban, a műkedvelő muzsikálásban kap szerepet.
A furulya egyben az ajaksípos hangszerek egy csoportjának gyűjtőneve is: ide tartoznak a „végénfúvós” dugós furulyák általában, mint a blockflötén kívül a népi hatlyukú furulya, hosszú furulya; az oldalfúvós vagy harántfurulya; a peremfurulyák, mint a tilinkó vagy a szélfurulya; ezen kívül a peremvágásos furulya.
A hangképzéshez a feje tartalmaz egy műanyag vagy fa dugót, ami csak egy szűk oszlopot hagy szabadon. A furulyák egy nagyobb hangszercsaládot alkotnak, melyeket többnyire c-re vagy f-re hangolnak.
A modern, két kézzel játszott furulyatípus régebbi típusokra vezethető vissza. Legkésőbb a késő középkorra a furulya vált a legfontosabb fafúvós hangszer. Virágkorát a barokk korszakban élte, amikor fejlesztéseket végeztek rajta, hogy bővítsék a játszható hangtartományt, és tisztább, világosabb hangzást célozzanak meg vele. A 18. század közepétől visszaszorult, helyét a fuvola vette át, melynek az lehetett az oka, hogy a megnövekedett zenekarokban erősebb hangjával jobban érvényesült. Csak a 20. század elején fedezték fel újra, először a régizene hívei, akik barokk és reneszánsz darabok iránt érdeklődtek. Később csatlakoztak a zenepedagógia és az ifjúsági mozgalmak. Azóta a különböző zenei stílusok is alkalmazzák, különböző műfajokban.
Leírása A fúvóka left|thumb|260px|A furulya fúvókájának hosszmetszete A: a csövet lezáró dugó (blokk) B: a levegőáramot terelő keskeny légcsatorna C: az ék, amely a hangot létrehozza (labium) A furulyában – a többi ajaksípos hangszerhez hasonlóan – a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leváló légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Az így keletkező rezgés, peremhang egy hozzá csatolt csőrezonátor, hangszertest megfelelő saját rezgését gerjeszti, hallható zenei hangot létrehozva.
Míg például a fuvola esetén a hangot keltő levegőáramot a hangszerjátékos ajkaival képzett rés hozza létre, addig a furulyánál ezt a szerepet a fúvóka részét képező szűk légcsatorna tölti be. A hangszerjátékos az ajkai közé illesztett csőrszerű részbe fúj bele, így kizárólag a levegő áramlási sebességét tudja meghatározni, annak irányát, távolságát nem, ahogy ez a harántfuvola esetén lehetséges. A hangképzéshez a furulyásnak a fuvolástól eltérően nem kell különböző technikákat megtanulnia; a képzett művészek azonban képesek különböző fúvási technikákkal és nyelvtechnikákkal („t“, „d“, „d-g“...) számos hangvariációt elérni. A szélcsatornában lecsapódott víz zavarja a hangképzést.
A test A mai furulyának legtöbbször három egymásba illesztett része van: a fúvókát tartalmazó fej, a hat elülső és egy hátsó hanglyukat magában foglaló középső rész vagy törzs, és a kisujjal fedhető legalsó lyukkal (a mélyebb hangolású hangszereken nyitott billentyűvel) ellátott lábrész. A szopraninó, szoprán és alt furulyákat gyakran két darabból készítik, a törzs és a láb egybeépítésével. A garkleinblockflötét rendszerint egybeépítik. Az egyes részek elforgathatók, és csapok tartják össze őket. A legalsó két lyukat egyes furulyákon megkettőzik, így egyszerűsítve bizonyos módosított hangok játszását. A lyukakat általában hengeresen alakítják ki, de az értékesebb hangszereken befelé bővülnek a nyílások. Ennek célja a hangolás javítása.
Furata a fúvókától a lábrészig enyhén szűkülő, kónikus. Német nyelvterületen használnak hengeres furatú furulyákat is. A lábrész nyitottan végződik. A hét elülső hanglyuk diatonikus hangsort ad, a hátsó hüvelyklyuk az oktávátfúvást segíti. A kromatikus hangokat félig fedett lyukakkal vagy villafogásokkal lehet elérni. Nagyobb furulyákon a legalsó lyukakat billentyűzettel lehet nyitni és zárni. Noha voltak és vannak próbálkozások a kisebb furulyák billentyűzettel való ellátására, e hangszerváltozatok egyike sem tett szert nagy népszerűségre. (Az ilyen hangszerek közül megemlítendő pl. az egy kézzel játszható furulya, ami természetesen nem azonos a reneszánszban használt egykezes furulyával.)
A furat thumb|Josephine Bode egy négyzetes keresztmetszetű, „Paetzold by Kunath“ gyártmányú nagybasszusfurulyán játszik A reneszánsz furulyákon a furat viszonylag vastag, és ez visszavezethető a korábbi középkori furulyákra. Gyakran megközelítőleg hengeres. A hangterjedelem egy tredecimtől két oktávon túlra terjed. Együttesben való játékra szánták őket, és jól hangzanak együtt, de más reneszánsz hangszerekhez hasonló hangerővel. Német nyelvterületen gyártanak hasonló, megközelítőleg hengeres furatú furulyákat, melyek hangterjedelme meghaladja a két oktávot, és hangjuk erősebb. A hangerő jól szabályozható, és csak az átfúvások növelik az élességét.
A barokk korban olyan furulyákat készítettek, melyek furata hengeresen szűkül a láb felé. Ez gyorsítja a levegő áramlását, és megnöveli a fejrészben a légnyomást. Mivel ez a hang keletkezésének helye, azért a hang felhangokban gazdagabbá és élesebbé válik. Több, mint két oktáv terjedelemben játszható. A barokk zeneszerzők ki is használták ezt a terjedelmet. A barokk építésű furulya hangszínezete a hangmagassággal együtt jól hallhatóan változik. A mélyebb hangoktól felfelé haladva egyre erősebbé és élesebbé válik.
A történelmi korokból nem ismert nagy méretű furulyákat hasábos furattal is készítik, mivel így olcsóbban állíthatók elő, vagy technikailag csak így készíthetők el. Azonban ez is rendszerint szűkül a talp felé haladva. Alapanyag A készítők eleinte a környezetükből szerezték be az alapanyagot, így például Közép-Európában gyümölcsfákat (körte, szilva), valamint juharfát használtak. A távolsági kereskedelem fellendülésével további anyagokhoz is hozzáfértek, így más kontinensekről származó fákat is felhasználtak az európai hangszerkészítők, mint a dél-európai bukszust, trópusi fákat, mint grenadill és paliszander, a Közel-Keletről származó cédrust. A trópusok kizsákmányolásával sok trópusi fafaj nagyon megritkult, így a 20. században elkezdtek olajfát és bükkfát használni. Nagyobb furulyák esetén szóba jöhet rétegelt lemez is.
Már a 18. században készítettek elefántcsont furulyákat, melyet nagy sűrűsége és nedvességgel szembeni ellenállósága tett alkalmassá. A 20. századtól ezt műanyagok váltották fel, mint például bakelit, ABS vagy colo. Előfordul, hogy kombinálják a műanyagot és a fát. A műanyagokból különböző minőségű, olcsó, könnyen gondozható furulyák készíthetők, emiatt kedveltek a zenepedagógiában.
Művészi célokra általában fából készítenek kézműves furulyákat.
Magyarországon körtefából, paliszanderből, bukszusfából, újabban gyakran műanyagból készült furulyák kaphatók. Német nyelvterületen általában kombinálják a különböző faanyagokat, így a fejet a virginiai boróka adja, míg a törzs keményfa, ahol a fa keménységének nincs hatása a hangra, szemben a sűrűséggel és a felszín kialakításával. Hangolás A modern furulyákat kiegyenlített hangolásban hangolják, míg a speciálisan történelmi darabok eljátszására szolgáló példányokhoz középhangú temperálást használnak. Közepesen hangolható hangszernek számít, így a zongora és a cimbalom nehezebben, a hegedű és a gordonka könnyebben hangolható.Béres János: Furulyaiskola I.
A furulya a törzs fejből kifelé húzásával hangolható mélyebbre. A készítő képes a fej némi módosításával feljebb hangolni. Mindkettő csak kisebb mértékben lehetséges, anélkül, hogy a hangszer önmagában hamissá válna.
A lejátszott hang magassága a fúvás erősségével is változtatható: Az erősebb fújás magasabb hangot eredményez. Ez több hangszer együttes játékában arra használható, hogy jól csengő akkordokat hozzanak létre.
Echofurulya A barokk korban úgy oldották meg a furulya dinamikaterjedelmének növelését, hogy két különböző hangerejű furulyát raktak össze egymással párhuzamosan.
Ezt kétféleképpen oldották meg: Vagy két külön furulyát kapcsoltak össze, vagy közös törzzsel építették. Ez utóbbiból több példány látható múzeumokban. Christoph Weigel 1698-ban megjelent Ständebuch című könyvében ábrázol egy ilyen hangszert.Lorenzo Alpert: Die Echoflöte. Egy különálló furulyákból összekapcsolt echofurulya a Lipcsei Hangszermúzeumban tekinthető meg.Echoflöte auf musicmuseum.eu, abgerufen am 10. Dezember 2013
Egyetlen olyan mű maradt fenn, melyet kifejezetten echofurulyára írtak, ez Johann Sebastian Bach 4. brandenburgi koncertója. Azonban jól megalapozott kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy a lipcsei példányok alkalmasak lettek volna ilyen igényes művek eljátszására.Josef Wagner: Die „Fiauti d’Echo“ in Johann Sebastian Bachs viertem Brandenburgischen Konzert (BWV 1049). In: TIBIA, Magazin für Holzbläser, Celle, 34. Jahrgang, Heft 4/2009Sjur Haga Bringeland: Bachs rätselhafte „Echoflöten“. In: Bach-Magazin Heft 32, 2018/2019, Seite 26–27, ISSN 1611-5724 Készítettek két egybeépített echofurulyát a Concerto Köln számára, amely ezekkel el is játszotta a koncertót, amelyről felvétel is készült.Concerto Köln mit Echoflöten
Játékmód thumb|hochkant|Tartása A kisebb furulyákat, egészen a tenorfurulyáig a törzshöz képest 45°-os szögben tartják maguk előtt. A fúvókát gyengéden az ajkak közé helyezik, melyek lazán közrezárják. Az alsó ajak ezzel az egyik megtámasztóvá válik. A másik támasztópont a hátulra helyezett jobb hüvelykujj. Nagyobb furulyákon külön támaszt is kialakítanak a jobb hüvelykujj számára, hogy jobban lehessen tartani a nagyobb és nehezebb hangszert. A basszusfurulyától kezdve a fagotthoz hasonlóan tartják, harmadik támasztási pontként egy övhöz csatolják vagy a földhöz támasztják.
Martin Agricola már 1529-ben a vibratoban a furulyajáték egy alapvető stíluseszközét látta.Martin Agricola: Musica instrumentalis deudsch (1529) Das erste Capitel
A megszólaltatáshoz rekeszizomlégzés szükséges. A testtartás ülve vagy állva is egyenes kell, hogy legyen. A furulyás ezután ujjait a hanglyukakra illeszti. A hangokat rendszerint nyelvvel tagolják. A gyakorlóiskolák a tü szótag hangszerbe fúvását ajánlják. Német nyelvterületen ez a szótag a dü. Furulyaművészek használnak más tagolásokat is, Silvestro Ganassi a le re, te re és a te ke szótagokat ajánlja. Martin Agricola fő artikulációként a de szótagot, gyorsakhoz a diri szótagokat ajánlja. Ganassi ismer egy módszert arra, amikor az ajkak formálják a lélegzetet. Johann Joachim Quantz fő artikulációként a diri és tiri szótagokat, gyors játékhoz a did’ll szótagot ajánlja.