Az Apollo–7 az Apollo-program első sikeres emberes repülése volt. A repülés célja ismét annak igazolása volt, hogy a NASA által felállított koncepció – azaz, hogy két különálló űrhajóval repülnek, egyikkel a Holdhoz és a hazavezető utat megtéve, a másikkal le- és felszállva az égitesten – hardver oldalról működőképes-e, azaz az Apollo–1 tüze után beigazolni, hogy az Apollo űrhajó konstrukciója alkalmas az űrrepülésre és a későbbi repüléseken a Hold elérésére. Ennek érdekében az űrhajót részlegesen újratervezték és a szükséges helyeken átépítették. A repülés idejére megszüntették az eredetileg folytatott kétlépcsős fejlesztést, és a berepülésre már a kész, teljes értékű holdűrhajó került. A koncepció más tekintetben nem változott, a felbocsátáshoz ismét csak a kisebbik Saturn rakétát, a Saturn IB-t választották ki, és az űrhajó ugyanonnan, a 34-es indítóállásból startolt, ahonnan az Apollo–1 startolt volna, illetve ahol az katasztrófát szenvedett.
A repülésre Deke Slayton, a személyzeti ügyekért felelős NASA-igazgató visszatért egy korábbi jelöléséhez. Már az Apollo–1 idején megnevezte az első és a második – lényegében teljesen azonos – Apollo-repülés legénységét. Az egyik legénysége lett volna a Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee trió, a másiké pedig Wally Schirra parancsnok, Donn Eisele, a parancsnoki egység pilótája és Walt Cunningham holdkomppilóta. Az utóbbi legénység repülését később a NASA törölte, őket magukat pedig kinevezték az Apollo–1 tartalék legénységévé. Amikor az Apollo–1 balesete megtörtént, a legénységi jelöléseket teljesen törölték. Az Apollo–7 tervezésekor ez a séma lépett elő ismét, és az egykori tartalékok léptek a szerencsétlenül járt legénység helyébe, igaz, más űrhajóval és más sorszámmal. A tartalék legénység ezúttal Tom Stafford parancsnokból, John Young parancsnoki pilótából és Gene Cernan holdkomppilótából állt fel.
A repülés 1968. október 11-én 15:02:45-kor (20:02:45 UTC) startolt el Floridából, majd egy 11 napos programot mutatott be a személyzet. Első feladatként leváltak az S-IVB rakétafokozatról, majd ismét randevúztak vele, imitálva – az ezúttal a rakétába be nem épített – holdkomppal való összekapcsolódást. A művelet kulcsfontosságú volt a későbbi repülések tekintetében, és teljes sikert hozott. Később az űrhajó SPS főhajtóművének tesztindításait végezték el – amely szintén alapvető fontosságú volt a Hold körüli pályára állásoknál és az onnan való hazatérésnél –, szintén teljes sikerrel. Emellett számos megfigyelést, kísérletet végeztek el. A repülés mégis arról lett emlékezetes, hogy a legénység és az irányítás között sokszor támadt feszültség és ebből adódó vita. Ez némileg írható annak számlájára is, hogy a legénységen egy kisebb betegség sörpört végig, míg fenn voltak, és ebből fakadóan érzékenyebbek voltak. Mégis hatalmas viták törtek ki arról, hogy legyen-e a legénység szerint felesleges és a többi feladat rovására menő tévéadás, vagy a leszálláskor viseljenek-e sisakot. A viták hatására később a NASA úgy döntött, hogy Eisele és Cunningham nem repülhet többé űrhajón (míg Schirra maga jelentette be a repülést megelőzően, hogy már nem vállal több felszállást és nyugalomba vonul).
A repülés 10 nap 20 óra 9 perc és 3 másodperc repülés után 1968. október 22-én ért véget, amikor az űrhajó az Atlanti-óceánon Bermuda térségében szállt vízre, ahol a U.S.S. Essex repülőgép-hordozó várta, hogy kiemelje.
Személyzet
Tartalék személyzet
(zárójelben végrehajtott küldetések száma, ezt is beleértve)
Kapcsolattartó személyzet Ronald Evans Edward Givens Jack Swigert Bill Pogue
Előzmények
Az Apollo-programot 1961. május 25-én jelentette be John F. Kennedy elnök az amerikai kongresszus előtt mondott beszédében azzal a céllal, hogy az űrversenyben az USA végre átvegye a kezdeményezést és megelőzze a Szovjetuniót, amely eladdig olyan teljesítményekkel, mint az első műhold feljuttatása, majd az első ember feljuttatása a világűrbe megingathatatlan vezető szerepet szerzett. A program célja a Hold elérése volt kötött határidőn belül. A feladatot a NASA kapta, amelynek szakemberei ki is dolgozták a Hold elérésének módszerét. Az idő előrehaladtával ez folyamatosan változott: előbb a direkt leszállás módszere volt kitűzve, amelyet felváltott az ún. EOR (Earth Orbit Rendezvous – Randevú Föld körüli pályán) módszer, végül pedig lefektették az ún. LOR (Lunar Orbit Rendezvous – Hold körüli pályán végrehajtott randevú) koncepcióját. Az elgondolások között a felküldendő tömeg volt a lényegi különbség. Az elsőnél egy gigantikus tömegű rakéta szállt volna fel, majd eljutván a Holdhoz le a holdfelszínre és vissza. A második már annyit enyhített ezen, hogy a gigantikus feljuttatandó tömeget több „csomagban” juttatta volna fel Föld körüli pályára, ahol összedokkolgatva őket indulhatott volna a Holdra. A harmadik pedig azt a forradalmi újítást hozta el, hogy két külön űrhajót vizionált, egyet amelyikben a holdutazók eljutnak a Holdig, majd vissza a Földre és egy másikat, amelyet csak a holdi leszállásra és felszállásra használnak. Ezzel meg lehetett takarítani azt a jelentős tömeget, amely a hazajutáshoz szükséges hajtóanyag kényszerű Holdra juttatásával, majd onnan való felszállításával járt volna. Ez utóbbi koncepció kijelölte a fejlesztési irányokat is: kell egy nagyobb és egy kisebb űrhajó, egy anyaűrhajó és egy holdkomp.
A koncepció birtokában a NASA megtervezte a Holdra jutáshoz szükséges állomásokat és az azokat teljesítő űrrepüléseket is, amelyeket egy ABC sorrendbe szervezett táblázatban foglalt össze. Ennek keretében az A jelű repülés volt a leendő anyaűrhajó automata berepülése, a B jelű repülés a holdkomp automata berepülése, majd a C jelű repülés az anyaűrhajó emberekkel való szűzrepülése. A verseny tempója által diktálva a NASA ezeket rohamtempóban próbálta teljesíteni. Az első repüléseket 1966 vége előtt kívánta teljesíteni, amelyhez egyrészt kijelölték a hamarabb készen álló, kisebb – de még elégséges teljesítményű – Saturn IB rakétát, illetve kettéosztották az anyaűrhajó fejlesztését egy Block I jelű előszériára, amely még nem kapott meg minden képességet, de Föld körüli pályán való berepülésre teljesen alkalmas volt (egyedül a holdkomppal való csatlakozásra hivatott dokkolószerkezet és randevúradar (illetve ezek kapcsolódó berendezései) hiányoztak belőle, valamint egy Block II jelű teljes értékű második szériára. Az első berepülést a Block I-gyel kívánták megvalósítani. Ennek startját kisebb csúszások után 1967. február 21-re tűzték ki.
Apollo–1
Ez a bizonyos Block I repülés az AS–204 jelű küldetés lett volna, amelynek a valós startig még számos teszten kellett bizonyítani előbb a hardver alkalmasságát. A repülésre Deke Slayton, a NASA repülőszemélyzetekért felelős igazgatója Gus Grissom parancsnokot, Ed White-ot mint a parancsnoki modul pilótáját és Roger Chaffee holdkomppilótát jelölte ki, így ők vettek részt ezeken a teszteken is. Ugyanők voltak, akiket a NASA korábban a kaliforniai Downey-be, a gyártó North American telephelyére delegált, hogy felügyeljék és segítsék az űrhajó építését, majd annak Cape Kennedy-re érkezése után a teszteken végigvigyék a gyártmányt. A repülésre felkészítendő CSM–012 gyári számú parancsnoki és műszaki egységet (CSM) még a végszerelés során is számos ponton változtatták meg, majd magassági kamrás tesztek jöttek soron, mielőtt az űrhajót a valós indítóállásban egy valós rakétára szerelték volna. A felbocsátás előkészítése a célegyenesbe fordult, amikor startszimulációkat kezdtek futtatni az űrhajósok és a mérnökök.
1967. január 27-én egy ilyen startszimuláció lett volna az ún. csatlakozók ki (plugs-out) teszt, amelyben azt akarták kipróbálni, hogyan működik az űrhajó, amikor – hasonlóan egy igazi starthelyzethez – kihúzzák az összes csatlakozót, és az űrhajó immár nem az indítóállás energiaforrásaira csatlakozik, hanem a saját belső berendezéseire. A teszt nem haladt rendben, különböző problémák miatt meglehetősen elhúzódott, különösen egy kommunikációs teszt okozott sok fejfájást – az űrhajó és a néhány háztömbnyire levő irányítóközpont között szakadozott a rádióadás –, amelynek elhárításán dolgoztak a technikusok. Már éppen elkészültek a megoldással, amikor váratlanul, hidegzuhanyszerűen az űrhajósok azt jelentették a rádión át, hogy tűz ütött ki a kabinban.
A vészhelyzet pillanatok alatt elharapózott, a tűz rendkívül gyorsan elborította az egész kabint, majd az óriásira nőtt belső nyomás kirepesztette a kabin falát. Közben mind az űrhajósok, mind az indítóállás mentésre siető személyzete a kabinajtó kinyitásával kezdett próbálkozni, ám az egy konstrukciós hiba miatt csak rendkívül nehezen és lassan sikerült. Mire ki tudták nyitni, már késő volt, az űrhajósok időközben meghaltak a kabinban.
A tűz kivizsgálására egy vizsgáló bizottságot állított fel a NASA. Ez megállapította, hogy a tűz kiváltó oka egy helytelen tervezési filozófiai hiba volt, a korábban széles körűen alkalmazott, tiszta oxigénes kabinlégkör okozta fokozott tűzveszély vált valóra, és amiatt – illetve a szintén tervezési hibának számító, gyúlékony anyagok viszonylag széles körű alkalmazása miatt – lobbanhatott lángra és éghetett ki az űrhajó. Ezt tetézte a kabinajtó tervezési hibája, mivel az befelé nyílt és egy bonyolult nyitómechanizmus működtette, és a tűz miatt extrém módon megemelkedett belső nyomás miatt nyithatatlanná vált. Az űrhajósok halálát nem a tűz, hanem az átégett légzőcsöveken, illetve a szintén nem tűzálló szkafanderek végzetes sérülésein beszivárgó mérgező gázok belélegzése okozta. A feltárt hiányosságok alapján kialakuló cselekvési terv mentén számos helyen kellett újratervezni az űrhajót. A tűz és az újratervezés végén engedélyezett újabb startkísérlet között húsz hónap telt el.
A NASA az elhunyt űrhajósok özvegyeinek javaslatára kegyeletből elvetette a korábbi AS–204 repülési jelzést, és helyette az Apollo–1 jelölést használták tovább.
A legénység kiválasztása
Deke Slayton 1966 januárjában nevezte meg az első Apollo-legénységet az akkor még AS–204 jelet viselő repülésre: Gus Grissom, Ed White és Donn Eisele. Ám hamarosan Donn Eiselét baleset érte súlytalanság gyakorlása közben a NASA egyik KC–135-ösén, és Roger Chaffee foglalta el a helyét, ő pedig Chaffee helyére csúszott vissza Wally Schirra és Walt Cunningham közé. Ezt a hármast hamarosan kijelölték az AS–206-ra, amelyen a Block I űrhajó Föld körüli pályán való első repülés megismétlését hajtották volna végre. 1966 decemberében – csak nagyon rövid idő volt már hátra az első tervezett repülésig – ezt a csak ismétlést jelentő repülést mégis törölte a NASA (korábban, a Mercury-programban volt példa arra, hogy pusztán a képesség igazolására megismételtek repüléseket, ám ezúttal a NASA vezetése úgy látta, ez felesleges időhúzás). A Schirra, Cunningham, Eisele triót pedig felcserélték az AS–204 tartalék legénységével, akik új repülést kaptak, míg Schirráéké lett az első repülés tartalékainak szerepe.
Ebbe a helyzetbe robbant bele Grissomék tragédiája, és a három űrhajós halála minden korábbi legénységi jelölést törölt. Slayton a baleseti kivizsgálás nyomán végzett korrekciós lépések végeztével vette elő ismét a legénységi rotációt, és úgy döntött, hogy az első repülés tartalékait emeli be az első repülés végleges legénységébe. Így kapta meg a Schirra, Cunningham, Eisele trió a lehetőséget az első Apollo-repülésre, az Apollo–7-re (és ezen belül Schirra azt a lehetőséget, hogy ő legyen az első és egyetlen űrhajós, aki egymás után repült mind a Mercury, mind a Gemini és az Apollo űrhajóval is). Az új legénységi sémában a tartalék legénység szerepét Tom Stafford parancsnok, John Young parancsnokiegység-pilóta és Gene Cernan holdkomppilóta kapta.