A Nagyváradi Görögkatolikus Egyházmegye () a romániai katolikus egyház egyik egyházmegyéje. A 17. század végétől a bihari románság körében megindult térítés hatására görög rítusú plébániák jöttek létre, majd esperesség, főesperesség és rítusvikariátus létesült, a váradi latin rítusú egyházmegye támogatásával. Az önálló görögkatolikus püspökség 1778-ban jött létre, és anyagi alapjait uralkodói szándékból a latin rítusú püspökségtől átvett belényesi uradalom biztosította.
Terület Szomszédos egyházmegyék
Történelem Előzmények A váradi (latin rítusú) egyházmegye újjászervezése A váradi egyházmegye és maga a püspöki székhely, Nagyvárad is török megszállás alatt állt még, mikor a császár Benkovich Ágoston pálos szerzetesnek (Nyitraapáti, 1632 – Nagyvárad, 1702. október 28.) adományozta a leleszi prépostságot. Benkovich megyés püspöki kinevezését a görögkatolikusok is úgy tekintették, mint érdemeinek elismerését és ügyeik kezelésének magasabb szintre emelését. Branich György vallomásában utal arra, hogy tudomása szerint Benkovich az esztergomi érsek megbízásából tevékenykedett a görögkatolikusok között. Egy 1732-ben kiadott pálos rendtörténeti műben a szerző, Pongrátz Ignác azt állítja, hogy az egri püspök kinevezett rítus-vikáriusaként működött. Pongrátz feltételezését többen is átvették, bár annak igazságtartalma megkérdőjelezhető. Benkovich mindenképpen nagy tekintélynek örvendő személyiség volt, akihez a görögkatolikusok bizalommal fordulhattak.
Amikor az egyházmegye északi területei 1686-ban, maga Nagyvárad pedig 1692-ben a császári csapatok fennhatósága alá került, a püspöknek az újjászervezést gyakorlatilag a nulláról kellett elkezdenie. Nem csak papjai és templomai nem voltak, de hívei sem.
Betelepítések és az unió szorgalmazása Az emberhiány az ország minden táján csak szervezett betelepítésekkel volt orvosolható. A szervezett telepítések egy 1689-ben kiadott császári rendelet alapján kezdődtek. A telepítések célja egyértelműen gazdasági volt, nem feltételezhető semmilyen népességpolitikai indíték. A telepítés azonban nem csak gazdasági, hanem egyben lelkipásztori feladat is volt a főpásztor számára, mivel számottevő szabadon mozgatható néptömeget az ortodox vallású románság körében lehetett találni. Betelepítésük, mely jelentősen megváltoztatta a vármegye nemzetiségi arányait, Benkovich idejében kezdődött el, és a 18. század első évtizedeiben gyorsult fel. Az 1692. évi összeírás alapján Mezősi 10% körülire teszi a román nemzetiségűek arányát, és megjegyzi, hogy az összeírásban a román lakosság egyházszervezetére utaló jelek nem fedezhetőek fel. 1715 és 1720 között a magyar háztartások száma megduplázódott, míg a románoké megötszöröződött. Egy 1773-ban készült összeírás Bihar vármegyében 130 magyar település mellett már 330 román helységet számlál.
Bársony István szerint a román telepesek betelepítése az 1700-as évek elejére már hosszú múltra tekinthetett vissza, s ha maga a folyamat – megfelelő konkrét források hiányában – nehezen is ragadható meg, a tények önmagukért beszélnek: az újabb és újabb falvak lakóinak többsége lett román.
Az egyházmegye újjászervezésében tehát Benkovichnak az volt az elsődleges feladata, hogy a megmaradt kevés számú katolikus mellé az unió terjesztésével újabbakat szerezzen. Ehhez gyakorlott munkatársakra volt szüksége, ezért a missziószervezésben járatos szerzetesrendekhez fordult segítségért. 1698-ban a pálosoktól kért papokat. Erről Nádasi László pálos missziófőnök számol be a Propaganda Kongregációnak írt levelében. 1699-ben alapítványt tett a jezsuiták váradi megtelepítésének előmozdítására, 1701-ben pedig ferenceseket hívott püspöki székhelyére.
Ő maga a korábban már többször tanúsított figyelmességgel kezelte a görögkatolikus papság ügyeit. 1694-ben legközelebbi munkatársának, Farkas István helynöknek ezt írta: „az oláh papságot protegálja kegyelmed, paraszti dologra ne űzessenek”. Az unió terén eredményeit viszont inkább a későbbi korokból származó forrásokból lehet felmérni. 1711-ben Kébell Mihály akkori vikárius arról számol be Csáky Imre püspöknek, hogy a Benkovich idejében unióra lépett román papok egy része elpártolt a katolikus egyháztól. Farkas István helynökről megjegyzi, hogy az egyesült papságra is felügyelt, nekik kelyheket és egyéb egyházi felszereléseket adományozott. Egy 1729 előtt írt beszámoló arról ír, hogy az egyesült papság másik része viszont rendszeresen megjelent Váradon, az Úrnapi körmeneten: egy pap a keresztet vitte, egy másik pedig minden évben felváltva görögül, rácul és románul a negyedik evangéliumot énekelte.
Egyes források szerint fontos szerepet játszott az egyesült papság jogait biztosító császári rendelet megszületésében. 1699-ben elérte, hogy a császár felmentse az egyesült papságot a katonai beszállásolás terhe alól. Az ugyanezekben az években, Erdélyben létrejövő unió szervezésében nem találkozunk Benkovich nevével, bár Gánóczy szerint ő is tevékenyen részt vett benne. A fennmaradt iratokban neve mindenesetre nem szerepel. Benkovich főispánként konfliktusba keveredett az erdélyi rendekkel, talán ez magyarázza távolmaradását az erdélyi egyházi ügyektől. Gondja volt arra is, hogy az unió ügyét előmozdító teológiai írások megjelenhessenek, ezért nem sokkal halála előtt lefordíttatta és kiadatta régi barátjának és munkatársának, Szentivánnyi Mártonnak egyik művét.
Benkovich saját egyházmegyéje számára kívánta megnyerni a románokat, ezért minden bizonnyal meglepte az uralkodónak az a rendelete, mellyel az erdélyi egyesült püspök joghatóságát kiterjesztette minden román nemzetiségű hívére, akkor is, ha azok Erdély határain kívül élnek. Erről maga Atanáz erdélyi püspök értesítette Demeter várad-rácvárosi főesperest 1701 nyarán. Nem sejthette, hogy részben az ő munkája eredményeként, melyet az unió mellett elkötelezetten végzett, néhány évtized múlva az egyházmegyéjében élő görögkatolikusok a teljes önállósulás útjára léphetnek. Ő azonban ennek a folyamatnak csak az első állomásait figyelhette meg. 1702. október 28-án, szentség hírében halt meg Nagyváradon. A sátoraljaújhelyi pálos templomban temették el Csepellényi György mellé.
Az első görög szertartású segédpüspökök Abban a kálvinista közegben, amely Bihar vármegyét is jellemezte, a vármegye románjai 1700-ban jónak látták, hogy visszatérnek a római katolikus egyházba, 1737–ben pedig kifejezték óhajukat, hogy a Gyulafehérvár-Fogarasi Érsekség fennhatósága alá kívánnak tartozni.
A Bihar vármegyei oláhok kezdeményezte vallási lázongásokat és elégedetlenségek megfékezésére az aradi püspökkel szemben egy ugyanolyan rangú görögkatolikus püspök kinevezése volt célravezető. Ilyen körülmények között 1738 tavaszán érkezett Nagyváradra a volt fogarasi esperes-parókus, Hatas Vazul, akit a balázsfalvi Inocențiu püspök küldött, Csáky Miklós kérésére. Csáky, miután meggyőződött annak személyes képességeiről valamint látta, hogy az új esperes is megismerte a vidék problémáit, püspöki széket szánt neki, azonban Hatas hirtelen meghalt. Így felborultak Csáky Imre és Forgách Pál püspökök vele és a görögkatolikus eparhiával kapcsolatos tervei.
Forgách Pál 1748. február 22-i nagyváradi latin szertartású püspöki kinevezése után azonnal kérte Rómában Kovács Meletius segédpüspök-rítusvikáriussá való kinevezését az egyházmegyéjében élő görögkatolikusok számára. Kovácsot 1748. december 15-én Máriapócson püspökké szentelték, nagyváradi beiktatására pedig már december 18-án sor került; gyors felszentelése a kortársakat is meglepte. Többször felkereste a bécsi udvart, és tudomására hozta, hogy az unió terjedésének legfőbb akadálya, hogy a nagyváradi latin szertartású katolikus püspök fennhatósága alá tartoznak és nincs saját megyés püspökük. Báró Patachich Ádám (1759-1776) nagyváradi latin szertartású katolikus püspök ennek felállítása ellen tiltakozott. Kovács Meletius szorgalmazta román iskolák alapítását is. Levélben ismertette álláspontját a Mária Terézia által 1773-ban összehívott szinódussal, melyre a keleti szertartású katolikus püspököket hívták meg.
Az önálló egyházmegye létrejötte Mária Terézia alatt Mária Terézia uralkodásának második szakaszában a magyarországi egyház szervezetében átfogó rendezésre került sor. Új római katolikus és ortodox püspökségek kerültek felállításra, illetve elismerésük történt meg. Sürgőssé vált az istentiszteleti rendjét és egyházfegyelmét tekintve kelethez tartozó, de dogma kötelékével a nyugati egyházhoz kapcsolódó görögkatolikus egyház bonyolult helyzetének megoldása. A király által kinevezett Rómával egyesült püspökök valójában csak a helyi latin ordinárius rítusvikáriusaként működhettek, noha az unió előfeltételeként szabadon választott önálló püspökről volt szó. A függetlenség hiánya vagy a latin asszimilációhoz, vagy az ortodoxiába való visszatéréshez vezetett, valamint a kegyúri, püspöki – kinevezési harc Róma és Bécs között kezdett kiéleződni.
1771-ben a munkácsi görögkatolikus püspökség erigálásával precedenst teremtett, hogy a bécsi udvar az illetékes latin püspökök tiltakozására és Róma hallgató politikája ellenére keresztülvitte akaratát. Ez jelzésül szolgált a Bihar vármegyében élő görögkatolikusok helyzetének rendezéséhez. Az események 1775 tavaszára felgyorsultak, és május 30-án a királynő értesítette a magyar kancelláriát, hogy elindította a nagyváradi egyházmegyében a görögkatolikus püspökség felállítását.
Az uralkodó november 4-én utasította a magyar kancelláriát, hogy hozzon határozatot a püspökség felállítása ügyében. Két napon belül összeült a magyar királyi udvari kancellária e célra megalakult bizottsága Esterházy Ferenc kancellár vezetésével, az ügy referense pedig az állam korszerűsítésének lelkes híveként ismert Ürményi József volt. A bizottság döntött az újonnan felállítandó püspökség évi Ft-os támogatásáról, valamint az új püspök, Moise Dragoș (magyarul: Drágossy Mózes) személyéről, akit az esztergomi érsekség szufragénusai közé rendelt. A királynő jóváhagyta a gyűlés jegyzőkönyvét /placet in totum/ és elrendelte az összes érintett értesítését a határozatokról. 1775 végére a legapróbb részletekig készen állt a kidolgozott terv.
A királynő a latin püspökök heves tiltakozása ellenére 1776. július 26-án folyamodványban fordult VI. Piusz pápához a körösi és váradi püspökség ügyében, hangsúlyozva, hogy az unió javát szolgálná a függetlenítés és előmozdítaná a békét és a katolikus vallás gyarapodását. Kiemelte, hogy szándéka végleges, a kegyúri jog alapján elhatározta a püspökségek felállítását, és a pápától megkéri a megerősítést. Az uralkodó szándékát Albani bíboros segítette, aki az 1776. augusztus 31-én tartott audiencián előadta a pápának a királynő kérését. A pápa készségesnek mutatkozott, és egyben tudósította megbízóját, hogy az ügy a nyári szabadságolások után rögtön tárgyalva lesz.
1776. november 12-én ült össze Pallavicini bíboros államtitkár elnökletével a Congregatio Consistorialis, melynek egyik témája a nagyváradi görögkatolikus egyházmegye felállítása volt. Végül a szavazáskor a két latin (a székesfehérvári és szombathelyi) egyházmegye felállítását támogatták, a görög ügyét későbbre halasztották el. A jelenlevő Albani bíboros a kudarc okaként két dolgot emelt ki. Az első: a pápa elődei példáját akarta követni, akik a görög ügyeket csak hosszas megfontolás után intézték, a másik: a görögök „kevésbé jó hite” és kiszámíthatatlansága. Ezek szellemében küldte el a pápa döntését a királynőnek november 30-án. Indoklásként a legfőbb érv a görögkatolikusokkal szemben táplált teljes bizalmatlanság volt. Egyértelműen kiderült, hogy ha a királynő nem szorgalmazta volna ebben az időszakban az egyesült keleti keresztények ügyét, akkor Róma teljesen szükségtelennek vélte volna a görögkatolikusok önálló egyházszervezetének létrehozását.