jobbra|260px|bélyegkép|Martin Schongauer: Remete Szent Antal megkísértése (1470–1475 körül). A késő középkori művészet a démonokat gyakran összetett, állati és emberi vonásokat egyesítő alakokként jelenítette meg. A démon szó különböző vallások, mitológiák és filozófiai rendszerek szellemi lényeinek megnevezésére használt történeti és összehasonlító vallástudományi fogalom. Jelentése koronként és hagyományonként jelentősen változott. Az ógörög daimón (δαίμων) eredetileg nem kizárólag gonosz lényt jelölt: utalhatott isteni erőre, sorsot alakító hatalomra, közvetítő szellemre vagy személyes oltalmazóra is. A Septuaginta és az Újszövetség görög nyelvében a daimonion (δαιμόνιον) ezzel szemben már rendszerint ártó vagy „tisztátalan” szellemet jelentett, és ebből fejlődött ki a szó későbbi keresztény, majd általános európai negatív jelentése.Karel van der Toorn – Bob Becking – Pieter W. van der Horst (szerk.): Dictionary of Deities and Demons in the Bible. 2., átdolgozott kiadás. Brill–Eerdmans, Leiden–Grand Rapids, 1999, 235–240. o.Walter Burkert: Greek Religion. Harvard University Press, Cambridge (Massachusetts), 1985, 179–181. o.
A fogalom nem alkalmazható minden kultúrára azonos tartalommal. Az egyiptomi őrzőlények, a mezopotámiai ártó szellemek, a görög daimónok, a zoroasztriánus daévák, az indiai aszurák, az iszlám dzsinnek és a keresztény démonok eltérő vallási rendszerek részei. „Démonnak” nevezésük sok esetben modern fordítási vagy összehasonlító eljárás, amely hasonló funkciókat emel ki, de elfedheti az eredeti kategóriák közötti különbségeket.Siam Bhayro – Catherine Rider (szerk.): Demons and Illness from Antiquity to the Early-Modern Period. Brill, Leiden–Boston, 2017.
A keresztény teológiában a démonok elsősorban Istentől szabad döntésükkel elfordult, bukott angyalok. Nem önálló vagy öröktől létező rossz istenségek, és nem alkotnak Istennel egyenrangú ellenhatalmat: teremtett, véges és Isten gondviselésének alárendelt szellemi személyek. A katolikus tanítás szerint eredetileg jónak teremtettek, de saját tettük által váltak gonosszá; működésük valóságos, de korlátozott, és nem hiúsíthatja meg Isten üdvözítő tervét.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 391–395. A Szentszék. (Hozzáférés: 2026. július 13.) A klasszikus keresztény démonkép ezért az angelológia, a teremtéstan, a bűnről szóló tanítás, a krisztológia és a megváltástan összefüggésében értelmezhető, nem pedig önálló, spekulatív „démonrendszerként”.
A vallástudomány és a kulturális antropológia a démonképzeteket a betegségek, a szerencsétlenség, a társadalmi konfliktusok, a rituális tisztaság, az erkölcsi rossz és a közösségi határok értelmezési módjaiként is vizsgálja. E megközelítések nem döntenek teológiai kérdésekről, hanem azt kutatják, hogyan írják le és kezelik a különböző közösségek az ártó szellemi hatalmaknak tulajdonított tapasztalatokat.
Etimológia és jelentésváltozás
A magyar démon szó a latin daemon, illetve késő latin daemonium közvetítésével az ógörög δαίμων (daimón) szóból ered. A szó pontos etimológiája vitatott; az ókori használatban isteni vagy emberfeletti hatalmat, egy személy sorsának osztályrészét, illetve egy köztes szellemi lényt jelölhetett. A δαιμόνιον (daimonion) ennek kicsinyítő vagy semleges képzésű alakja volt, de nem feltétlenül jelentett kisebb vagy gonosz lényt.Dorian Gieseler Greenbaum: The Daimon in Hellenistic Astrology: Origins and Influence. Brill, Leiden–Boston, 2016, 1–24., 136–138. o.
Homérosznál a daimón olykor egy név szerint meg nem nevezett istenség működését vagy az ember számára kiszámíthatatlan isteni beavatkozást jelenti. Hésziodosz az aranykor embereinek haláluk után jóindulatú őrző daimónokká válásáról írt. Platón A lakoma című művében a daimónok az istenek és az emberek közötti közvetítő szerepet töltenek be, míg Szókratész daimonionja Platón és Xenophón leírásában egy olyan figyelmeztető jel vagy belső isteni intés, amely bizonyos cselekedetektől visszatartotta a filozófust. Ezeket a jelentéseket nem helyes visszamenőleg azonosítani a keresztény értelemben vett gonosz szellemmel.
A hellenisztikus és késő antik filozófiában a daimónok hierarchikusan az istenek és az emberek között álló lényekként jelenhettek meg. Plutarkhosz, Apuleius és a neoplatonikus szerzők jóindulatú és ártó daimónokat egyaránt ismertek. Az agathodaimón „jó daimónt”, a kakodaimón pedig ártó vagy balsorsot hozó szellemet jelentett. A görög fogalom tehát eredetileg erkölcsileg ambivalens volt.
A jelentés negatívvá válásában fontos szerepet játszott a zsidó görög bibliafordítás és a korai keresztény szóhasználat. A Septuaginta a δαιμόνιον szóval adta vissza többek között a héber שֵׁדִים (sédím) kifejezést (MTörv 32,17; Zsolt 106,37), és a népek isteneinek polemikus megnevezésére is alkalmazta. Az Újszövetségben a daimonion és a pneuma akatharton („tisztátalan lélek”) rendszerint ártó szellemi lényt jelöl. A διάβολος (diabolos, „rágalmazó”, „vádló”) leggyakrabban a Sátán megjelölése, míg a démonok az ő uralma alatt álló gonosz szellemek. Az egyházi latin ezt a különbséget a diabolus és a daemones szavakkal fejezte ki; a IV. lateráni zsinat megfogalmazása ezért „az ördögről és a többi démonról” (diabolus et alii daemones) beszél.Heinrich Denzinger – Peter Hünermann (szerk.): Enchiridion symbolorum definitionum et declarationum de rebus fidei et morum. 45. kiadás. Herder, Freiburg, 2017, DH 800.
A modern európai nyelvekben a „démon” több jelentésréteget őriz. Jelölhet: valamely vallási hagyomány ártó vagy köztes szellemi lényét; a zsidó, keresztény vagy iszlám hagyomány gonosz szellemét; átvitt értelemben kényszerítő szenvedélyt, félelmet vagy romboló lelki erőt; irodalmi és populáris kulturális szereplőt.
E jelentések elkülönítése alapvető, mert egy mitológiai vagy irodalmi „démon” nem feltétlenül azonos a keresztény teológia bukott angyalával.
Ókori közel-keleti hagyományok
Mezopotámia
bélyegkép|jobb|190px|Pazuzu bronzszobrocskája az i. e. 1. évezredből. Pazuzut fenyegető szél-démonként ábrázolták, de amulettjeit a még veszedelmesebbnek tartott Lamashtu elleni védekezésre is használták.
Az ókori Mezopotámia vallásai számos olyan lényt ismertek, amelyet a modern kutatás démonnak nevez. A sumer udug, illetve az akkád utukku, ekimmu, gallû, šēdu, lamaštu és más elnevezések azonban nem egyetlen egységes „démonfajt” jelöltek. Voltak közöttük védelmező, semleges és ártó lények; némelyik egy istenség szolgája vagy büntető végrehajtója volt, mások betegséggel, gyermekágyi veszéllyel, rémálommal vagy a megfelelő temetés nélkül maradt halottak nyugtalanságával kapcsolódtak össze.Jeremy Black – Anthony Green: Gods, Demons and Symbols of Ancient Mesopotamia: An Illustrated Dictionary. British Museum Press, London, 1992.
A mezopotámiai szövegekben a betegség és a szerencsétlenség magyarázata egyszerre lehetett orvosi, rituális és vallási. A ráolvasópapok és gyógyítók gyógyszereket, tisztító szertartásokat, amuletteket és varázsszövegeket egyaránt alkalmaztak. A démoni eredet nem jelentette szükségképpen, hogy a betegséget erkölcsi bűn következményének tartották. Az ártó szellem sokszor inkább a rendetlenség, a határátlépés vagy a veszély megszemélyesített hordozója volt.
Pazuzu alakja jól szemlélteti e kategóriák összetettségét. A délnyugati szélhez és járványos veszélyekhez kapcsolódó fenyegető lényként ábrázolták, ugyanakkor képmását Lamashtu, a várandós nőket és csecsemőket fenyegető démonnő távoltartására használták. Az egyazon lényben összekapcsolódó ártó és védő funkció idegen a későbbi keresztény démonfogalom erkölcsi egyértelműségétől.
A héber séd és az akkád šēdu közötti nyelvi kapcsolat valószínű, de a bibliai szerzők nem vették át változatlanul a mezopotámiai vallási rendszert. A környező motívumokat Izrael egyistenhitében alakították át: az ártó szellemek nem önálló istenségek, és nem korlátozhatják a teremtő Isten szuverenitását.
Ókori Egyiptom
Az ókori egyiptomi nyelvben nincs a modern „démon” fogalmának pontos megfelelője. Az egyiptológia ezért funkcionális kategóriaként használja a szót olyan alacsonyabb rangú isteni vagy szellemi lényekre, amelyek egy helyet, kaput vagy túlvilági átjárót őriznek, isteni büntetést hajtanak végre, betegséget vagy veszélyt közvetítenek, illetve mágikus védelemben részesítenek.Rita Lucarelli: „Demons (Benevolent and Malevolent)”. UCLA Encyclopedia of Egyptology, 2010.
Rita Lucarelli az egyiptomi démonikus lények között „őrzőket” és „vándorlókat” különböztet meg. Az őrzők meghatározott helyekhez, például a túlvilág kapuihoz kötődnek, és veszélyesek lehetnek arra, aki nem rendelkezik a megfelelő rituális tudással, ugyanakkor az isteni rend védelmezői. A vándorló lények járványokkal, rémálmokkal, mentális zavarokkal vagy váratlan halállal kapcsolódhattak össze. Az egyiptomi vallásban a félelmetes megjelenés önmagában nem jelent erkölcsi gonoszságot: egy szörnyalakú lény az isteni igazság végrehajtója is lehetett.
Az egyiptomi példák ezért nem támasztják alá azt az általánosítást, hogy minden démon az istenek ellenfele vagy az ember pusztítására törekvő önálló gonosz hatalom. A funkciót az adott szöveg, rítus és kozmológiai összefüggés határozta meg.
Iráni vallások
A zoroasztrizmus avesztai hagyományában a daéva szó az igazság és a helyes rend ellen forduló, megtévesztő lényeket jelöli. Nyelvileg ugyanahhoz az indoiráni szócsaládhoz tartozik, mint a szanszkrit déva („isten”), ám az iráni vallási fejlődésben negatív jelentést kapott. A daévák a hazugság és a rombolás oldalán állnak, míg Ahura Mazdá és a hozzá tartozó jó szellemi hatalmak az igaz rendet képviselik.Mary Boyce: A History of Zoroastrianism. Volume I: The Early Period. Brill, Leiden, 1975.
A zsidó vallás fogság utáni fejlődését gyakran hozták kapcsolatba az iráni vallásokkal. A 19–20. századi vallástörténet egy része a zsidó angelológia, démonológia és eszkatológia jelentős részét közvetlen perzsa kölcsönzésnek tekintette. A mai kutatás óvatosabb: a perzsa uralom idején történeti érintkezés kétségtelenül lehetséges volt, és bizonyos párhuzamok figyelemre méltók, de a közvetlen átvétel iránya, mértéke és mechanizmusa sok esetben nem bizonyítható. A második templom kori zsidó démonkép egyszerre épült a saját bibliai hagyomány újraértelmezésére és a tágabb közel-keleti kulturális környezetre.Loren T. Stuckenbruck: The Myth of Rebellious Angels: Studies in Second Temple Judaism and New Testament Texts. Eerdmans, Grand Rapids, 2017.
Görög és római vallás
A görög daimónok az isteneknél alacsonyabb rangú közvetítő hatalmak, személyes kísérők, helyi szellemek vagy a sors megnyilvánulásai lehettek. Nem alkottak egységes osztályt, és nem voltak szükségképpen gonoszak. A nimfákat, szatírokat vagy kentaurokat a modern irodalom néha „démonikus” lényeknek nevezi, de az ókori görögök nem egyszerűen egyetlen démonkategória tagjaiként kezelték őket.
Platón filozófiájában Erósz daimónként közvetít az isteni és az emberi világ között. A középső platonizmus és a neoplatonizmus a daimónokat a kozmosz hierarchikus rendjébe illesztette. Türoszi Porphüriosz szerint léteztek jó és rossz daimónok; utóbbiak szenvedélyesek, megtévesztők és az áldozatok anyagi gőzéből táplálkozók lehettek. A pogány és keresztény gondolkodók vitája ezért nem egyszerűen a szellemi lények létezéséről, hanem természetükről, erkölcsi minőségükről és a kultuszban betöltött szerepükről szólt.
A római genius egy személy, család, hely vagy közösség éltető és oltalmazó szellemi elve volt. A numen inkább isteni hatóerőt vagy jelenlétet jelentett. E fogalmak csak részben fedik a görög daimónt, és még kevésbé a keresztény démont.