Beda Venerabilis („tiszteletre méltó Béda”; ; 672/673 – 735. május 26.) avagy Szent Béda angol szerzetes a northumbriai Monkwearmouth (ma Sunderland része) Szent Péter-kolostorában, illetve társintézményében, a jarrow-i Szent Pál-kolostorban, és ezek Béda idején gazdag könyvtárukkal a tudományosság nagy hírű központjává váltak.
Legismertebb munkája, a Historia ecclesiastica gentis Anglorum („Az angol nép egyházi története”) nyomán „az angol történetírás atyjának” nevezik. Jeles nyelvészként és fordítóként ő ismertette meg honfitársaival a korai egyházatyák latin és görög nyelvű írásait, jelentékenyen hozzájárulva ezzel az angliai kereszténység fejlődéséhez. 1899-ben egyháztanító (doctor ecclesiae) titulust kapott XIII. Leó pápától. E címmel az angolok közül egyedül ő büszkélkedhet, Canterburyi Szent Anzelm, a cím másik birtokosa ugyanis itáliai volt. Már a 9. századtól hozzáillesztették nevéhez a venerabilist, bár a katolikus egyház csak több mint ezer év múlva, 1899-ben avatta szentté. Élete
Életéről szinte csak annyit tudunk, ami Historia ecclesiastica gentis Anglorum című művének utolsó fejezetében foglaltatik. Fő műve 731 körül készült el, és az olvasható ki belőle, hogy akkor ötvenkilencedik évében járt, vagyis 672–673-ban születhetett. Kisebb jelentőségű forrás Cuthbert nevű tanítványának levele, amely Beda haláláról tudósít. Cuthbert valószínűleg azonos a későbbi wearmouth–jarrow-i apáttal. Beda a Historiában „e kolostor földjeit” jelöli meg születési helyeként. A wearmouth–jarrow-i testvérkolostorokra céloz ezzel, amelyek a mai Sunderland és Newcastle területén helyezkedtek el; mindkét hely magának is vindikálja a nagy történészt, egy másik hagyomány azonban Monktont említi szülőhelyeként, amely két mérföldre esik Jarrow-tól. Származásáról Beda semmit sem árul el, de mivel ismerte korának előkelő alakjait, valószínűleg jómódú család sarja volt.
Első apátja Benedict Biscop. 800-tól a lindsey-i királylistán a Biscop és a Beda név egyaránt megjelenik, ami szintén arra utal, hogy előkelő nemes családba született. Neve szokatlan, csak kétszer fordul elő a durhami székesegyház Liber vitaejében, ezek közül az egyik bizonyára írónké. Az Angolszász krónika 501-ről tartalmaz még egy Biedát, de másutt nem bukkan fel a név korabeli kéziratokban. A Bede névalak valószínűleg az óangol bēd („ima”) szóból ered, és ha már a keresztségben is ezt kapta, akkor a család minden bizonnyal születésétől papnak szánta.
Hétesztendősen küldték el a wearmouthi kolostorba Benedict Biscop, majd később Ceolfrith keze alá. Beda nem árulja el, vajon már akkor is szerzetesnek szánták-e. Írországban akkoriban eléggé gyakori volt, hogy nemesi származású fiatal fiúkat kiadtak nevelésbe, és bizonyára szokás volt ez a korabeli Anglia germán népei között is. A wearmouthi kolostor jarrow-i testvérintézményét 682-ben alapította Ceolfrith, és Beda valószínűleg még ebben az évben átkerült oda Ceolfrithszel együtt. Négy évvel később, 686-ban pestisjárvány tört ki Jarrow-ban. A 710 táján keletkezett Ceolfrith élete feljegyzi, hogy mindössze két szerzetes maradt, aki antifonálét tud énekelni, az egyik Ceolfrith, a másik egy 14 éves fiú, aki a legtöbb kutató szerint Beda lehetett.
17 éves volt, amikor az ionai apátság vezetője, Adamnan ellátogatott Wearmouthba és Jarrow-ba. Beda bizonyára találkozott az apáttal, sőt talán Adamnan keltette fel az érdeklődését a húsvétszámítás vitája iránt. 692 körül, tizenkilencedik esztendejében Bedát diakónussá szentelte egyházmegyei püspöke, John of Beverley, Hexham püspöke. A diakónussá szentelés alsó korhatára akkor 25 év volt, így Beda korai felszentelése kivételes képességeinek elismerése lehetett — bár elképzelhető, hogy a korhatárt gyakorta figyelmen kívül hagyták. Lehettek a diakónus alatti egyházi rangok is, de arról nem tudunk, betöltötte-e valamelyiket Beda. Harmincévesen, 702 körül pappá szentelték, ezt a szertartást is John püspök celebrálta.
701 körül írta első műveit, a De arte metricát („A metrika művészetéről”) és a De schematibus et tropist („Az alakzatokról és szóképekről”); mindkettőt iskolai használatra. Élete végéig alkotott. Több mint 60 könyvet fejezett be, jó részük fenn is maradt. Nem mindet könnyű datálni, egyik-másik szövegén ráadásul éveken át dolgozhatott. Utolsó fennmaradt műve egy levél a yorki Ecgbert püspökhöz, hajdani tanítványához, ez 734-ben keletkezett. Úgyszintén fennmaradt Az apostolok cselekedeteinek egy 6. századi kézirata, amelyet Beda használhatott. Lehet, hogy ő is dolgozott azon a latin nyelvű Biblián, amelyet Jarrow-ban másoltak, és amelyet ma a firenzei Bibliotheca Laurenzianában őriznek. Egy másik példány néhány lapja a British Museumban található.
Nemcsak író volt; de maga is tanított. Szerette a zenét, állítólag képzett énekes volt és kiválóan adott elő angol nyelvű verseket. 708-ban hexhami szerzetesek egy csoportja eretnekséggel megvádolta Bedát, mert De temporibus című művében másfajta időszámítással állt elő, mint amit a teológusok „a világ hat korának” ágostoni elméleteként elfogadtak. A vádat Wilfrid hexhami püspök jelenlétében monta ki egy lakomán néhány részeg szerzetes. Wilfrid nem reagált, de egy jelen levő szerzetes beszámolt róla Bedának, aki néhány nap múlva levélben adta elő védelmét, és kérte, hogy azt Wilfridnek is olvassák fel. Egy másik alkalommal is dolga volt Wilfriddel: ő maga adja elő, hogy valamikor 706 és 709 között találkozott a vele, és Æthelthrythről, Ely apáca-fejedelemasszonyáról beszélgettek. Wilfrid jelen volt Æthelthryth 695-ös exhumálásánál, és Beda a tetem pontos állapotáról, valamint az apátnő életéről kérdezte, lévén hogy Wilfrid volt Æthelthryth lelki tanácsadója.
thumb|300px|right|Beda síremléke a durhami székesegyházban
733-ban Beda Yorkba utazott, hogy meglátogassa Ecgbertet, York akkori püspökét. A yorki egyházmegyét 735-ben érsekséggé nyilvánították, nagyon valószínű, hogy Beda és Ecgbert ennek előkészületeiről is tárgyalt. Felkereste a lindisfarne-i kolostort is, továbbá megfordult egy másik, ismeretlen kolostorban, amint erről e kolostor egyik szerzeteséhez, Wicthedhez írott levele tudósít. A Brit-szigetek legkülönfélébb sarkaiba szerteágazó levelezéséből és abból a tényből, hogy sok leveléből kiolvashatóan találkozott is a címzettekkel, arra következtetnek, hogy több helyet is felkeresett, bár ezekről az eseményekről és helyszínekről bővebbet nem tudhatunk. 734-ben szerette volna másodszor is felkeresi Ecgbertet, de betegsége megakadályozta ebben. 735. május 26-án halt meg, és Jarrow-ban temették el. Cuthbert erről szóló levele főleg Beda utolsó napjaival foglalkozik, és két okból érdekes: kiderül belőle, hogy Beda közvetlenül a halála előtt is dolgozott:
Cuthbert beszámol továbbá egy versről is, amelyet talán halálos ágyán szerzett. Földi maradványait a 11. században szállították át a durhami székesegyházba. Ottani sírját 1541-ben kifosztották, de tartalmát valószínűleg újból elhantolták a székesegyház Galilea-kápolnájában.
Írásainak egyik furcsasága, hogy a Kommentár a hét katolikus levélhezben azt a benyomást kelti, mintha házasember lett volna. A műben ez az egyetlen első személyben írt passzus: „Az imától elvon a házastársi kötelesség, mert ahányszor csak megcselekszem, amivel feleségemnek tartozom, nem jut időm a fohászra”. A Kommentárok Lukács evangéliumához című írásában is kitér erre: „Azelőtt testi szenvedéllyel bírtam feleséget, ma már csak szentségben és krisztusi szeretetben bírom őt”. Benedicta Ward történész szerint ezek csupán retorikai fogások, N. J. Higham azonban nem talál elfogadható magyarázatot e kitérőkre.
Művei
thumb|left|Beda ábrázolása a Nürnbergi Krónikában, 1493
Neves, tudósként tudományos, történeti és teológiai műveket írt latinul. Témái a zenétől és a zenei ritmikától a bibliamagyarázatokig terjednek. Ismerte az egyházatyák munkáit, az Idősebb Pliniust, Vergiliust, Lucretiust, Ovidiust, Horatiust és más ókori szerzőket is. Valamennyire görögül és héberül is tudott. Latin stílusa szép és világos, bibliakommentárjai azonban inkább szakjellegűek.
Bibliamagyarázataiban az allegorikus kifejtés eszközét alkalmazta, nagy történeti művében pedig csodákról is beszámol — ezt a modern történészek nehezen tudják összeegyeztetni egyébként nagyon is kritikus anyagkezelésével. Újabb kutatások azonban kimutatták, milyen fontos szerepet játszottak az ilyen képzetek a kora középkori tudósok világszemléletében.
Az apokalipszisről írott művét és a De temporum rationét („Az idő számításáról”) Ceolfrith utódának, Hwaetbert apátnak ajánlotta.
Sok modern történész írt alapos elemzést Beda munkájáról. Életéről és művéről 1958 óta évente szimpóziumok emlékeznek meg a jarrow-i Szent Pál-templomban. Walter Goffart történész szavaival: Bedának „előkelő, sőt első helye van a keresztény Európa első történészei között”.
Noha manapság elsősorban történésznek tekintik, saját korában grammatikái, kronológiái és bibliamagyarázatai éppolyan fontosnak számítottak, mint történeti és hagiográfiai művei. Nem történeti jellegű írásai nagyban hozzájárultak a Karoling-reneszánszhoz.
Historia ecclesiastica gentis Anglorum
bélyegkép|jobbra|200px|Egy lap a Beda Petersburgiensis kódexből
Az angol nép egyházi történetét 731 körül fejezhette be, megírásában segítségére lehetett Albinus, a canterburyi Szent Ágoston-apátság apátja is. Az öt könyvből az első földrajzi leírással kezdődik, itt az általános kitekintésben úgy írja le Földünket, hogy az „úgy gömbölyű, mint egy labda”, és „nem mint egy pajzs”. Ezután vázolja fel Anglia történetét Julius Caesar i. e. 55-ös inváziójától. A római kori Britannia kereszténységének rövid ismertetésében szó esik Szent Alban mártíromságáról is. Ezután rátér Canterburyi Szent Ágoston 597-es angliai missziójára, amely elhozta a keresztséget az angolszászoknak. A második könyv 604-ben kezdődik Nagy Szent Gergely halálával, majd a kereszténység térhódítását írja le Kentben, és ismerteti az első próbálkozásokat Northumbria megtérítésére. Ezek katasztrófával végződtek, amikor Penda, Mercia pogány királya 632 körül a Hatfield Chase-i csatában megölte a nemrég megkeresztelkedett Edwin northumbriai királyt. A harmadik könyv már a kereszténység northumbriai terjedéséről szól Oswald és Oswio királyok alatt. A harmadik könyv tetőpontja beszámoló az Anglia történetében fordulópontot hozó whitbyi zsinatról. A negyedik könyv Theodore canterburyi érsekké szentelésével kezdődik, és ismerteti Wilfrid püspök erőfeszítéseit a kereszténység elterjesztésére Sussexben. Az ötödik könyv ér Beda korához. Ebben beszámol egy frízföldi misszióról és a húsvétszámítás miatt kialakult konfliktusáról a brit egyházzal. Beda előszót is írt művéhez, amelyben a könyvet Ceolwulfnak, Northumbria királyának ajánlja. Az előszó említi, hogy a király megkapta a mű egy korábbi változatát: Ceolwulf vélhetőleg tudott annyira latinul, hogy megértse, sőt akár végig is olvassa. Az előszóból világosan kiderül, hogy Ceolwulf maga kérte a korábbi fogalmazványt, Beda pedig Ceolwulf jóváhagyásáért folyamodott: levelezése a királlyal bizonyítja, hogy kolostora kitűnő kapcsolatokat ápolt a northumbriai nemességgel.
Forrásai
A wearmouth–jarrow-i kolostornak kitűnő könyvtára volt. Benedict Biscop és Ceolfrith számos könyvet szerzett be a kontinensről, többek között Euszebiosz és Orosius munkáit. Beda idején a kolostor a tudományosság nagyhírű központjává vált.