thumb|"Az Est" tördelése - cca. 1920 A nyomtatás dokumentumok sokszorosítására szolgáló eljárás. Kínában már i. sz. 200 körül feltalálták, Európában viszont csak a reneszánsz korban jelent meg, a Johannes Gutenberg-féle nyomdaprés volt az első európai nyomdagép. Az évszázadok során sok eltérő nyomtatási eljárás fejlődött ki.

Magasnyomtatás A nyomtatás Kínában már 200 körül ismert volt. A ma ismert legrégebbi, dátummal ellátott, fennmaradt nyomdatermék egy 868-ban készült Gyémánt szútra, de a források alapján már 812-től papírpénzt is előállítottak, amelyhez nélkülözhetetlen a nyomtatás. A magasnyomtatás kezdetleges formáját, a fadúcos nyomtatást alkalmazták, amely abból állt, hogy egy kézzel vésett falapot befestékeztek, majd egy papírlapot ráterítettek, és száraz kefével a hátoldalát dörzsölve hozzásimították. Ugyanekkor már megpróbálkoztak fából faragott, szedhető írásjegyekkel is, jó néhány nyomtatott könyvet készítettek, de az eljárás nem terjedt el széles körben.

Használtak még vésett fahengereket is kis terjedelmű anyagokhoz, aláírásokhoz, hirdetményekhez, rendeletek terjesztéséhez. 1041-ben egy kínai kovács, Pi Seng feltalálta a külön mozgatható nyomóelemeket, de amíg Gutenberg ezeket öntéssel készítette, ő agyagból véste ki a betűképet, majd kiégetéssel szilárdította meg. Érdekes adat viszont, hogy fémbetűt már Tai Csung koreai király is készíttetett saját öntödéjében. A kínai ábécé betűinek mennyisége miatt viszont ez a módszer eléggé nehézkes volt. A betűk száma csak az 1430 körül Koreában kifejlődő fonetikus ábécé megjelenése után csökken. A nyomtatás a kínai kultúrával együtt Japánba is eljutott. jobbra|bélyegkép|300px|Kéziszedés A nyomdászat európai történetének számos korábbi forrását ismerjük. Az olcsón és szöveghűen előállított könyvek egy aranyműves, Johannes Gutenberg találmányainak elterjedésével jelentek meg nagyobb példányszámban. Legfontosabb ezek közül a különálló betűket öntő készülék, a nyomósajtó. Ez egy kis öntőforma volt, állítható méretű oldalfalakkal, alján a matricával, ami a kívánt betű negatívja. Gutenberg aranyművesként már használta a patricát, amivel az ékszerekbe jeleket lehetett ütni. Ezt puhább fémbe nyomta, és így született meg a matrica. A betűkészítés ezen formája 1853-ig nem sokat változott, ekkor viszont Angliában szerkesztenek egy automata öntőgépet, mellyel naponta akár 30 000 betű is készíthető. Gutenberg tökéletesítette a kéziszedést, számos olyan eszközzel dolgozott, ami a mai napig is része a betűszedő műhelyeknek. Folyamatosan fejlesztette a nyomdai betűfémötvözeteket, amelyekhez kereste a megfelelő festékeket. Feltalálta a nyomóformához használt bőrből készült festékezőlabdacsot. Egy fából készült kézisajtót használt, mely a papírt nagy erővel préseli a betűkhöz. A nyomtatott könyvek története egyik mérföldkövének a kézi festéssel gazdagon díszített 42 soros és két hasábos Biblia 1456-os megjelenését szokták tekinteni. A magasnyomtatás egy évszázadokon keresztül fejlődő ágazat volt. A képek ábrázolására szolgáló fametszetek helyett megjelent a klisé. Ezek gyártására később már fényképészeti technikákat használtak. A kézi szedést felváltotta a gépszedés. Ezek tulajdonképp öntőgépek voltak, melyekkel a szedés betűnként (monotype), vagy soronként (linotype) készült. Mind a két módszert Amerikában találták fel 1885-ben. Ezekben matricákat rendeztek sorba egy billentyűzet segítségével, és erről történt az öntés egyenként vagy soronként. Használtak kész betűkkel dolgozó gépeket is, de a betűk sérülékenysége miatt ez nem volt annyira jó megoldás. Azóta a betűfémek használata szinte teljesen megszűnt. Ezek helyett gumi, műanyag és fotopolimer nyomóformákat alkalmaznak. Az ilyen típusú formáról nyomó technikát flexográfiának hívjuk, amely a bélyegzőkészítésből alakult ki.

Síknyomtatás bélyegkép|230px|Egy mai modern nyomdagép kezelőpultja 1796-ban Alois Senefelder feltalálja a litográfiát, és ezzel együtt kidolgozta a síknyomtatás elvét. Először maratással kialakított rézlemezt használ magasnyomóformaként, majd olcsóbb anyagokat keres. Kísérletei közben mészkövet is használ, melynél véletlenül felfedezi, hogy a vizes felületen nem tapad meg a festék. Az ő nevéhez fűződik még a fémfelületről történő síknyomtatás bevezetése is. A litográfiát manapság már csak grafikai eljárásként használják. bélyegkép|bal|230px|Heidelberg Speedmaster CD 102 típusú íves ofszetnyomógép Ugyanez az elv az alapja a bádognyomtatásnak is, melyet plakátgyártásnál, konzervdoboz gyártásnál használtak. Nevét a nyomandó anyagról kapta. A fém, vagy kő nyomóformáról a festéket egy lágyabb anyagú henger vette le, és adta át a fémlemezre. Ebből fejlődött ki a ma leginkább elterjedt ofszetnyomtatás, mely szintén egy közvetett nyomtatási forma. A nyomóformáról a festék előbb egy gumilepedővel bevont hengerre adódik át, majd ez a henger érintkezik a papírral. Két technikus fejleszti ki egymástól függetlenül. Ira W. Rubel, egy New Jersey-beli nyomda tulajdonosa egy véletlen felfedezésből indul ki, a német Caspar Hermann a litográfiából fejleszti tovább. Már Senefelder is gondolt a fémek nyomóformaként történő felhasználásra, de az ő korában még nem voltak meg a technikai eszközök.

Az első jelentős ofszetnyomógép 1907-ben épül meg, majd 1912-ben megjelenik az első tekercspapírról dolgozó gép is. Ez a technika megjelenése óta sokat változott, a nyomóforma anyaga alumínium. Egy elektrolitikusan érdesített és fényérzékeny anyaggal bevont lemezt használnak, mely könnyű, hajlékony, ugyanakkor a felülete kemény, és ennél fogva tartós, esetenként akár pár százezer nyomást is kibír. Régebben alkalmaztak úgynevezett bimetál, és trimetál lemezeket is, melyekkel akár a milliós példányszámot is el lehetett érni, de anyagában és előállításában gazdaságtalanná vált. A fényérzékeny anyag alkotja a zsírszerető nyomóelemeket. Ezt régen fényképészeti módszerrel alakították ki a teljes lemezfelület filmeredetin keresztül történő megvilágításával, majd a nem kívánt elemek hívószerrel történő lemosásával. Ez a módszer nem szűnt meg ugyan teljesen, de ma már egyre több helyen használnak CTP (angolul computer to plate, számítógépről lemezre) eljárást, ahol a számítógépen készült, szedett, tördelt anyagot lézerrel égetik az alumínium-lemezre. Ez közvetlen úton, digitális jelfeldolgozással történik, és feleslegessé teszi a filmeredeti használatát, de előhívása hasonlóképpen történik, mint a levilágításnál. Tartósítószerként mindkét esetben gumiarábikumot használnak, amely az elektrolízissel kialakított alumíniumoxid vízszerető tulajdonságát őrzi meg. Ezt az anyagot már Senefelder is használta a mészkőnél hasonló céllal. Majd a kész formát ezután helyezik a nyomógépbe.

Szitanyomtatás A 19. században újra felbukkan egy némileg feledésbe merült technológia, a szitanyomtatás. A textiliparban használják, ahol filmnyomásnak nevezték el. Főleg a lyoni selyemiparban volt használatos, selymek díszítésére. Kialakulásáról keveset tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy Kínában és Japánban már évszázadokkal ezelőtt használták textilfestésre. A formát fakeretbe erősített emberi haj, később selyemszál alkotja, ráragasztott rizspapírból kivágott sablonnal. A módszer maga nem sokat változott, de ma már modernebb anyagokat és gyártástechnológiát alkalmaznak. A különböző sűrűségű szitaszövetekből sok esetben fototechnikai úton készítik a nyomóformát. Szitanyomtatással olyan anyagok állíthatók elő, amik mással csak nehezen, vagy egyáltalán nem. Manapság is a textilipar használja leginkább, de így gyártják például a közúti jelzőtáblákat is. Papírra is nyomnak vele, általában kis példányszámú névjegyek, plakátok gyártására ideális, de sok esetben használják ofszetnyomatok díszítő jellegű felülnyomására többnyire színtelen UV fényre száradó lakkokkal. Ezek mellett a művészetben is használatos grafikai eljárás.

Mélynyomtatás A 20. század elején tökéletesítik a mélynyomtatást, melynek elve az őskorig nyúlik vissza, majd később az ötvösművészek fejlesztették tovább. A 15. századig kézzel vésték a formákat. Majd savas maratással finomabb árnyalatok visszaadását is lehetővé tették. Ez az eljárás kimondottan művészeti célokra volt használatos. Klics Károly angliai útja során megismerkedik William Henry Fox Talbot találmányával, melynek lényege az, hogy bizonyos sók nagymolekulájú szerves anyagban fényérzékenyekké válnak. Emellett tanulmányozza az akkori modern textiliparban használt mélynyomó gépeket. Ezeket az ismereteket felhasználva kifejleszti a fényképészeti úton történő formakészítést, és a rácsmélynyomtatást. Lényegében az ő találmányát hívjuk ma hagyományos értelemben mélynyomtatásnak. Ezt az elvet alkalmazzák a tamponnyomtatásban is, mely hasonlóan az ofszetnyomtatáshoz, egy közvetett nyomtatási forma. Először egy rugalmas anyagra mélynyomtatással juttatják a festéket, aztán ezt az anyagot nyomják a nyomandó felületre. Az anyag rugalmassága lehetővé teszi, hogy nem csak sík felületnél használható. Manapság többek közt ajándék, és reklámtárgyak (például tollak, öngyújtók) esetében alkalmazzák.

Digitális eljárások A számítástechnika fejlődésével fokozatosan épültek be a nyomdaiparba. Először a fényszedésnél jelentek meg szövegek szerkesztésénél, tördelésénél, majd a fényképészetben is elterjedtek. Ezután megjelentek a nyomóformakészítésben is. Legelterjedtebb formája az ofszetnyomtatásnál alkalmazott CTP. A személyi számítógépekhez használt nyomtatók ugyan már régóta digitális eljárásokkal működnek, de nyomdászati célokra kevés területen használják. A hagyományosan nyomóformáról történő nyomtatással szemben eléggé lassúnak mondható. Eleinte kisebb példányszámú, kevésbé igényes termékeket gyártottak vele, de napjainkban akár 4-500 példányszámú nyomatok gazdaságos, jó minőségű nyomtatására is van lehetőség.

A magyarországi könyvnyomtatás története Magyarországon a könyvnyomtatás kezdetei egybe esnek Mátyás király uralkodásának idejével. Karai László (más források Geréb Lászlónak írják) a király követeként érkezik Rómába, ahol megismerkedik Hess Andrással, és 1471 tavaszán elhívja Budára. 1472-re két könyve jelenik meg: Cronica Hungarorum (Magyarok Krónikája), és a Magnus Basilius: De legendis poëtis – Xenophon: Apologia Socratis (A költők olvasásáról – Socrates védőbeszéde, a két mű egy kötetben). De munkái nem érik el az Itáliából érkező könyvek szintjét. Az ebben az időben létrejött ismert másik nyomda a Confessionale-Officina. E műhelynek három kiadványa maradt fenn az 1477-től 1480-ig tartó időszakból. A Mohácsi vész és a török hódoltság miatt az elkövetkezendő években más országokban tanuló magyar diákok segítségével jelennek meg magyar nyelvű könyvek, és csak Hess András után jó hatvan évvel létesítenek újra magyar nyomdát a törökök által meg nem szállt területeken. Johannes Honterus feltehetően 1535-ben Brassóban alapít üzemet, amelynek első ismert kiadványa 1539-ben jelenik meg. Mindeddig azonban magyar nyelvű kiadvány léte Magyarországon nem bizonyított. Az első ilyen munka valószínűleg a Sárvár melletti officinában készült, melyet Nádasdy Tamás alapított 1537-ben Sylvester János tanácsára. Két nyomtatványát tartják nyilván: Sylvester János: Grammatica Hungaro-Latina 1539-ből, és az 1541-ben kiadott Újtestamentum, mely feltehetőleg az első magyar nyelvű könyv, ami Magyarországon megjelent. 1550-ben Heltai Gáspárral társulva, Hoffgreff György nyomdát alapít Kolozsvárott. Az itt kiadott műveikkel nagy erőfeszítéseket tettek a magyar helyesírás egységesítése érdekében. Heltai ugyan német anyanyelvű volt, de a magyar nyelv és irodalom kiváló művelőjévé vált. Utolsó könyvét 1575-ben nyomtatja, de a kiadása előtt meghal. Később özvegye, majd fia veszi át a műhely vezetését.