A diuretikum (húgyhajtó, vizelethajtó)A diuretikum a diurétikosz görög szóból ered, jelentése: „vizeletkiválasztást segítő”.Régebben íródott szakirodalomban a szaluretikum elnevezés is előfordul. megjelölés tágabb értelemben olyan vegyületekre vonatkozik, amely szerek megnövelik a kiválasztott vizelet térfogatát. A szó modern orvosi értelmezése a klinikai célt tartja szem előtt és ezért csak azokat a vegyületeket nevezi diuretikumnak, amelyek a vizeletürítés fokozása mellett a nátrium- (Na+), illetve leggyakrabban a kloridion (Cl-) kiválasztását is fokozzák, ezzel vérnyomáscsökkentő vagy ödéma lecsapoló hatást eredményeznek. Sok esetben a diurézis egy farmakológiai hatás részeként, illetve egy alkalmazott gyógyszer mellékhatásaként jelentkezik.Brunton, L.L.: Goodman & Gilman's The Pharmacological Basis of Therapeutics. New York, McGraw-Hill Medical Publishing Division, 2006. 11. kiadás, 742–743. oldal, Szekeres L.: Orvosi gyógyszertan. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1980. 357. oldal Gyires K., Fürst Zs.: A farmakológia alapjai, Budapest, Medicina Könyvkiadó Zrt., 2011. 2. kiadás, 277. oldal,
A diuretikumok jelentősége A szervezet tökéletes működésének alapfeltétele a belső környezet állandóságának fenntartása a változó környezetben. A szervezet a belső folyadékában (folyadéktereiben) él, amelynek sókoncentrációja, ezzel együtt ozmolalitása szűk határok között mozog. A só- és vízháztartás szigorúan szabályozott mechanizmusáért elsősorban a vese felelős, amelynek működését hormonok és endogén modulátoranyagok szabályozzák. A szervezet folyadékháztartásában fő szerepet játszó vese mellett jóval csekélyebb mértekben ugyan, de szerephez jut a gyomor-bélcsatorna szekréciója (váladéka), a verejtékezés és a tüdő is. A vese, amelyen a keringő vér negyede halad át percenként, a vizeletbe választja ki a szervezet számára feleslegessé vált vizet, sókat és anyagcsere-végtermékeket, ezzel biztosítva a szervezet állandóságát. Mindezekből következik, hogy a vese bárminemű megbetegedése, működési zavara kihat az egész szervezetre, felborítva annak egyensúlyát.Fonyó A.: Az orvosi élettan tankönyve, Medicina Könyvkiadó Zrt., Budapest, 7. kiadás, 2014. 277–281. oldal. A diuretikumok olyan gyógyszerek, amelyek segítségével valamilyen mechanizmus szerint a vesére hatva a páciens testéből a felhalmozódott fölös víz (vizenyő, ödéma) eltávolítható, illetve a sóháztartás zavara miatt kialakuló magas vérnyomás normalizálható. Bár a vizelethajtás során a beteg számára a hatás eredményességének fokmérője a „térfogat”, tehát a megnövekedett vizelet mennyisége, azonban azt látnunk kell, hogy a diuretikumok nem közvetlenül a kiürülő víz mennyiségét fokozzák. A vizelettérfogat növekedése a diuretikum által megnövelt sókiválasztás következménye. Vagyis annak az elfogyasztott és feleslegessé vált konyhasómennyiségnek az ozmotikus hatása érvényesül, amit a vese a vérből a vizeletbe kiürít.Minneman, K. P. Wecker, L. W. :Brody's human farmacology; Molecular to Clinical, Elsevier Mosby, 4. kiadás, 1998. 163–171. oldal
Az emberi vese több mint 1 millió mikroszkopikus méretű egységből – úgynevezett nefronból – áll, amelyeket két funkcionális egység, a glomerulus és tubulus épít fel. A glomerulus kiszűri az elővizeletet a rajta áthaladó vérből, a tubulus pedig az így létrejött elővizeletből visszajuttatja a szervezet számára fontos anyagokat, kialakítva ezzel a vizelet végső összetételét. A diuretikumok ezt a visszaszívódást gátolják vagy módosítják. Kémiai szerkezetüktől függően a tubulus különböző szakaszán hatnak és eszerint a hatás szerint csoportosíthatók.
Anatómiai és élettani háttér bélyegkép|A vese funkcionális egysége a nefron. Részei: 1. Befutó (afferens) arterióla 2. Glomerulus 3. Bowman-tok 4. A Bowman-tokot elhagyó primér vizelet 5. Vizelet 6. Proximális kanyarulatos csatorna 7. Henle-kacs 8. Disztális kanyarulatos csatorna, amely fokozatosan gyűjtőcsatornába megy át 9. Efferens arterióla bélyegkép|A glomrulus a nefron kezdeti szakasza, ahol a primér vizelet kiszűrése történik Ez a szakasz a diuretikumok hatásmechanizmusának megértéséhez elengedhetetlenül szükséges minimális anatómiai és élettani ismeretekkel foglalkozik. A vesével és vizelettel kapcsolatos további információk itt:
A szervezet normális működéséhez elengedhetetlen a belső környezet és a folyadékterek összetételének kémiai állandósága, vagyis homeosztázisa. Továbbá a sejteket körülvevő extracelluláris folyadék térfogati állandóságának biztosítása is (izovolémia). Ezeknek a paramétereknek a fenntartása túlnyomórészt a vese feladata, mely kiválasztó működésével, a vizeletelválasztással gondoskodik a testnedvek állandóságáról.
Az emberi vese frontális metszeti képén két, jól elkülönülő zóna látható: a külső kéregállomány (cortex) és az alatta elhelyezkedő velőállomány (medulla). A velőállomány további két részből, a külső és belső velőből épül fel. A vese funkcionális egysége a nefron, melyből mindegyik vesében több mint 106 található. A nefron alapvetően két részből, a glomerulusból és az annak folytatását képező tubulusból épül fel. Az emberi vesében az óriási számú nefron teljes hossza meghaladja a 40 kilométert.Guba Ferenc: Orvosi biokémia. Budapest, Medicina, 1988. 2. kiadás, 474. oldal,
A kéregállományban helyezkednek el a glomerulusok, melyek a vesét ellátó artéria mikroszkópos méretű leágazódásai. Az erek (afferens arteriólák) a glomerulusban előbb szétágazva érgomolyagot képeznek, majd ismét összekapcsolódva elhagyják a glomerulust. A megközelítőleg gömb alakú glomerulus érkapillárisokat egy tok (Bowman-tok) veszi körül, mely csőszerű kapillárisba szűkülve folytatódik. A tokot és a belőle eredő kapillárist nevezik tubulusnak, amely funkcionálisan egy gyűjtőcsatorna. A tubulus gyűjtőcsatorna több kanyart leírva (proximális kanyarulatos csatorna) a külső velőállományba jut, ahol beszűkül (Henle-kacs), majd U alakú kanyart téve visszakanyarodik a glomerulusok közelébe (disztális kanyarulatos csatorna), a vese kéregállományba. Itt több kanyar megtétele után más glomerulusokból eredő tubulusokkal együtt nagyobb és nagyobb gyűjtőcsatornába megy át.Guyton, A. G., Hall J. E.: Textbook of medical physiology, Elsevier Saunders, 2006, 11. kiadás, 307–347. oldal.
A vizeletképzés folyamata a glomerulusokban „ultrafiltrációval” (molekuláris szűréssel) kezdődik, ahol az uralkodó hidrosztatikai nyomás folyadékot szűr ki a glomerulust körülvevő tokba. Egészséges emberi vese glomerulusaiban percenként kb. 600 ml vér áramlik át, amelyből 120 ml filtrátum (átszűrt folyadék) képződik (naponta átlagosan kb. 180 liter), de ennek a primér vizeletnek több mint 99%-a a tubuláris rendszeren való átáramlás során visszaszívódik. Az óriási mennyiségű filtrátum visszaszívódása során kémiai összetételében is változik a tubulusokban, miközben a maradék a primér vizeletből végleges vizeletté módosul, létrehozva a napi kb. 1,5 liter vizeletmennyiséget. A vesék a napi vízkiválasztást bizonyos határok között (0,5 és 12 liter) képesek növelni vagy csökkenteni, a filtrációs és visszaszívódási arányt módosítva. Ennek mértékét gyógyszerekkel befolyásolni lehet.
A glomerulus membránfelületei szűrőként működnek, vagyis molekuláris „szitának" tekinthetők, amelyek a vérplazma oldott anyagait molekulatömeg, töltés, illetve a molekula alakja szerint szelektálják, tartják vissza, vagy engedik át a Bowman-tok űrterébe. A glomerulus filtrátuma csaknem teljesen fehérjementes, és a vérplazma valamennyi diffúzibilis (a glomerulusbon átjutni képes) összetevőjét, – mint elektrolitok, glükóz, aminosavak és más kis molekulaméretű szerves anyagokat, húgysav, urea, kreatinin – tartalmazza.
Könnyen belátható, hogy a napi 180 liter filtrátum oldott összetevőinek a vizeletbe kerülése és a szervezetből történő kiürülése tragikus lenne és halálhoz vezetne. Ebből következik, hogy a primér vizeletből a nélkülözhetetlen elektrolitokat és szerves komponenseket vissza kell juttatni a keringésbe. Ezen anyagok visszaszívását nevezik vese reszorbciónak, mely folyamat a mintegy 40 kilométer hosszúságot kitevő tubulusokban történik.
Diuretikumok használatának leggyakoribb indikációi Szöveti vizenyő (ödéma) Az ödéma a folyadékterek egyensúlyának, azok működésének abnormális állapota. Normális fiziológiás körülmények között az érpályából (intravazális térből) folyadék áramlik a szövetközötti (interstitialis) térbe, hogy táplálékkal lássa el a szövetek sejtjeit. Az oda került folyadék teljes mennyisége a nyirokérrendszerben összegyűlve visszajut a nagyvérkör vénás oldalára. Ennek köszönhetően a szervezet szövetei között található folyadék térfogata állandó. Ha a pillanatnyi élettani igényeknek megfelelően az erekből több folyadék áramlik ki, akkor az ugyancsak megnövekedett nyirokáramlásnak ezzel a terheléssel lépést kell tartania. Ez azt jelenti, hogy a szövetek közötti térbe beáramló és az azt elhagyó folyadék térfogata egyensúlyban van. Ha azonban a folyadékot elszállító nyirokáramlás nem képes a megnövekedett filtrátumot elszállítani, vagy maga a nyirokáramlás akadályozott, a szövetközti folyadék térfogata növekedni kezd és szöveti vizenyő (ödéma) lép fel, miközben a vérplazma térfogata csökkenhet is.Guyton, A. G., Hall J. E.: Texbook of medical physiology, Elsevier Saunders, 2006, 11. kiadás, 302-305. oldal.
A diuretikumok alkalmazásának egyik leggyakoribb célja a szöveti vizenyők mobilizációja (lecsapolása), illetve újraképződésének gátlása, valamint az, hogy az interstitialis folyadék kémiai összetétele közelítse a normális fiziológiás értéket.
A folyadékterekre és az ödéma kórélettanára vonatkozó további információk:
Vérnyomáscsökkentés Hipertóniáról beszélünk, ha ismételten mérve 90 Hgmm feletti diasztolés nyomást észlelünk.Sherwood L.: Human physiology from cells to systems. Brooks/Cole Thomson Learning, Australia • Canada • Mexico • Singapore • Spain • United Kingdom • United States, 2001. 4. kiadás, 358. oldal. A magas vérnyomásos betegek 30-40 százalékánál szigorú sóbevitel csökkentéssel (legfeljebb napi 1 g NaCl) eredményes vérnyomáscsökkenés érhető el. Ezt az erőteljes sómegvonást a betegek otthoni körülmények között általában képtelenek tartani. Ezért a még elfogadható és otthoni körülmények között tartható mérsékelten csökkentett (3-4 g NaCl/nap) sóbevitel mellett egyidejűleg diuretikumot ír elő az orvos. A magas vérnyomás kezelésében tehát nagyon gyakran a diuretikumok (tiazid-származékok) az első választható gyógyszerek.Szekeres L.: Orvosi gyógyszertan. Budapest, Medicina Könyvkiadó, 1980. 342. oldal Bár a diuretikumok alkalmazása a hipertónia kezelésében több évtizedre tekint vissza, érdekes módon a vérnyomáscsökkentő hatásmechanizmusuk nem teljesen ismert. A diuretikumok jellemző módon fokozzák a NaCl kiürülését a vizelettel, de ezen túlmenően egy nem teljesen ismert direkt vérnyomáscsökkentő érhatást is kifejtenek. Ez azt jelenti, hogy vérnyomáscsökkentő hatásukat a diuretikus dózisnál sokkal kisebb adagban is kifejthetik, ezért a diuretikumokra jellemző mellékhatások elkerülése végett hipertóniás betegeknél jóval kisebb dózisban alkalmazzák őket.Brunton, L.L.: Goodman & Gilman's The Pharmacological Basis of Therapeutics. New York, McGraw-Hill Medical Publishing Division, 2006. 11. kiadás, 847–850. oldal,
Oszteoporózis (Osteoporosis)