A konstanzi zsinat a katolikus egyház által XVI. egyetemes zsinatként számon tartott, 1414. november 5. és 1418. április 22. között Konstanz városában tartott egyházi gyűlés volt. Elsődleges célja a nagy nyugati egyházszakadás megszüntetése, vagyis a latin egyház látható egységének helyreállítása volt. A zsinat megnyitásakor három pápai igénylő állt egymással szemben: a római XII. Gergely, az avignoni XIII. Benedek és a pisai XXIII. János.
A zsinat a középkori Európa egyik legnagyobb egyházi és diplomáciai gyűlése volt. Nemcsak a pápai egység helyreállításával, hanem hitbeli ügyekkel, egyházreformmal, nemzetközi jogi vitákkal és uralkodói diplomáciával is foglalkozott. Működése jól mutatja, hogy a nyugati egyházszakadás nem pusztán személyi vagy politikai konfliktus volt, hanem kánonjogi, ekkleziológiai, pénzügyi, lelkipásztori és diplomáciai válság is.
A zsinatot XXIII. János, a pisai obediencia pápai igénylője hívta össze, Luxemburgi Zsigmond magyar és római király erőteljes támogatásával. A római obediencia szempontjából azonban döntő jelentőségű volt, hogy XII. Gergely követei 1415. július 4-én az ő nevében elismerték, illetve szabályosan újra összehívottnak tekintették a zsinatot, majd bejelentették Gergely lemondását. Ez a lépés tette lehetővé, hogy a zsinati megoldás ne pusztán a pisai obediencia kezdeményezéseként jelenjen meg.
A zsinat munkája három fő ügy köré szerveződött: az egyház egységének helyreállítása (causa unionis), a hitbeli viták rendezése (causa fidei), valamint az egyház reformja „fejében és tagjaiban” (causa reformationis in capite et membris). Legfontosabb eredménye az volt, hogy felszámolta a nyugati egyházszakadást: XXIII. Jánost letették, XII. Gergely lemondását elfogadták, XIII. Benedeket megfosztották igényétől, majd 1417. november 11-én Oddone Colonna bíborost választották pápává, aki V. Márton néven kezdte meg pontifikátusát.
A zsinat egyes üléseinek és határozatainak teológiai-jogi értékelése később vitatottá vált. Különösen az 1415. április 6-i Haec sancta dekrétum értelmezése okozott vitát, mivel a szöveg rendkívüli válsághelyzetben a zsinat tekintélyét a pápai igénylők akadályozó magatartása ellenére is érvényesítette. A későbbi katolikus tanítás nem fogadta el általános dogmatikai tételként az egyetemes zsinat pápával szembeni felsőbbségét, ugyanakkor a konstanzi zsinat történeti szerepét — az egyházszakadás megszüntetését és V. Márton megválasztását — a katolikus egyháztörténet elismeri.
jobbra|bélyegkép|260px|Európa a nyugati egyházszakadás korában
Előzmények: a nagy nyugati egyházszakadás
A konstanzi zsinat közvetlen előzménye a nagy nyugati egyházszakadás volt. XI. Gergely pápa 1377-ben visszatért Rómába az avignoni tartózkodás évtizedei után, de 1378. március 27-én meghalt. A római konklávé erős városi nyomás alatt zajlott, mivel a római lakosság attól tartott, hogy egy francia pápa újból Avignonba helyezné a pápai udvart. A bíborosok 1378. április 8-án Bartolomeo Prignanót, Bari érsekét választották meg, aki VI. Orbán néven lett pápa.
A választást a bíborosok kezdetben több formában elismerték, de VI. Orbán kormányzati stílusa, reformtörekvései és a bíborosi testülettel való konfliktusai gyorsan kiélezték a helyzetet. A bíborosok egy csoportja később arra hivatkozott, hogy a római tömeg fenyegetése miatt a választás nem volt szabad, ezért érvénytelen. 1378. szeptember 20-án Fondiban Genfi Róbert bíborost választották meg, aki VII. Kelemen néven lépett fel. Hívei őt tartották törvényes pápának, a mai katolikus történeti besorolás szerint azonban ellenpápának számít.
Az „ellenpápa” megnevezés visszatekintő történeti és egyházi besorolás: a kortárs hívek, uralkodók és egyházi intézmények saját obedienciájuk pápai igénylőjét rendszerint törvényes pápának tekintették. Az obediencia ebben az összefüggésben nem külön egyházat jelentett, hanem egy adott pápai igénylő joghatóságának elismerését. A szakadás ezért elsősorban nem új dogmatikai tanítások körül létrejött felekezeti szakadás volt, hanem a pápai hivatal betöltésének érvényességét, az egyházi joghatóságot, a pápai kúria működését és az egyház látható egységét érintő legitimációs válság.
A szakadás ettől kezdve római és avignoni obedienciákra osztotta a latin kereszténységet. A két pápai udvar saját bíborosi kollégiummal, kúriával, kinevezési gyakorlattal és pénzügyi igényekkel működött. Az egyes országok és fejedelmek állásfoglalását dinasztikus, diplomáciai, katonai, egyházpolitikai és kánonjogi szempontok együtt alakították. A százéves háború miatt Franciaország és Anglia ellentéte különösen erősen befolyásolta az obedienciák megoszlását, de a kép nem volt mindenütt állandó: egyes területek és fejedelmek idővel obedienciát váltottak.
A szakadás gyakorlati egyházkormányzati problémákat is okozott. A párhuzamos pápai kúriák versengtek a javadalmak, kinevezések, annáták és egyházi jövedelmek fölött. Az egyházi javadalom olyan egyházi hivatalhoz vagy intézményhez kapcsolódó jövedelem volt, amelynek betöltése lelkipásztori, jogi és pénzügyi kérdés is volt. Az annata a javadalom első évi jövedelméhez kapcsolódó pápai díj volt. A párhuzamos kinevezések, a kölcsönös kiközösítések és az eltérő obedienciák sok helyen lelkiismereti és jogi bizonytalanságot okoztak, bár a mindennapi vallási élet számos térségben tovább működött.
Megoldási kísérletek a zsinat előtt
A válság tartóssá válásával több megoldási javaslat alakult ki. A teológusok, kánonjogászok és egyetemek — különösen a párizsi egyetem köre — több utat vitattak meg. A via cessionis a pápai igénylők kölcsönös lemondását, a via compromissi döntőbíráskodást vagy választott bírákra bízott megoldást, a via concilii pedig egy egyetemes zsinat döntését jelentette. Időnként felmerült az engedelmesség megvonása is, amelynek célja az volt, hogy az uralkodók és egyházak nyomást gyakoroljanak a lemondani nem akaró pápai igénylőkre.
A konciliarizmus az a késő középkori kánonjogi és egyháztani irányzat volt, amely az egyetemes zsinatot az egész egyház képviseleti szervének tekintette, és a nyugati egyházszakadás rendkívüli helyzetében a zsinat tekintélyét a vitatott pápai igénylőkkel szemben is érvényesíthetőnek tartotta. A konciliarista gondolkodás nem pusztán elméleti kérdésként jelent meg, hanem gyakorlati válságkezelési válaszként: a szakadás olyan helyzetet teremtett, amelyben egyik pápai igénylő sem rendelkezett mindenki által elismert, vitán felül álló joghatósággal.
A legfontosabb korai zsinati kísérlet a pisai zsinat volt 1409-ben. A pisai gyűlés mind a római XII. Gergelyt, mind az avignoni XIII. Benedeket letettnek nyilvánította, majd új pápai igénylőt választott V. Sándor személyében. Mivel azonban sem XII. Gergely, sem XIII. Benedek nem fogadta el a pisai döntést, a zsinat nem megszüntette, hanem átmenetileg három részre bővítette a válságot. V. Sándort a pisai obedienciában XXIII. János követte.
A pisai kudarc után egyre világosabbá vált, hogy a szakadás felszámolásához nemcsak egyházi, hanem széles körű diplomáciai megoldás is szükséges. Ebben döntő szerep jutott Luxemburgi Zsigmondnak, aki magyar királyként, majd 1411-től római királyként a nyugati kereszténység politikai közvetítőjének szerepére törekedett. Célja az volt, hogy a pápai igénylők ügyét egy olyan általános zsinat elé vigye, amelyet a főbb európai hatalmak és obedienciák legalább gyakorlati szinten elfogadnak.
Összehívása, résztvevői és működése
bélyegkép|jobbra|260px|Zsigmond és felesége, Cillei Borbála bevonul a konstanzi zsinatra. Ulrich Richental miniatúrája a Chronik des Konzils von Konstanz című műből jobbra|bélyegkép|260px|Luxemburgi Zsigmond a zsinaton
A konstanzi zsinatot XXIII. János pisai pápai igénylő hívta össze Luxemburgi Zsigmond támogatásával. XXIII. Jánosnak szüksége volt Zsigmond politikai és birodalmi védelmére, Zsigmondnak pedig olyan zsinatra, amely ténylegesen képes lehet az egyházszakadás felszámolására. A helyszínül választott Konstanz a Német-római Birodalom területén feküdt, ugyanakkor alkalmas volt arra, hogy itáliai, francia, német, angol és később ibériai küldöttek is részt vegyenek rajta.
A megnyitást 1414. november 5-ére szokás tenni, az első nyilvános ülésre november 16-án került sor. A tanácskozások a konstanzi székesegyházban és a város több más épületében zajlottak. A résztvevők pontos száma a forrásokban eltérően szerepel, de a zsinat nagyságát nem pusztán a püspökök száma, hanem a bíborosok, apátok, szerzetesrendi képviselők, teológusok, kánonjogászok, egyetemi küldöttek, uralkodói követek és világi előkelők rendkívül széles köre adta.
A zsinat egyik szervezeti újítása a „nemzetek” szerinti szavazás volt. Ez nem modern nemzetállamokat jelentett, hanem földrajzi-politikai és egyházi képviseleti csoportokat. Kezdetben az itáliai, német, francia és angol nemzet, valamint a bíborosi kollégium játszott meghatározó szerepet. Az Ibériai-félsziget képviselőinek csatlakozásával 1416 októberétől a hispán nemzet is önálló szavazati egységként vett részt a zsinati rendszerben. A „német nemzet” nem csupán a szűkebb német területeket foglalta magában, hanem több közép- és észak-európai résztvevőt is, köztük magyarokat, lengyeleket és skandinávokat.
A nemzetek szerinti szavazás gyakorlati megoldás volt. Célja az volt, hogy a nagyszámú itáliai résztvevő ne tudja önmagában meghatározni a zsinat irányát, és a különböző európai obedienciák képviselete kiegyensúlyozottabb legyen. Ez a szerkezet ugyanakkor nem szüntette meg a nemzeti, dinasztikus és egyházpolitikai ellentéteket: a francia, angol, német, itáliai és ibériai érdekek gyakran különböző reform- és egységterveket támogattak.
Zsigmond nem a zsinat egyházi elnöke volt, hanem világi védnöke, diplomáciai közvetítője és egyik legfontosabb politikai motorja. Követeket küldött, tárgyalt az uralkodókkal és a pápai igénylőkkel, valamint igyekezett biztosítani, hogy a zsinat ne oszoljon fel eredménytelenül. Különösen jelentős volt az a diplomáciai tevékenysége, amellyel Franciaország, Anglia, Burgundia, az ibériai királyságok és a birodalmi fejedelmek támogatását próbálta megnyerni.
Konstanz a zsinat éveiben nem csupán teológiai és jogi tanácskozások színhelye volt, hanem nagyszabású nemzetközi találkozóhely is. A városban követek, hivatalnokok, kereskedők, kézművesek, könyvmásolók, szolgák, lovagok és uralkodói kíséretek jelentek meg. A mindennapi életet körmenetek, ünnepi bevonulások, vendéglátás, piacok, udvari reprezentáció és diplomáciai tárgyalások határozták meg. Ulrich Richental krónikája ennek a városi emlékezetnek egyik legfontosabb forrása, de adatait a modern kutatás forráskritikával kezeli, mivel a mű több változatban fennmaradt és részben reprezentációs célú szöveg.
Az egyházszakadás felszámolása
A zsinat első és legsürgetőbb feladata az egyházszakadás megszüntetése volt. A konstanzi atyák többsége számára a helyzet rendkívüli volt: egyetlen pápai igénylő legitimitása sem volt olyan módon egyetemesen elfogadott, hogy önmagában megoldhatta volna a válságot. Ezért a zsinatnak egyszerre kellett megőriznie az egyházi jogfolytonosságot és olyan gyakorlati utat találnia, amelyet az eltérő obedienciákból érkező résztvevők is elfogadhattak.
XXIII. János kezdetben abban bízott, hogy a zsinat az ő pápai igényét erősíti meg. Amikor azonban a zsinati többség a három igénylő együttes eltávolítása felé mozdult, helyzete meggyengült. 1415. március 20-án titokban elhagyta Konstanzot és Schaffhausenbe távozott. Távozása súlyos válságot okozott, mert felmerült, hogy a zsinat pápai támogatás nélkül feloszlik vagy érvénytelenné válik. A zsinat erre válaszul kimondta, hogy nem oszlatható fel addig, amíg az egyházszakadást meg nem szüntetik és az egyház reformjának fő kérdéseit meg nem tárgyalják.