Makkai Sándor (Nagyenyed, 1890. május 13. – Budapest, 1951. július 19.)Halálesete bejegyezve a Bp. XIV. ker. állami halotti akv. 584/1951. folyószáma alatt. erdélyi magyar író, pedagógus, református lelkész, az Erdélyi református egyházkerület püspöke 1926-tól 1936-ig.
Élete Gyermekkor és tanulóévek (1890–1912) A székely eredetű Makkai család Galambodról került Nagyenyedre. Makkai Domokos és Nagy Róza fia. Apja, kiváló irodalomtanár és igazgató volt a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Édesanyja Nagy Róza, Nagy Antal marosvásárhelyi kántortanító lánya, akivel kilenc gyermekük született, de csak öt érte meg a felnőtt életkort. A népes családban Sándor volt a legifjabb gyermek. Alig 6 éves amikor édesapját elveszíti, édesanyja egyedül nevelte tovább. Meghatározó volt számára e kapcsolat és a tőle kapott hatások.
A nagyenyedi, kolozsvári és sepsiszentgyörgyi református kollégiumba járt középiskolába. Kolozsváron osztálytársa volt Reményik Sándor, akihez barátság is fűzte. Kolozsvárról ismét visszatért szülővárosába. Végül a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumban fejezte be középiskolai tanulmányait 1908-ban A kolozsvári Református Teológián és ezzel párhuzamosan a Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karán tanult. A Kolozsvári Református Teológiai fakultás igazi személyiségformáló intézménnyé lett számára. Az 1895-ben Kolozsvárra költözött Teológia az új teológusnemzedék kialakító műhelye lett. Szoros szellemi kapcsolat alakult ki az egyetem más fakultásaival s nem utolsósorban a külföldi teológiai tudományossággal is. Makkai jeles tanuló volt, kétszer is szónokolt a teológus-élet jeles napjain. Először harmadévesen a reformáció ünnepén, majd a negyedik évben március 15-én. 1912-ben megjelent egyetlen verseskötete, a „Számadás”.
Teológiai tanulmányaival párhuzamosan négy félévet járt a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem bölcsészkarára, ahol pedagógiát, filozófiát és esztétikát tanult. Itt 1912-ben filozófiai doktorátust szerzett. Doktori értekezésének címe: „Bevezetés a személyiség paedagogikájába”. A mű három részből áll, amelynek első, bevezető részében a pedagógia meghatározását és célját adja meg; a másodikban az abszolút pedagógiai célnak, a személyiségnek az alkatát és lényegét jellemzi, a harmadikban pedig a nevelő és a nevelt közti viszonyt elemzi
A nagyenyedi környezet racionalizmusa és liberalizmusa után itt többféle hatás érte: Nagy Károly igazgató-professzor (1868–1926) teológiai liberalizmusától és valláserkölcsi humanizmusától kezdve Kecskeméthy István professzor (1864–1938) belmissziói irányultságán át, Ravasz László (1882–1975) és Bartók György (1882–1970) termékenyítő hatásáig, s magának az önálló értékelméletet alkotó, neokantiánus Böhm Károlynak (1846–1911) a filozófiai előadásáig.
A szolgálatok első évei (1912 – 1918) Makkai Sándor lelkipásztori pályafutásának első szakasza 1912-től 1918-ig tartott. Az első lelkészképesítő vizsga (1912 jún.) után két hónapig Nagyenyeden volt segédlelkész, majd visszatért Kolozsvárra, ahol 1915-ig volt vallástanár. Hitoktatóként az elemi iskolában tanított vallást. Az utolsó évben az esperes mellett segédlelkészként is szolgált. 1913 májusában a Böhm Károly Társaság titkárává választották. Ugyanazon év nyarán kötöttek házasságot Borsay Margittal, Borsay Samu kiváló egyházzenész lányával, akitől két gyermeke született: László és Sándor. Ettől kezdve bensőséges baráti kör alakult ki Makkaiék otthona körül. Náluk gyűltek össze a fiatal lelkészek, hitoktatók, tanársegédek és fiatal professzorok, mind fiatal kolozsvári teológusok inspiráló baráti közössége: Varga Zsigmond (1886–1956), Révész Imre (1889–1967), Gönczy Lajos (1889–1986), Tavaszy Sándor (1888-1951), Mátyás Ernő (1888–1950), Imre Lajos (1888–1974), akik később mind meghatározó szerepet játszottak a magyar református teológia megújításában 1913 őszén súlyos beteg lett Makkai és 1914 márciusáig szanatóriumi kezelés alatt állt. Visszatértekor Ravasz László kereste meg, hogy legyen munkatársa Református Szemle működtetésében. Ezzel vette kezdetét az egyházi sajtóban való állandó jelenléte, mint cikkíró, belső munkatárs (mint a valláslélektani és filozófiai szakirodalom ismertetője, bírálója) majd, mint szerkesztő.
Az első világháború kitörése után megjelent „A háború kátéja” című hitvallása, amelyben bibliai alapokra építve magyarázza a háború okait, de ugyanakkor evangéliumi vigasztalást is kíván nyújtani. Fejtegetése egyszerű: a háborút mindig az ember bűne okozza. Isten ítélete pedig önismeretre és kötelességtudatra ébreszt. A háborúban a jövendőre kell gondolni és naponként kell gyakorolni a vigasztalást és az imádkozást, mert így még a háború is Isten gyermekévé tesz. A „Szentírás a világháborúban” című cikkében a megpróbált és vigasztalást kereső ember mindennapi bibliaolvasás révén elnyert áldásaira mutat rá. 1915-ben Ravasz Lászlóval és Imre Lajossal megalapítják az „Út” című gyakorlati teológiai folyóiratot, melynek célja a lelkipásztori munka irányítása.
Makkai feladata a hitoktatás és vallásos nevelés rovata lett. Így indult el a „Hogyan tanítsunk vallást?” című cikksorozat, amelyben tapasztalatait, törekvéseit és tanácsait foglalta össze. Tiltakozik a vallástanítás puszta ismeretközléssé tétele ellen, és kifejti a saját nézeteit. Módszerként ajánlja, hogy az Ige magvait, mint megragadó képeket kell a gyermekbe plántálni. Ezeken kívül összefoglalja a vallástanítás pedagógiai törvényeit, tanterveket, óravázlatokat közöl. A vallástanítás teológiai alapokra helyezésében mérföldkő ez a sorozat, amelynek szellemében készítette el a „Biblia" című tankönyvet (1915) és a „Kegyelemből, hit által" (1929) című munkáját. Makkai teológiai szemléletmódjának az alakulásában jelentős állomásnak tekinthető „A hit szeme” című cikke, amelyet a Protestáns Szemle közölt 1915-ben. Alaptétele, hogy a hit nemcsak a szív és akarat világában él, hanem elsősorban szeme, látása van. Akarati tevékenysége, hatalma van, magasabb, egyetemesebb igazolását nyújtja a világképnek, mint a tudomány. Éppúgy fejlődésnek van alárendelve, mint az értelem és növelhető. Így a hit és az értelem, a vallás és a tudomány között nincs összeférhetetlenség és nem zárják ki egymást. Az élet nem más, mint a hit és az értelmi megismerés egysége.
Barabás Samu esperes ajánlására az ezerlelkes magyar református lakosságú mezőségi Vajdakamarás református gyülekezete 1915. nov. 1-től lelkészévé választotta. Két évet töltött a hegyektől elzártan, a legnehezebb háborús időkben, a szegénységet, sőt a nyomort is megtapasztalva. Keserves találkozás volt ez az idő a sötétséggel, babonasággal, háborús ínséggel, járványokkal. 1915–1917 között Vajdakamaráson lelkész. A vajdakamarási szolgálat szolgálata alatt a református lelkipásztor küldetése felett elmélkedik és a maga számára olyan alaptételeket fogalmaz meg, amelyekhez a későbbiekben még tudatosabban ragaszkodik. Ezeknek az éveknek az emlékei adták az 1936-ban megírt „Holttenger” című regényének környezetrajzát. A nehéz körülmények ellenére 1915 őszétől 1917 júniusáig hol vonaton, hol szekéren, hol gyalog, de rendszeresen járt be a kolozsvári Teológiára előadásokat tartani. Lelkipásztori munkája közben intenzíven készült teológiai magántanári vizsgájára, amit 1917 májusában tett le. A kolozsvári hittudományi fakultás magántanárrá habilitálta rendszeres és gyakorlati teológiából egyszerre.
Losoncon ismerte meg Makkai a sárospataki Teológia egyik professzorát, Nagy Bélát, aki jelezte neki, hogy Sárospatakon megüresedett a gyakorlati teológiai tanszék. Az egyházkerület vezetősége is egyértelműen az ifjú erdélyi jelöltet, Makkai Sándort támogatta, aki 1917. június 14-én el is vállalja a sárospataki főiskola gyakorlati teológiai tanszékének vezetését. A tanítás mellett Makkai ellátta a főiskolai lelkészi teendőket is: áhítatokat, ifjúsági istentiszteleteket tartott és bevezette a hallgatókat a vasárnapi iskolai és az ifjúsági missziói munkába. Nagy tudásával, hatalmas munkaerejével, állandó munkakészségével, lebilincselő előadási módjával, rövid egy év alatt mind a tanári kar, mind az ifjúság nagyrabecsülését és szeretetét kivívta.
Nagyszabású előadássorozatot szervezett a reformáció 400 éves évfordulójára. Ennek kapcsán írta meg „A vallás a protestantizmusban” című cikkét, melyben rámutat a protestantizmus nemzeti-politikai és racionális vonására, amely a szabadság vallásává teszi. A protestantizmus egyetemes jellegű, mert tovább lép a tudomány, az irodalom, a művészet, a társadalmi élet és politika területére. De sajnos éppen emiatt, már úgy tekintenek rá, mint egy liberális humanizmusra. A Reformációt azonban az élő hit szülte. A jelenkor viszont túlságosan kiélezte a maga racionalizmusát, mindent észszerűsítve. Így lett az Isten fiából néptanító, a megváltás pedig tanítássá, példává. Mindössze egy évig, 1917. szept. 1-től 1918. aug. 31-ig tartózkodott Sárospatakon, mert a kolozsvári teológiai fakultás meghívta a megüresedett vallásbölcsészet és rendszeres teológiai tanszékre, ahol 1918. szept. 1-től 1926. aug. 31-ig működött.
Kolozsvári teológiai professzorként (1918–1926) Makkai 1918-tól Kolozsvárott volt teológiai tanár. A kolozsvári Teológiára való visszajövetelét az 1918 januárjában elhunyt Kenessey Béla erdélyi püspök utódjául megválasztott Nagy Károly professzor vezette vallásbölcsészeti és rendszeres teológiai tanszék megüresedése tette lehetővé. 1918. szeptember 5-én, „A mi fakultásunk” címmel tartotta meg székfoglaló előadását. Az 1918-as impériumváltás tragikus fordulatot hozott: Erdély Románia része lett. A Trianon utáni állapotokat politikailag, társadalmilag, gazdaságilag egyaránt traumaként élte meg. Megdermedt a kulturális és az egyházi élet is. Makkai Sándor is nehezen dolgozta fel ezt az új helyzetet. Tanársága első éveiben intenzív elméleti munkát végzett. A tanulásba menekült Ravasszal, Révésszel és Tavaszy Sándorral együtt, minden „szabad” idejüket a könyvtárban töltötték. Makkai ebben az időben a vallástörténetet, a Heidelbergi Kátét, a II. Helvét Hitvallást és Kálvin Institúcióját tanulmányozta. Középiskolák felső osztályainak írt tankönyvet, amelyben a református keresztyén vallás alapvonalait, tartalmát és védelmét foglalta össze.
Az Intézet feladatát három vonatkozásban határozza meg. 1. legyen tudományos főiskola: mivel a teológia a hitet nem teremti, hanem feltételezi. 2. legyen lelkésznevelő intézet: tehát legyen gyakorlati jellege. A tanárok nevelői személyisége legyen meghatározó. 3. végül leszögezi: legyen a Teológia sajátosan erdélyi intézmény és szem az erdélyi Sionon. 1921 nyarán Ravasz László eltávozott Kolozsvárról. Üresen maradt tisztségeinek többségét Makkaival töltötték be: ő lett az igazgatója a Teológiának, felelős szerkesztője az egyházkerület hivatalos lapjának, a Református Szemlének és 1922 júliusától a püspökhelyettes – főjegyzői tisztet is ő látta el Nagy Károly püspök mellett. Hogy Makkai mennyire összekapcsolta a tudományt és a vallást, a hitet és az értelmet, és hogy ezek milyen viszonyban álltak egymással, azt „A hívő értelem” című cikke is világosan bizonyítja. Ebbe három lényeges dolgot emel ki. Először azt, hogy az értelmi tevékenység bár önmagában önállóságra képes, rendeltetésénél fogva mégsem lehet egyeduralkodó, hanem csak eszköz. Másodszor arra mutat rá, hogy az értelem a szeretet talaján lesz igazán építővé. Harmadszor arra, hogy a szeretettől kormányzott értelem a hit által lesz teljessé és Isten szerinti rendeltetésének megfelelő.