Szépkenyerűszentmárton (románul Sânmărtin) falu Romániában, Kolozs megyében, az azonos nevű község központja.
A néphagyomány úgy tartja, hogy az előnevet a falu II. Józseftől kapta, a mikor egyszer egy alkalommal ellátogatott Szamosújvárra, ahol a környékbeli falvak küldöttjei kenyérrel és sóval várták és a szépkenyerűszentmártoni kenyér volt a legszebb, ennek következtében elnevezték Szentmártont Szépkenyerűszentmártonnak.
Fekvése Szépkenyerűszentmárton az erdélyi Mezőség északi részén és azon a belül a Szamos-menti dombság (vagy Szamos-melléki dombság) északnyugati felében helyezkedik el, a Devecseri-patak völgyében és annak mellékvölgyeiben (Vásárhelyi-patak) kivéve Bálványoscsaba (Ceaba) települést, mely a Csabai- (Bandó-)patak felső felében van.
A falu legfontosabb turisztikai pontja az úgynevezett Csokány-tó (a tó annak az embernek a gúnynevét viseli, aki ásta, eredeti nevén Kerekes), ami a falu északkeleti részén van a dombok tetején, a Szénafű és a Szénafű aljában lévő mocsár (tengerszem).
Éghajlata A falu éghajlata, akárcsak Romániáé, mérsékelt szárazföldi. Az évi csapadék 600–650 mm/év, a levegő nedvessége pedig 70-80%.
Az első fagy október 1-10. között áll be, az utolsó fagy pedig április 20-30. között van.
1942-1960 órát süt a Nap egy évben Szépkenyerűszentmártonban. Az évi sugárzás pedig 105-113 kcal/cm².
Története A falu területe már a paleolitikumban lakott volt, erre utalnak a Füzesi-, Váraljai- és Nyíresi-patak völgyében talált tárgyi leletek.
A hagyomány azt tartja, hogy a falu nyugati bejáratához közel eső kis dombok (vagy kiemelkedések), Klompja dombja és a Kis Gorgán honfoglalás kori sírhelyek lennének.
Egyes források szerint 1292-ben a falu és környéke a „voievoda de Santo Martino”-hoz tartozott, vagy ez volt a neve. Az írott források 1312-ben említik először a falut, nevét Szent Márton tiszteletére emelt templomáról kapta, előnevét pedig jó búzatermése s kenyere után vette. 1335-ben a falu neve Schent Márton. 1347-ben Terra Zenthmarthum.
1456-ban a falu Bálványosváraljához tartozott és a Bánffy család volt a falu egyik tulajdonosa.
1458-ban Mátyás király Szent Mártont és Bálványosváraját Vinegardi Jánosnak adományozta, aki abban az időben Erdély főkapitánya volt (1458-1459 között).
1467-ben a Bánffy család fellázadt Mátyás király ellen és a király a Bánffy család szépkenyerűszentmártoni javait a váradi püspöknek, Vitéz Jánosnak ajándékozta.
1494-ben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem a települést és az itt élő 40 jobbágyot Wesselényi Ferencnek ajándékozta.
1553-ban a Szépkenyerűszentmárton a szamosújvári várhoz tartozott, ahova több katonát is elküldtek. 1566-ban, a faluban 135 ház volt, amelyek közül 29 házban egytelkes nemes lakott.
1612-ben a falu neve Szent Márton. Ugyanebben az évben a szamosújvári várban 8 szentmártoni gyalogpuskás katona tartózkodott. 1622-ben a falu többsége református vallású volt. Ugyanebből az évből működik a faluban református iskola is.
1602–1603-ban Georgio Basta tábornok csapataival kifosztotta a falut. A település nyugati részén van egy „Akasztófák”-nak nevezett határrész; ami a Basta-dúlásra utal. A szépkenyerűszentmártoni lakosokat is meggyilkoltak és kirabolták Basta emberei. A pusztítás után csak hét személy maradt meg; a Mezőség nagy része is kipusztult. Az elpusztult lakosság helyébe többnyire románokat telepítettek.
1649-ben a falu a göncruszkai gróf Kornis család kezébe kerül. II. Rákóczi György fejedelem a néhai Wesselényi Boldizsár itteni birtokait az utóbbi leányának, gróf Kornis Ferenczné Katalinnak és gyermekeinek adományozza.
1694-ben a falu tulajdonosa a göncruszkai gróf Kornis család volt.
A község legrégebbi falva azonban nem Szépkenyerűszentmárton, hanem Kis- és Nagydevecser amelyeket már a 13. században említenek először az okiratok.
1783-ból működik a faluban román iskola, amelyet egy magánházban működtettek.
1786-ban a falu tulajdonosai: gróf Kemény Jákob, akinek 17 jobbágya és 55 zsellére volt, gróf Lázár János, akinek 26 jobbágya és 1 zsellére volt, gróf Mikes Sándor özvegye, akinek 2 jobbágya volt.
Az 1848-as forradalom idején az egyik 15. századi harangot is beolvasztották, hogy ágyút készítsenek belőle. Több ember pedig önkéntesnek jelentkezett a honvédségben.
A XIX. század végén a település örököse gróf Béldy Kálmán volt, aki szőlőhegyet falunak adományozta.
1940 szeptemberében magyar honévdek átvonultak a falun, a helyiek, verssel és énekkel fogadták őket.
1944 őszén az orosz katonák bevonultak a faluba és több állatot elkoboztak a helyiektől.
A kollektivizálásnak Szépkenyerűszentmáronban is tragikus következményei voltak, a fiatalok városra költöztek, a falvak pedig kiürültek és elöregedtek
A kvótarendszer (kötelező beszolgáltatás) nyomására egyre többen iratkoztak be a kollektív gazdaságba. Az első hullám 1956-1957 között zajlott le, a második pedig 1958-1960 között.
A faluban két malom volt, melyek 1962-1963-ig működtek, mikor lebontották őket, majd a gépeket elvitték Katonába.
Polgármesterek A községet 1944-ben alapították. A következők voltak a polgármesterek, akiknek hivatali idejük alatt lezajlott a kollektivizálás: 1945-1948: Rusu Ioan, 1948-1950: Fechete Ioan, 1950-1953: Lăcan Ioan, 1953-1955: Fărcaș Gavril, 1955-1957: Ploscar Constantin, 1957-1966: Lăcan Ioan.
Lelkipásztorok 1594: Pál 1639: Rivulius Kristóf 1667:Kaposi György, akit 1697-ben kiraboltak. 1727–1730: Vásárhelyi András 1774: Szentjobi Sámuel 1745-1748: Angyalosi Ferencz 1749: Sós János 1753: Benedek Menyhért 1794: Elekes László 1796: Malom Sámuel 1799: Bányai János 1803-1834: Horváth Mihály (Samunak is írják nevét) 1834-1853: Horváth Sámuel 1854: Porcsalmi László 1859: Szabó József 1887: Koncs István a XIX. század elején: Máthé György A XX. század első felében: Vass István. Az ő nevéhez fűződik a mostani templom építése (1922 és 1926 között épült). 1949: Csetri János ördöngösfüzesi lelkipásztor szolgált a faluban. 1949. október – 1959. május: András Péter 1959. április 26. – 1959. június 28.: Páll Gyula és Fodor László 1959 szeptemberétől egészen a ’70-es évekig: Sógor Sándor
Hagyományok Az év legfontosabb vallásos vagy mezőgazdasági eseményeihez valamilyen hagyomány kötődött.
A tánctanulás utánzás alapján történt, mivel a faluban nem volt táncoktatás, a gyerekek számára csak karácsonykor szerveztek táncházat. Ezen az eseményen megszervezték ki kivel táncoljon. Aztán ezt a táncházat kicsi táncnak neveztek. A táncházban kezdő zenészek muzsikáltak. A zenészek fiatalok voltak és muzsikálni tanultak. Éppen ezért a kicsi táncban mérték fel saját tudásukat. Amit addig tanultak ott mutatták be. Cigánytáncot és „kisvalcert” húztak. A zenészeket csak egy pár lejjel fizették.
A kezesek gyerekek voltak. A pénzen kívül ennivalót is kellett vinni rendre a zenészeknek. Aprószentekkor minden leány vitt kalácsot és mindenkit megkínált vele. A tánc előtt a kezesek meghívtak minden kicsi leányt a táncra.
A tánc közben népi játékokat is játszottak, mint például az „Elvesztettem zsebkendőmet…” című játékot. A zsebkendőt a leány elé tették, a fiú megcsókolta a leányt és átadta a zsebkendőt. Ha nem is tetszett neki a fiú, vagy a fiúnak nem tetszett a leány, kötelező volt megcsókolni a lányt vagy a fiút. Ez a táncházban is így volt, nem volt szabad visszautasítani a fiúkat. A leányoknak becsület kérdése volt, hogy minden leányt megtáncoltasson.
Délutánonként az iskolában, a labdázás mellett, népi játékokat játszottak, mint például a „Bújj-bújj zöld ág” kezdetű népi játék. A futball elterjedt sport volt akkor is, mint mostanában. A labdákat általában tehénszőrből és rongyból készítették otthon a szülök a gyerekeknek. Persze voltak olyan gyerekek is, akiknek gumilabdájuk volt, ezek a gazdagabb családok gyerekei voltak, ha lehet így mondani, mivel a kommunista rendszer mindent megtett, hogy a földeket és az állatokat elvegyék és az embereket arra kötelezzék, hogy a kollektívba iratkozzanak.
Minden szombat és vasárnap este szerveztek bált. A bál előtt a fiúk meghívták a bálba azokat a lányokat, akit szerettek, akinek udvarolni akartak. Egy leány nem mehetett bálba, ha nem volt meghívva. Az anyák elkísérték lányaikat a bálba és ott őrizték őket egy ideig, aztán pedig hazamentek. A fiatal házasok is elmentek a bálba.
A kezesek kibéreltek egy-egy nagy házat vagy csűrt. Pénzt fizetni nem kellett a bérlésért, azonban a táncoló fiatalok elmentek cserébe a házigazdának dolgozni (krumplit vagy kukoricát kapálni, betakarítani a különböző gabonaféléket vagy gyümölcsöt). A kezesek fogadták a zenészeket is. Volt olyan eset is, hogy a zenészeket több hétvégére megfogatták, sőt olyan év is volt, hogy az év elején megfogadták a zenészeket egész évre.
A román és magyar lakosok külön-külön bálokat szerveztek, és nem nagyon mentek egyik bálból a másikba. Ha például egy magyar leánynak román barátja, udvarlója volt (vagy fordítva), akkor is a magyar a magyar bálba ment. De az is megtörtént, hogy a magyarok elmentek román bálba és fordítva, akkor esetleg felkérték egymást táncolni, de összetűzés nem volt.
A zenészek mindig elöl ültek. A táncteremben körben pedig ültek az idősek, ügyelvén a fiatalokra, de még az is megtörtént, hogy ők is táncoltak.
Ha visszautasítás történt, akkor a leány azt mondta, hogy már felkérték. Hogyha ez hazugság volt, akkor a leány kénytelen volt párt keresni magának, mert ha rajtakapták a hazugságon, akkor kitagadták a táncból. Voltak olyan dolgok, amit nem illett megtenni tánc közben. Ilyesmi volt például a lökdösődés, a csók. A csók nem illett, mert ott voltak az idősek, akik minden leányt, jobban mondva minden párt szem alatt tartották, és ha úgy gondolták, hogy valaki szemérmetlenül viselkedett, azt megszólították. Miután a tánc lejárt, a hagyomány úgy kérte, hogy a fiú megköszönje a leánynak a táncot és megölelje a leányt. A táncba bő szoknyával és bő ingben mentek. A templomba pedig rakott szoknyával vagy selyemszoknyával mentek. A férfi viselet is kettő volt. Ami különbözött a kettő között az a nadrág volt, mivel két fajta nadrág létezett. Az egyik a hétköznapi, fehér, házi vászonból készített, harisnya, a másik pedig a fekete posztóból készített, úgynevezett priccses nadrág. Az ing is fehér vászonból készült, akárcsak a női, és bő volt. Az ingre pedig fekete posztóból készült vitézkötéses mellényt vettek. Télen a mellényre szürke (vagy esetleg fekete) posztóból készült vitézkötéses kabátot (bujkát) hordtak.
A zenekar 3 tagból állt (prímás, kontrás, nagybőgő). Akkoriban (1949-1960) a faluban két csoport zenész volt: az egyik volt Lapohos Márton bandája, a másik pedig a Kerekes Sándor (akit Csokánynak neveztek) bandája. Őket hívták zenélni bálokba, lakodalmakba, keresztelőkbe és mindenféle rendezvényekre. A zenészeket év elején fogadták, télen pénzért zenéltek, de nyáron, tavasszal és ősszel elmentek kalákába dolgozni a zenészeknek a zenélés fejébe. A fiúk italt, a leányok pedig ételt vittek a zenészeknek, ahogy a kezesek beosztották őket. Ha a fiúk akarták, hogy a táncrend hosszabb legyen vagy ha nótát akartak rendelni, akkor a zenész vonójába pénzt tettek. Nótát vagy hosszabb táncrendet csak a fiúk rendelhettek. A táncrend a következő táncokból állt: sűrű tánc, valcer, hét lépés, magyar tánc. A magyar táncra legényest táncoltak, a leányok pedig összefogtak és énekeltek.
A keresztelőkor csak a család ünnepelt. Az egyházi szertartás végeztével otthon ünnepelt a család. Ilyenkor zenészeket hívtak a házhoz, ahol a kisgyerek egészségére nótáztak és táncoltak reggelig.