Az Arc-et-Senans-i királyi sólepárló 1775–1779 között épült manufaktúra Franciaországban. Az építményegyüttest 1982-ben az UNESCO felvette a világörökség listájára.

Fekvése Arc-et-Senans Burgundia-Franche-Comté régióban található, Besançon megyeszékhelytől 30 kilométerre délnyugatra. A dombos táj délkeletre a Jura-hegységhez kapcsolódik. Északnyugatra a Doubs folyó völgye húzódik, amely a Rajna–Rhône–Grabens árok része. A régió lakosai főleg háziiparral, bor-, gyümölcs- és sajttermeléssel és turisztikai szolgáltatásokkal foglalkoznak. A régióban számos gyógyfürdő található, amelyek a sótartalmú gyógyforrásokra épültek és amelyek helyén a régebbi időkben sóbányák voltak.

A sólepárló Története Franche-Comtéban már a római korban bányásztak sót, például Lons-le-Saunier és Salins-les-Bains környékén. Később is számos sóbánya épült, amelyeket fallal vettek körül, hogy a sólopást megakadályozzák. A zsúfoltság miatt a sóbányákban a higiéniai és szellőzési körülmények már nem voltak megfelelőek, nagy volt a tűzveszély és a munkafolyamatok lelassultak.

Claude-Nicolas Ledoux 1771-ben kapta meg a kinevezést Franche-Comté és Lotaringia sóbányáinak felügyeletére. A királyi udvarban már előzőleg is ismert volt, többek között Madame du Barry építésze volt, de épített utakat, hidakat és falusi templomokat is. Kinevezése után szemlekörútra indult és felfigyelt a sóbányák problémáira, többek között arra, hogy a gyárakat nyomorúságos anyagú össze nem illő építőelemekből összevissza építették. Az alacsony termelékenységet nem kis részben a faellátás bonyodalmaira vezette vissza. A Salins környéki erdőket teljesen eltüzelték és a tüzelőanyagot több kilométer távolságról kellett szállítani. Ledoux ezért azt javasolta, hogy egy új lepárlót építsenek a sóforrástól 17 kilométerre, a chaux-i erdő mellett. A sós vizet vezetékeken javasolta odaszállítani, mivel „egyszerűbb a vizet utazásra küldeni, mint az erdőt darabonként a környéken átszállítani”.

XV. Lajos 1773 áprilisában rendelte el a terv végrehajtását, egy évvel később Ledoux bemutatta első javaslatát.

bélyegkép|250px|Az első terv Első terv Az első terv egyszerű alapmintát követett: tágas, négyzetes udvar, amelyet zárt épületkomplexum vett körül. Az egyszintes szárnyak sarkain és az oldalak közepén különböző rendeltetésű kétszintes építmények kaptak helyet: a bejárati oldal közepén volt a kapuzat és az irodák. A bal és jobb oldali sarkon azonos módon helyezkedett el a kápolna és a pékség – ezt később kritikával illették. Az oldalszárnyak a műhelyeknek és a kovácsoknak adtak helyet, a bejárattal szemben pedig a gyár és a sóülepítők helye volt. A szárnyak közepét átlósan nyitott galériák kötötték össze, hogy az időjárástól függetlenül rövid átjáró utakat biztosítsanak. A köztes épületekben munkáslakásokat helyeztek el, oly módon, hogy az egyes szobák a központi közös helyiséghez csatlakoztak, ahol a tűzhely volt. Az udvaron kívül a munkások számára haszonkerteket iktattak be, hogy a csekély jövedelmüket kompenzálják.

A tervezet újszerű volt abból a szempontból, hogy a gyárépületet építészetileg felértékelte, amelyet ezidáig egyszerű eszközökkel, olcsó építészeti megoldásokkal alakítottak ki. Ledoux ezzel szemben a szakrális és kastélyépítészet számára fenntartott oszlopokat használt, igaz, hogy csak a legrusztikusabb dór stílusban. Az elgondolás azonban még ebben a formában is sértette a luxusra és mértéktartásra vonatkozó szabályokat, így a király nem fogadta el a tervet. bélyegkép|250px|Az elkészült sólepárló makettje

Második terv 1774-ben Ledoux elkészítette második tervét, figyelembe véve a sólepárló munkafolyamatait. Úgy tűnik, hogy nagy hatással voltak rá az 1772-ben leégett párizsi kórház, a Hôtel-Dieu újjáépítéséről folytatott viták. Olyan építészeti megoldásra volt szükség, amely csökkenti a tűzveszélyt, és javítja a szellőzést. Antoine Petit orvos 1774-ben nyilvánosságra hozott egy alapvető sémát a kórházépítésre: köralakot javasolt, olyan építményekkel, amelyek kerékküllőként csatlakoznak egy központi pavilonhoz, ahol a kápolna és a konyha kapott helyet. Petit ellenezte a négyzetes alaprajzot, mert azt nehezebb szellőztetni és ezen kívül az ellátást is nehezítette volna.

A létesítmény leírása bélyegkép|250px|A bejárat

A chaux-i új sólepárló, amely végül is 1775 és 1779 között Arc és Senans falvak között épült fel, félkör alakban helyezkedett el, melynek sugara 225 méter volt. Az udvart tíz különálló, egymással össze nem függő pavilon vette körbe, ehhez jöttek még az istállók és a kertek. Az egész létesítményt fal vette körül. A félkört délről az egyetlen bejárat és négy ehhez hasonló épület szegélyezte, északon az udvart a gyárépület és irodák határolták. Az egész létesítmény központjában az igazgató háza állt. Tulajdonképpen Ledoux egy gyárvárost tervezett, tiszta mértani alapokon.

Bejárat: A déli kapu a létesítmény egyedüli bejárata. Ide egyenesen torkollik egy keskeny út a közeli Loue folyó irányából. Mivel a teljes forgalom itt zajlott, könnyű volt az ellenőrzés; a lopások számát azáltal is minimálisra lehetett csökkenteni, hogy a munkások nem hagyhatták el a sólepárlót. Az őrállások mellett az épületben egy tárgyalóterem és egy fogda is helyet kapott, illetve itt volt a frissvíz-tartály is. A külső portikuszt hat dór stílusú oszlop alkotja, amelyek egy súlyos architrávot tartottak. Arányaiban az athéni Propülaia korabeli ábrázolásaira emlékeztet, amelyeket Ledoux nyilván ismert. A porticus mögött található sziklabarlangot utánzó átjáró.

bélyegkép|250px|Az igazgató háza

Az igazgató háza: A Loue-től jövő út a bejáraton át észak felé egyenesen az igazgatói házhoz vezet. Ez a létesítmény mértani középpontja, amelyet a gyárépületek szegélyeznek. A kocka alakú főépület bejárata rusztikus oszlopokkal van díszítve, amelyeket szögletes vágások tagolnak, különleges fény- és árnyékhatást érve el. A timpanonon elhelyezett kör alakú ablak az igazgató szemét jelképezi, aki a király képviseletében felügyel mindent, ami az udvaron történik. A panoptikon vagyis felvigyázótorony ötlete régóta ismert motívum, amelyet néhány évvel később Jeremy Bentham is felhasznált egy börtön tervezésénél. A bejáraton belül egy lépcső visz a kápolna legmagasabb pontján elhelyezett oltárhoz. Az istentiszteletre érkezők a lépcsőn álltak és felfelé kellett nézniük; az igazgató a mögöttük levő galériáról figyelhetett. Ettől a területtől oldalra helyezkedett el a lakótér, illetve az irodák. A sóvámhivatal épületei az igazgató házától jobbra és balra álltak, a félkör átmérője mentén. Ide helyezték el az irodákat, az előmunkások és építőmesterek lakásait. A bejárati homlokzat a létesítmény központjára néz; az épületek az összes többihez hasonlóan rusztikus stílusúak. A bejárati díszítés az igazgatói lakhoz hasonlít: két oszlopon egy félkörív nyugszik. Sófeldolgozó műhelyek: A két sófeldolgozó műhely az igazgatói laktól balra és jobbra egyszerű, téglalap alakú épületek, amelyek óriási alapterületűek (81 x 28 méter). A tűzhelyek, sóülepítők, raktárak és szárítóhelyiségek felett magas kontyos tető húzódik. Itt nincsenek oszlopok, az átjárást három boltíves nyílás és két embermagas ajtó biztosítja. Lakások és műhelyek: A köríven álló négy épület közül kettőt műhelyeknek tartottak fenn, két másikban pedig 12-12 négyszemélyes lakás állt. Az egyszobás lakások egy központi folyosóhoz kapcsolódtak. A munkások tényleges életteréül Ledoux egy kétszintes, galériával ellátott közösségi konyhát tervezett, amely az egész házat fűtötte volna. Ebben valósította meg a természeti törvényeken alapuló közösségi életre vonatkozó eszményképét. A ház főbejárata a magasabb középső traktusban található, szemben az igazgatói lakkal.

Értékelés bélyegkép|250px|Az elkészült épület eredeti tervrajza Ledoux nem csupán egy puszta gyárat emelt Chauxban, ennél magasabbra tört. Az egyes funkciók racionális elrendezése egy szigorú geometriába, a korábban alacsonyabbrendűnek tekintett építési feladat felértékelése és a rusztikus motívumokkal díszített újszerű építészeti stílus, illetve az egyszerű testekkel hangsúlyozott óriási formák a sólepárlót a társadalmi és politikai elképzelések alapjává teszik. A létesítményben az abszolút monarchia tükröződik; az igazgatói lak a korlátlan hatalmat ábrázolja. Innen teljes mértékben lehet koordinálni és ellenőrizni az összes folyamatot; a munkások mint alattvalók nem csak fizikailag vannak alávetve az igazgató-uralkodónak (nem hagyhatják el a telepet), hanem szellemi síkon is: az istentisztelet, az ünnep és elmélkedés órája, szintén az igazgató házában és felügyelete alatt zajlik, térben lealacsonyító körülmények között. Nem "a föld sója" felismerés áll a középpontban, hanem a só szolgája.

A bejáratok méretének növekedése a sólepárló hierarchiájának felel meg: igazgató – őrség – irodák – termelés – munkások.

Másrészt viszont Ledoux arra törekszik, hogy a társadalom minden szintjét megfelelő módon megtisztelje. A munkás életét a közösség élményén keresztül értékeli fel; az igényes építészeti keret, a munkáslakások és a munkahelyek mind a természeti törvényeket követő életet teszik lehetővé. Az eszményi elképzelés és az embertelen valóság mindenesetre egymáshoz tapad: a négyszemélyes szobákat művészi megfontolásból apró urna alakú ablakok világítják és szellőztetik, ugyanebből a meggondolásból Ledoux nem tett kéményeket a sóülepítőkbe, ahol a munkások napi tizenkét órát tartózkodtak, ez pedig légúti megbetegedésekhez és korai halálhoz vezetett.

A sólepárló jelene A sólepárló egészen 1895-ig üzemelt. A sómonopóliun és a sóadó eltörlésével azonban a lepárló nem tudta soha elérni a neki szánt jelentőséget. Ezenkívül az alapanyag sótartalma is túl alacsony volt, semhogy a termelés gazdaságos lett volna. Az épületkomplexumot a 20. században műemlékvédelem alá helyezték, volt raktár, kaszárnya és a második világháború alatt internálótábor. Végül szanálták és a részben tönkrement részeket újjáépítették, így ma az Arc-et-Senans-i királyi sólepárló mint világörökségi helyszín egy Ledoux-kutatóközpontot, egy sómúzeumot, egy Ledoux művének és eszméinek szentelt múzeumot, valamint vendégszobákat foglal magába. A két hajdani sólepárlóműhely ma kiállítások és rendezvények helyszíne.

Az eszményi város A francia forradalom egy csapásra véget vetett Claude-Nicolas Ledoux építészi karrierjének, hiszen ő az ancien régime-t képviselte. 1793-ban egy évre börtönbe zárták, ezt követően támogatásokból élt és elméleti munkásságának szentelte élete végét. „L'Architecture…“ 1806-ban bekövetkezett halála előtt csak az első kötet jelent meg a „L'Architecture considerée sous le rapport de l'art, des moeurs et de la législation“ című, négykötetes művéből. Ez a Chaux-nak nevezett eszményi város leírását tartalmazza útleírás formájában, tele célzásokkal és klasszikus idézetekkel. Amint az a címből is kiderül, nem csak a város architektúrájának a leírása, hanem az ott lakó társadalomé is, szokásaival és erkölcsi elképzeléseivel együtt. Ledoux így ír az építészről: „Minden az ő hatáskörébe tartozik - politika, erkölcs, törvényhozás, kultúra és kormányzás“, mivel ő a „Teremtő riválisa“. A várost, amelynek a középpontjában a ténylegesen megépült lepárló áll, úgy írja le, mint ami részben létezik, részben még építés alatt áll. Valójában a gyár tartalmaz bizonyos urbanisztikai lehetőséget a továbbfejlesztésre, a többi pedig a tétlenségre ítélt építész utópiája, aki megpróbálta megvédeni saját magát és művét az új államhatalommal szemben.