350px|thumb|Átlátszó teknőjű kagylósrák Egy kagylósrák legjellemzőbb tulajdonsága kettős teknője (carapax), amelybe a lágytest teljes mértékben visszahúzódhat. Ez legjobban a puhatestűekhez hasonlítja őket, innen is kapták nevüket: „mussel shrimps” (angol), ahol a mussel kagylót jelent, „Musselkrebse” (német) vagy „schaalkreeftjes” (holland).
A carapax (avagy kettős teknő) nem külső kiválasztású védőpajzs, mint a kagylóknál, hanem egy egységes kitines borítása az epidermisznek (hámréteg).
A kagylósrák teste általában ovális, ovális-szerű és a teknőkhöz illeszkedik. A függelékeken kívül, a testfelépítés nem mutat szoros hasonlóságot rokonaikkal, a magasabbrendű rákokkal.
Nem létezik tulajdonképpeni szegmentáció az ízeltlábúakhoz hasonlatosan, azonban egy kicsiny összehúzódás a test közepéhez közel segít elkülöníteni két fő részt: a fejet (cephalon) és a tort (thorax). A többi ízeltlábúnál megtalálható potroh (abdomen) kezdetleges és összenőtt a torral. Általában hét pár függelékkel (végtag) rendelkeznek: pre-orális (a fejhez illeszkednek): antennulák antennák mandibulák post-orális (a torhoz illeszkednek): maxillapár (ez is a fejhez illeszkedik) első pár torláb második pár torláb harmadik pár torláb
A test a carapax hosszának középső kétharmadát foglalja el és a teknő háti tájékához kapcsolódik, mint egy megnyúlt kitines zacskó. A legmagasabb és legtompább az elülső részen. Egy pár furcában végződik, melyeket azonban nem sorolnak a test függelékei közé.
A kagylósrákok testét borító kettős külső fal azaz duplicatura részei a külső lemez és a belső lemez (vagy lamella). A térrészt a két lemez között (vestibulum) a tulajdonképpeni kagylósrák-test oldalsó nyúlványaiként kell kezelni, hiszen nemegyszer fontos szerveket burkolnak (máj, petefészek, herék stb.).
A lágytest részei Cephalon A cephalon vagy fejrész általában a test középtájéka előtt különül el a tortól, a testnek egy enyhe összehúzódása révén. A cephalonhoz tartozó négy függelék helyzete alapján megkülönböztethetjük a fejrész három jellegzetes tájékát: homlok, felső ajak és hypostoma.
A homlok és a felső ajak szorosan kapcsolódik egymáshoz. Mindkettőt kitines pálcikákból álló keret feszíti ki, amelyet folytonos, rugalmas kitines réteg borít. A homlokhoz kapcsolódnak az antennulák és az antennák. A középső szemet védi. A test mellső-háti részét képezi. A sisakszerű felső ajak rögtön a homlok alatt helyezkedik el és a test mellső-hasi részét alkotja. A hasi rész pereme alkotja a szájnyílás elülső peremét. A száj hasi helyzetű. A felső ajakhoz nem tartoznak függelékek.
A hypostoma a fej hátsó-hasi része. Az elülső része kiszélesedik és a szájnyílás hátulsó peremét alkotja. Az erősen fogazott mandibulák a szájnyílás két oldalán helyezkednek el a felső ajak és a hypostoma között. A negyedik pár cephalon függelék, azaz a maxillapár a mandibula mögött helyezkedik le a hypostoma két oldalán.
Thorax A thorax vagy tor tartalmazza a kagylósrák belső szerveit (gyomor, belek, szaporító szervek stb.), illetve hozzá kapcsolódnak a torlábak. A szaporító szervek a harmadik pár torláb mögött helyezkednek el, a tor hasi felületén. A test hátsó végét egy páros furca alkotja.
Belső szervek bélyegkép|300px|Kagylórákok ábrázolása a 19. században A kagylósrákok emésztőkészülékét jól differenciált szervek alkotják: atrium, száj, nyelőcső, gyomor, bél, végbélnyílás. A szájnak széles atriuma (előudvar) van: a mandibulák hátsó végződései oldalról határolják, a felső ajak elől, a hypostoma pedig hátulról. A nyelőcső izmos és felfelé vezet a nagy gyomorba. A gyomrot a béltől egy keskeny, izmos csatorna választja el.
A mandibuláknak reszelő illetve daraboló szerepe van a táplálék előkészítésében: képesek szilárd anyag feldarabolására. A táplálékot a mandibulák, a maxillák és néha az első torlábpár juttatja a szájba.
Az emésztés nagy része a gyomorban történik. A májak, amelyek a duplicaturákban helyezkednek el a gyomor elülső részébe öntik folyadékukat két csatornán át. A folyadék segíti az emésztést.
A kagylósrákok idegrendszerének legfőbb jellemvonása a középső része, amely egy jól fejlett agyból (cerebrum), nyelőcső körüli idegdúcból és a hasi idegtörzsek részben összeolvadt dúcaiból tevődik össze. Kicsiny idegdúcokat találunk az antennulákban, antennákban, mandibulákban, maxillákban és az első torlábpárban. Ezeket másodlagos idegszálak kötik az idegrendszer központi részéhez. Ugyanakkor létezik egy másodlagos motorikus ideghálózat, amely a központi részt köti különböző izmokhoz a test elülső és hátulsó részéről.
A kagylósrákok nem élnek oxigénhiányos vizekben, de megélnek igen alacsony oxigén-szint mellett is. A legtöbbnél nem találunk semmilyen szervet, ami az oxigénfelvételt lehetővé tenné. Az oxigén-felvétel általában a bőrön keresztül történik. A maxillákon található ún. branchiális lemezecskék állandó mozgása révén az állat folyamatosan vizet juttat a carapaxba, viszont ezek nem tekinthetők tulajdonképpeni légzőszerveknek.
Teknők A teknőket, amelyek a tulajdonképpeni lágytestet borítják, a duplicaturák építik fel belül a lágy szövetekkel, és a kemény, meszes részekből, amelyeket kívülről egy vékony kitines réteg borít. A duplicaturák a test mindkét oldalán jelen vannak és a fej és tor határvonalától eredeznek. A duplicatura külső lemeze egy meszes réteget választ ki a felszínén, amit külső lemeznek neveznek. A duplicatura belső fele csak a peremi részeken választ ki meszes réteget, ezt belső lemeznek nevezik. A külső és belső lemez meszes részei egészben vagy csak részben összenőhetnek. Az összenövési felület neve peremi öv. A teknő háti oldalának peremén nem létezik ilyen peremi öv, itt a belső lemeznek a meszes részei a zárosperemet alkotják.
A két teknő az állat hosszának középső harmadánál kapcsolódik egymáshoz záróizmok segítségével. Mikor ezek nyugalomban vannak egy rugalmas ligamentum a háti oldalon elég nagy feszültséggel rendelkezik ahhoz, hogy a két teknőt szétnyissa. Ekkor a függelékek kikerülhetnek a carapax alól és részt vehetnek a mozgásban táplálkozásban és más életműködésekben.
Záróizmok bélyegkép|350px|A kagylósrák teknő metszete és a záróizmok helyzete A záróizmok vagy adductores, amelyek összehúzzák a teknőket a lágytest közepéhez kapcsolódnak egy rövid, kitin anyagú pálcika által. Oldalirányban haladnak a teknők felé, áthaladva a relatív keskeny átjárón, ahol a vázkettőződés (duplicatura) a tulajdonképpeni testhez kapcsolódik. A záróizmok nyomai a meszes teknők elülső felén helyezkednek el, kicsivel a teknők középpontja előtt. Ez egy fontos elem, amikor a fosszilis kagylósrák-teknőket orientálni kell. Ez alól kivételt képeznek a Conchoeciidaek (Myodocopida). Ezek pelágikus formák, ahol az antennák nagyon erősen átalakultak úszáshoz. Ennek eredményeként a fejrész számottevően kiszélesedett, és a fej-tor határ lényegesebben hátrább van, mint bentonikus (mélytengeri) rokonaiknál. Következésképpen az izombenyomat kicsivel a teknők középpontja mögött van.
A kagylósrákok korai fejlődési stádiumaiban, a szilárd, meszes réteg kiválasztása előtt az összehúzódó záróizmok a lágy külső lemez kitines rétegének befelé hajlását idézik elő. Ez a vonás a meszes réteg kiválasztása után is megmarad sulcusként (dudor) az izombenyomat tájékán. A sulcus még egy segítség a teknő orientálásában. Egy kisebb, második sulcus található ez előtt, amit az antennák húzóereje okoz, ez az antenna sulcus.
Az izomszálak megváltoztatják jellegüket mikor behatolnak a duplicaturák lágy szöveteibe. A szálak széttartanak egy minél nagyobb teknőfelület lefedése érdekében. A szálak végei kiszélesednek, amikor csatlakoznak a külső lemez hámjának kitinrétegéhez. Az izomszálak csatlakozásánál fellép egy másodlagos kitinkiválasztás az izom erősítése érdekében. Így kicsiny dudorok alakulnak ki a kitinrétegen. Jól megőrződött teknőkön ez a jelenség jól tanulmányozható. Nincs bizonyíték arra, miszerint az izomszálak behatolnának a meszes rétegbe, de csatlakozási pontjuk néha nagyon jól megfigyelhető a fosszilizálódott meszes rétegen is.
Az izombenyomatok száma és alakja a fosszilis formák teknőin nagyon változó, és nagyon fontos bélyegek a nemnél magasabb taxonok elkülönítésében.
Belső váz A belső váz vagy endoskeleton teljesen be van épülve a testbe. A nyelőcső mögött helyezkedik el, a mandibulák között. Kitin alapanyagú és a számos izom megtartására szolgál. Magát a belső vázat izmok függesztik a carapax háti részéhez. Ezen izmok összehúzódása ellensúlyozza azon erőket, amelyeket a függelékek izmai okoznak. A belső váz felépítése nagyban eltér a különböző rendszertani csoportok között.
Függelékek
A kagylósrákok függelékei (vagy végtagok) ugyan eltérnek szerkezetben, működésben és alakban, de fejlődéstörténeti szempontból a többi rákféléhez (Crustacea) hasonlatosak. A függelékek tipikusan három részből állnak: nevezetesen két ágból (belső endopodit, külső exopodit) és egy közös protopoditnak nevezett ágból. A kagylósrákok endopoditja általában nagyobb és a protopodittal együtt közös tengelyt alkot, amelytől az exopodit oldalirányban eltér. Sok esetben az exopodit erősen visszafejlődött vagy teljesen hiányzik.
Az antennulák alkotják a fej első függelékpárját. Erős, széles bázissal a homlokhoz kapcsolódnak. Szerepük az úszásban és érzékelésben van. Ezeket a működéseket segítik a rajtuk levő serték. Úszáskor a nagyon rugalmas első antennula felfelé és hátrafelé, míg a második lefele és hátrafelé mozog. Mászás és kúszás esetén az első antennula sertéi az állat előtt szerteágaznak és ezek konstans mozgása során az állat érzékeli az előtte levő terület milyenségét. A Cytheridaek az antennulákat tárgyak, akadályok eltolására is alkalmazzák. Az antennulák csak protopoditból és endopoditból állnak, az exopodit nem fejlődik ki. Az ún. branchiális lemezek hiányoznak erről a függelékről. A protopodit általában két podomérből (ízület) áll, az endopodit podomérjeinek száma azonban családonként változik: négy vagy öt a Cyprididaeknél, három vagy négy a Cytheridaeknél.
Az antennák képezik második pár fej-függelékpárt és egyben a kagylósrákok legfontosabb motorikus függelékei. Az antennulákkal együtt az úszásban van szerepük, míg a torlábakkal együtt a mászásban illetve kúszásban. A homlokhoz kapcsolódnak, közel a felső ajakhoz és teljesen visszahúzódnak a teknőkbe, amikor ezek bezárulnak. Akárcsak az antennulákon, ezeken is megtalálhatók a hosszú „úszó serték”, amelyek kiválóan jellemzik a vízi életmódot folytató fajokat. Egyes iszaplakó formáknál (Cyprididae, Candonidae, Cytheridae) ezek hiányoznak.
A mandibulák alkotják a harmadik fej-függelékpárt, a szájnyílás két oldalán. Egyetlen szerepe a táplálkozásban van: a táplálék megrágásában. A Crustacea mandibuláihoz hasonlítanak: megtaláljuk rajtuk az exopoditot, endopoditot és a protopoditot is. A protopodit két podomérből (ízület) áll. Az alapi podomér (ízület) – mely egyben a legnagyobb is – fogazott. Az endopodit tapogatóvá alakult, három podomérből áll változó számú sertével (a Podocopidáknál a táplálékot juttatja a szájba). Az exopodit átalakult branchiális lemezzé hosszú sertékkel. A teknők mellső részén látható kör, néha félkör alakú folt jelzi azt az érintkezési pontot, ahol a mandibula alapi podomérje súrolja a teknőt.
A Paradoxostominaek mandibulája erősen átalakult egy tőr-szerű apparátussá, ami a növények átdöfésére szolgál. Az így nyert növényfolyadékot az állat a cső-szerű szerkezet segítségével szívja fel, mely a felső ajak és hypostoma összenövése során keletkezett.