bélyegkép|jobbra|270px|Arisztotelész metafizikájának első oldala (1837 kiadás) Arisztotelész Metafizika könyve 14 általános mű gyűjteménye, melyeket az első összkiadásnál a fizikai írások mögé soroltak be (meta ta phüzika). Innen ered a metafizika tudományának a megjelölése, amely azt vizsgálja mi van a természet mögött. Ezekben a művekben Arisztotelész a tudásnak azt a formáját keresi, ami a legalkalmasabb a bölcsesség névre. De leginkább az a két kérdés foglalkoztatja, hogy: Lehetséges-e a metafizika, mint egyetlen, legfőbb tudomány, azaz mint olyan összefoglaló tudományos áttekintés amely nem ennek, vagy annak a valóságos dolognak, hanem a valóságnak mint olyannak a természetével foglalkozik, s a mindenség részletes természetét néhány központi princípiumából származtatja. Vajon léteznek-e nem érzékelhető szubsztanciák is, ha igen akkor melyek azok. Vajon az egyetemes fogalmak önmagukban fennálló szubsztanciális entitások, ahogyan Platón állította az ideaelméletben? A legtágabb terjedelmű egyetemes fogalmak, a létező és az egység fogalmak-e? Szubsztanciák-e a matematikai tárgyak?
A művet először rhodoszi Andronikosz, a corpus Aristotelicum összeállítója adta ki, addig csak különböző kéziratmásolatokban volt olvasható. A Metafizika elnevezés is tőle származik, Arisztotelész ezt a kifejezést nem ismerte. Ezek a művek, Andronikosz gyűjteményében a Fizika után, azaz μετά τά φυσικά kaptak helyet. Arisztotelész maga (De motu an.Az állatok mozgásáról 700 b 9), az "első filozófiáról szóló" felolvasások közt említi ezeket a vizsgálódásokat. Mostani címmel aphrodisziaszi Alexandrosznál találkozhatunk először, Kr. u. a II. században, aki a következő megjegyzést füzi a mű kommentárjába: „A keresett és a szóban forgó tudomány mármost nem egyéb, mint a bölcsesség, valamint a teológia; e tudománynak a meta ta phüszika címet adja” (ti. Arisztotelész). Ez a tény, hogy Alexandrosz tévesen úgy tudta, hogy a 'Metafizika' elnevezés Arisztotelésztől származik, arra enged következtetni, hogy, a Kr. u. II. században már közkeletű volt az elnevezés.
E mű, a filozófiai szakfelfogás szerint, a filozófiai irodalom egyik legnehezebb műve, amely nagy elmélyedést és odaadást kíván meg attól aki tanulmányozni akarja.Halasy-Nagy József In. Arisztotelész: Metafizika pp. 7
A meta ta phüszika szó jelentése A meta ta phüszika szó szerinti jelentése: 'a természet után való'. E kifejezésnek két értelmezése lehetséges: fordítható úgy is, hogy 'a természetfilozófiai <művek> után következő <mű>', de úgy is mint a 'természetre vonatkozó <a tudás> meghaladó, azon túl lévő <tudás>'. A görög kommentátorok mindkét értelmezést alkalmazták: aphrodisziaszi Alexandrosz az első, Szimplikiosz a második értelemben használta a szót. Andronikosz, mikor Arisztotelész műveit összeszerkesztette és e gyűjteményt a 'Fizika' címet viselő művek mögé sorolta, a következő megjegyzést jegyezte le: a természetfilozófiai munkák utáni mű. Szimplikiosz, Kr. u. a VI. században viszont a következőket írta: „A fizikai világtól függetlenül létező, intelligibilis és mozdulatlan princípiumokat a téma szavatosságának fogva az első filozófiának feladata taglalni, azaz annak a tudománynak, amelynek tárgya túl van a természeti dolgokon, s a melyeket Arisztotelész meta ta phüszikának nevez.”
A Metafizika könyv tárgya és felépítése Arisztotelész a könyv különböző részein, különböző dolgokat jelöl meg tárgyként: az első (Alfa) könyvben a négy ok vizsgálatát jelöli meg, mindjárt utána az alfa ellaton (kis alfa) könyvben az igazság kutatása az elsődleges cél. A harmadik (Béta) könyvben az aporiák taglalását tartja a keresett tudomány elsődleges feladatának, a gamma könyv pedig a létező vizsgálatát tartja az elsődleges feladatnak. Az Epszilon könyv az „első filozófiát” teológiának nevezi, tárgya pedig a „mozdulatlan mozgató” (Isten).
Arisztotelész kommentátorok egyik része ezt a sokféleséget – ami nem ritka jelenség az ókori görög gondolkodóknál – egységként értelmezték. Úgy tartották, hogy Arisztotelész valójában egy dolognak több oldalról való vizsgálatát írja le a könyvekben. Mások, mint a középkori muszlim kommentátorok Al-Fárábi, Avicenna (mindketten a X. században) és Averroës (1126–1198) a metafizika tárgyát a létezőre mint létezőre és Istenre az első mozgatóra redukálták. Azt állították, hogy a négy ok, az igazság és az aporiák Arisztotelész saját kijelentései alapján kapcsolatba hozhatóak a létezővel mint létezővel. Abban, hogy mi is a metafizika első tárgya már megoszlottak a véleményeik: Al-Farábi és Avicenna szerint a metafizika elsődleges tárgya Isten, Averroës szerint pedig ez a tárgy a létező.
Aquinói Szent Tamás az arisztotelészi metafizikát háromrétegűnek látta, ezért úgy gondolta, hogy három megnevezés illeti meg: először is teológiának nevezzük, amennyivel istennel foglalkozik, metafizikának, azaz a természetfilozófián túlinak, amennyiben a létezővel mint létezővel foglalkozik, végül pedig első filozófiának, amennyiben a dolgok elsődleges okait vizsgálja. Ez a felosztás a 20. század elejéig, egy Werner Jaeger (1881–1961) kommentátor fellépéséig általánosan elfogadott volt.
1912-ben Werner Jaeger kimutatta, hogy a mű kompozíciója túlságosán problematikus ahhoz, hogy egyetlen monográfiának tekintsük. Ilyen az a tény is, hogy az Alfa könyv után nem a Béta, hanem a kis alfa könyv következik, ami jelentheti azt, hogy később lett beillesztve a teljes műbe. A Gamma és az Epszilon összefüggő gondolatmenetet mutatnak, viszont mindezt megtöri a közbeillesztett Delta könyv. A Mű könyv kritizálja az ideatant, majd a gondolatmenet befejezése után ismét kapunk egy bevezetőt az ideatan fogalmába. Továbbá bizonyos könyvek fejezetei ismétlődnek más könyvekben is.
Jager kutatásai azt mutatták, hogy Arisztotelész metafizikájában három alkotói periódus művei lettek összeválogatva. Ezek a következők: Az Alfa, Béta, Gamma, Delta, Mű 9→ Nű és az Epszilon 1 alkotják az úgynevezett Ősmetafizikát. Ezekben a művekben a fő hangsúly az anyagtalan szubsztanciák elméletén van. A Béta és a Gamma könyvek később át lettek fogalmazva. Zéta, Éta, Théta könyvek az átmeneti korban íródtak. Ebben a korszakában Arisztotelész a létezők általános tudományát tartotta az első tudomány tárgyának. Epszilon 2-4, Iota, Mű 1-9 a lükeioni években keletkezhettek. Ez volt Arisztotelész utolsó periódusa.
Más 20. századi elemzők, mint a kanadai Joseph Owens (1908–2005) szerint a Metafizika mű kizárólagos tárgya a teológia. Egy másik elemző Auguste Mansion több tanulmányában is amellett érvel, hogy két szál van jelen a műben: egy teológiai és egy ontológiai. Hasonló gondolattal találkozhatunk a francia Pierre Aubenque (1929–2020) művében is.
A könyvben tárgyalt problémák bélyegkép|jobbra|240px|Arisztotelész (Raffaello Athéni iskola c. festménye, részlet) A tudás célja Arisztotelész szerint a tudás célja az igazság megismerése. Igaznak nevezi mindazt, amit a léttel bír. A megismerés az elmének az a képessége, amivel kiemeli a szükségszerű okot, amely nélkül a dolog nem lenne az, ami. Ez a kiemelés az elvonás (absztrakció).
A tudás az érzékeléssel kezdődik, majd az emlékezéssel folytatódik. Sok emlékezés együttese fogja adni a tapasztalatot, melyből az elme elkülöníti a tudás tárgyát: az általános fogalmat. Ezeknek a fogalmaknak az összességei alkotják a tudományt, más néven elméleti tudást, amely úgy jön létre, hogy az ész elveit a konkrét tárgyakra alkalmazzuk. A tudomány ismerete azt jelenti, hogy ismerjük az okokat, valamint a tárgyilag összetartozó igazságok rendszerét. Különböző okokkal különböző tudományok foglalkoznak, az első okkal a létező mint létezővel viszont csak a metafizika (alaptudomány) tudománya foglalkozik. Ez nem lehet az érzéki tapasztalás, hisz mint már fentebb ki lett fejtve, az érzéki tapasztalás nem csupán a megismerés kezdete, hanem a spekuláció és a tapasztalatból kiinduló reduktív nyomozás. Az elvek igazsága közvetlen ráeszmélés révén tudható, egymásból való levezetéssel nem, mert akkor már nem lennének elvek.
Az alaptudomány – a valóság általános természete Minden, ami határozott formában létezik, azt Arisztotelész szubsztanciának () nevezte. A valóságot pedig úgy határozta meg, mint egyedi szubsztanciák rendszerét. A szubsztancia fogalmát úgy határozta meg, mint amiről lehet valamit állítani, de őt magát nem állíthatjuk semmiről. Ebből az következik, hogy minden szubsztancia, ami egyed, vagy ami önmagából, belső létének a mozzanataiból megérthető. Az arisztotelészi szubsztancia konkrét fogalom, mint például Szókratész, vagy az asztal. Ezek az első szubsztanciák, minden más, amit létezőnek szoktunk mondani, csupán része, eleme egy ilyen valóságnak, s csupán elmélkedés révén különíthetjük el a tárgytól. Az ilyen absztrakt tárgyak nem bírnak önálló léttel, és csak az egyedi valóságában juthatnak el a teljes és befejezett lét állapotába. Ezeket a szubsztanciákat Arisztotelész másodlagosaknak nevezi, s bennük látja a tárgyak immateriális okát.
A szubsztanciáknak kiemelkedett prioritása van a többi kategória fölött, mert 1.) csak a szubsztancia létezhet önállóan, a többi kategória erre nem képes. 2.) A kategóriák csak mint a szubsztancia részei, hozzátartozói létezhetnek. 3.) Mert csak akkor ismerünk igazán egy dolgot, ha tudjuk róla, hogy micsoda, azaz, ha ismerjük a szubsztanciáját. Mindebből az következik, hogy minden kutatás elve a szubsztancia kell hogy legyen, reá kell irányulnia minden tudományos kutatásnak. A szubsztancia csak saját magából érthető meg, csak ő bír léttel. Ebből azonban az következik, hogy nem lehet ellentéte, mert az a nemlétező volna. További jellegzetessége a szubsztanciának az, hogy nem fokozható, Szókratész nem lehet önmagánál jobban Szókratész, viszont lehet ellentétes tulajdonságok hordozója: tudatlanból válhat tudóssá, egészségesből beteggé.
Arisztotelész szerint nem egy, hanem sok szubsztancia van a világon, melyek egymáshoz viszonyítva különböző fokozati szinten állnak. A fokozati szintek azt jelentik, hogy megkülönböztethetünk elsődleges és másodlagos szubsztanciákat: például Szókratész konkrétabb szubsztancia, mint az ember, s ez viszont konkrétabb, mint az élőlény. Az összes szubsztancia beletartozik valamilyen sorba, amely a végső első szubsztancia felé mutat. Ez az első szubsztancia a mozdulatlan mozgató (próton kinun) Arisztotelész istene, minden konkrét létezés oka. Minden más valóság hozzá képest relatív, tőle kölcsönzi a létét. Ennélfogva minden valóságról szóló tannak a tárgya kell hogy legyen, s így a metafizika mint az "eső mozgatóról" való tan, teológia lesz.
Az örök valóság – az első szubsztancia: Isten Arisztotelész a legmagasabb rendű tudománynak a teológia nevet adta, melynek tárgya a változásoktól mentes, mozdulatlan mozgató. Ezzel a kérdéssel a „Metafizika” zárókönyvében, a Λ könyvben foglalkozott, ebben a könyvben olvashatjuk Arisztotelész egyetlen, rendszeres teológiai esszéjét.