A T–72 Ural harckocsi, amelyet a Szovjetunióban terveztek az Uralvagonmas vállalatnál 1971-ben, és 2005-ig Oroszországban is gyártottak. Több mint harminc éve egyike azon kevés harckocsiknak, amelyeket öt országban is gyártottak, és amelyeket alaposan továbbfejlesztettek, egyes modelleket ma már licenc alapján gyártanak, több más változatnak pedig változó volt a sorsa, a prototípusoktól kezdve egészen az olyan fejlett harckocsikig, mint a T–90SZ, vagy a T–90MSZ. 1974-ben lépett aktív szolgálatba, és ma is számos ország páncélos hadtestének nélkülözhetetlen része. Ma a T–34 és az M4 Sherman után ez az egyik legszélesebb körben gyártott típus a világon, több mint 40 000 darabot állítottak szolgálatba világszerte. Ez az Orosz Fegyveres Erők egyik legnagyobb számban szolgálatban lévő harckocsi típusa, 2004-ben közel 5000 darab volt belőle, és még többet használtak utóvédként és más projektekben.
Története Fejlesztése 1967-ben kezdődött, a T–62 tervezője, Leonyid Karcev vezetésével, Valerij Venyegyiktov főkonstruktőr irányítása alatt Nyizsnyij Tagilban, az Uralvagonzavod üzem tervezőirodájában folyt azzal a céllal, hogy előállítsák a T–62 egy modernizált, a korszerű harctereknek megfelelő változatát, jelentősen megnövelt frontális védelemmel és 125 mm-es löveggel. A létrehozott 167 (nagymértékben módosított, hosszabbított T–62) alapján indult meg a munka, azonban a hadvezetés kikötötte, hogy új, a T–64-ben használt motornál és töltőnél egyszerűbb kivitelű és megbízhatóbb részelemeket kell beépíteni.Sergey Suvorov: Tank T-72 Yesterday, Today, Tomorrow p. 4.https://thesovietarmourblog.blogspot.hu/2015/05/t-72-soviet-progeny.html Tévhit, hogy a T–64 olcsóbb változatának szánták volna, már csak azért is, mert a T–72 gyártása drágább volt.
A 167-es modell számos elemet átemelt a T–64 harckocsiból, így a teknő front-páncélzatát és több elektronikai eszközt. Ugyanakkor számos ponton eltért, mert a már hadrendbe állított T–64 harckocsik üzemeltetése során problémák jelentkeztek a motor, a futómű és az automata töltőberendezés megbízhatóságával. 1968–1969-ben többféle módosított T–64-gyel végeztek teszteket. Kipróbálták a T–64A harckocsit a V–45 típusú dízelmotorral, a harkovi Morozov Tervezőirodában kifejlesztett új hűtőberendezéssel, valamint más példányokat a V–45 dízelmotorral, a Nyizsnyij Tagil-i Uralvagonzavod tervezőirodájának új, kétszintes automata töltőberendezésével és elszívó rendszerével felszerelve. Az összehasonlító tesztek a változtatásokkal a T–64 megbízhatóságának javulását mutatták.
A T–64 fejlesztése során nyert tapasztalatok felhasználásával átépített a 167-es objektumra alapuló járműbe 1969 novemberében a korszerűbb és nagyobb teljesítményű, 573 kW-os (780 LE) V–46 dízelmotort építették, és a harckocsik a Nyizsnyij Tagilban tervezett új, nagyobb futógörgőkkel épített futóművet kapták.
A jelentős módosításon átesett változat kapta a 172-es objektum gyári típusjelzést. 1973-ban a szükséges teszteket és csapatpróbát követően T–72 típusjelzéssel és Ural néven rendszeresítették a Szovjet Hadseregben. A T–64, a T–64A számos lényegi módosítással előállított váltótípusa a T–80 lett.
Műszaki jellemzői A jármű elejében az üzemanyagtartályok között ül a vezető, a toronyban kapott helyet a parancsnok és a tüzér, aki szükség esetén a töltő szerepét is betölti (amikor elromlik az automata töltő). A torony alatt található a forgó lőszertároló, amiből egy elektro-hidraulikus rendszer tölti a löveget. A lőszertartalék közel fele (a pontos mennyiség típusonként változik) a jármű belsejében az oldalfalakhoz, és az üzemanyagtartályokhoz rögzítve került bemálházásra, ez azonban az elégő lőszerhüvelyek miatt tűzveszélyessé teszi a típust.
A motor - a T–55-höz hasonlóan - a torony mögött keresztben van elhelyezve, amely mögött van az átviteli mű, és afelett a hűtőrendszer. A jármű nagy hiányossága, hogy a nyugati járművekkel ellentétben tervezésekor nem vették figyelembe a könnyű szerelhetőség és ergonómia kívánalmait eléggé, ezért a motortér és a torony is zsúfolt, az egyes elemek elérhetősége nehéz. Nem igaz az a nézet, hogy egyszerűsége miatt megbízható a jármű. A T–72 üzembiztonsága meglehetősen alacsony, különösen a hetvenes évek technikai színvonalán tervezett elektronikai és hidraulikai egységek hajlamosak elromlani, ráadásul az esetek jelentős részében a hibás elemek nem javíthatók, hanem cserélni kell őket. Emellett a komplex töltőmechanizmus is hajlamos meghibásodni, amin csak a T–72B szériánál sikerült némi javulást elérni. Összességében bármilyen karbantartási munka lényegesen tovább tart és több erőforrást igényel, mint akár egy Leopard 2 esetében. A lengyelországi tapasztalatok alapján ezért a T–72 üzemben tartása drágább, mint a korszerű nyugati harckocsiké.https://www.defenseindustrydaily.com/buy-from-the-pros-poland-adds-more-german-tanks-019466/http://epa.oszk.hu/02700/02735/00015/pdf/EPA02735_katonai_logisztika_1996_3_094-108.pdf
Jelenleg több mint 45 országban teljesít szolgálatot, a legyártott példányok száma eléri a harmincezret. A 780 (egyes változatoknál több mint 800) lóerős dízelmotorral hajtott jármű mozgékonysága és terepjáró-képessége kiváló. Célfelülete relatíve kicsi, a terepfedezetet jól ki tudja használni, de a hőkibocsátása infravörös érzékelők számára könnyen felderíthetővé teszi. Mint minden harckocsi, leginkább a levegőből érkező támadás ellen védtelen. A T–72-es harckocsi egy üzemanyag feltöltéssel 480 km-t képes megtenni. A dízelmotor üzemanyaga alapesetben gázolaj, de az adagolószivattyú kenését nem a tüzelőanyag végzi (be van kötve a motor kenési rendszerébe), ezért alacsonyabb teljesítményen, de petróleummal vagy akár benzinnel is üzemeltethető. Beépített előmelegítő berendezésnek köszönhetően nagy hidegben is (viszonylag) könnyen indítható. A dízelmotor légnyelése (a gázturbinához képest) kicsi, ezért légzőcsővel víz alatt kb. 1 kilométert képes megtenni. Speciális légtisztító (centrifugális porleválasztó + légszűrő) rendszerének köszönhetően a harckocsi vegyi- és nukleárisan szennyezett környezetben is tovább tevékenykedhet.
bélyegkép|420x420px|Belső lőszerrobbanás miatt megsemmisült harckocsi - a jármű legnagyobb gyengesége a rendkívül nagy gyúlékonyság
A jármű továbbfejlesztett változatai sikeresek a nemzetközi piacon, ezért azokat több országban sem váltották le mind a mai napig a T–72 leváltására szánt T–90 harckocsikkal, vagy más típussal. Az 1990 után gyártott orosz T–72-esek korszerű, francia licencen alapuló tűzvezető rendszert kaptak, digitális fedélzeti számítógéppel. A ballisztikai számítógép a szélsebesség érzékelő és a lézeres távmérő adatai alapján kiszámítja a lövedék várható röppályáját, így a tüzér által kijelölt célhoz képest egy meghatározott előretartással tüzel a löveg. A nyugati harckocsikhoz hasonlóan a jármű rendelkezik hagyományos optikai céltávcsővel a digitális rendszer hibájának esetére, így hiba esetén sem válik harcképtelenné.
Fegyverzet A harckocsiparancsnok a lövegtoronyban a csőfartól jobbra, az irányzó balra ül. A 125 milliméteres ágyút egy 12,7 mm-es légelhárító és egy - a löveggel párhuzamosított - 7,62 mm-es géppuska támogatja. Egyes modellekre ágyú helyett rakétavetőt építettek. A korai járművek sztereoszkopikus optikát használtak, majd a T–72A modelltől (1979 és 1985 között gyártották) lézeres célkövetővel szerelték fel, éjjellátó berendezést és új motort kapott. Többek között ilyenekkel rendelkezik India, Irán, Szíria, Algéria, Líbia, Kuvait, sőt Finnország is (bár a finnek elkezdték a leváltásukat). 1985 óta csak a B modellt gyártják, ennek jobb a stabilizátora és erősebb a motorja, az ágyú hatásos lőtávolsága pedig 4000 méter.
A 125 mm-es, sima csövű, lézeres távolságmérővel felszerelt löveg képes más harckocsik megsemmisítésére, főleg ha oldalról vagy hátulról lepi meg azokat. Nyílt terepen, megfelelő taktika mellett ez ritkán fordul elő, de városi harcokban nehezen kerülhető el, hogy a szűk utcákban, vagy más fedezet alatt megbúvó harckocsik váratlan irányból tüzelhessenek.
A lövegből páncéltörő rakéta (ATGM) is indítható, amely akár 4000 méterig is hatásos, és 550 mm acélon tud áthatolni. A harckocsi fegyverzetéhez tartozik egy, a löveggel párhuzamos géppuska, és még egy, a toronyra felszerelt, mozgatható "légvédelmi" géppuska, amely azonban a tapasztalatok szerint nem hatásos nagy sebességű légi célok és harci helikopterek ellen sem, így azt is inkább élőerő, gépjárművek, és könnyű páncélozott eszközök (gyalogsági harcjárművek) ellen alkalmazhatják eredményesen.
Védettség A korai T–72 tömör öntött acél toronnyal készült, alapvetően a T–62 alapján, de jelentősen megnövelt (280–380 mm) legnagyobb vastagsággal. A teknő frontpáncélja a T-64 megoldását örökölte, azaz 80 mm vastag külső és 30 mm-es belső, 68°-ban döntött páncéllemezek között két, összesen 105 mm vastag üvegszálas poliuretán került. Ezzel a jármű frontális védettsége megközelítőleg kinetikus lövedékkel szemben 400 mm, a teknő pedig kumulatív fegyverek ellen 500 mm vastag függőleges hengerelt acélpáncéllal egyenértékű védelemmel rendelkezett. Azonban fontos kiemelni, hogy a lövegpajzs, a vezető búvónyílása előtti rész, és a jármű elejének alsó 30%-a, az oldalsó és hátsó részek lényegileg a T–62 védettségét tartották meg.https://below-the-turret-ring.blogspot.com/2015/06/the-armor-protection-of-t-72-tank.htmlZaloga, Steven (2009). M1 Abrams vs T-72 Ural: Operation Desert Storm 1991. Osprey. p. 20.
A T–72A és T–72M páncélzatát jelentősen módosították, hogy a torony is a teknővel azonos védettséget kapjon, ennek érdekében a torony 530 mm maximális vastagságú páncélzatából 130 mm-t a kvarcüveg betét tette ki. A T–72M1 páncélzatát a teknő frontpáncélja esetében további 16 mm-es keményített acél réteg ráhegesztésével erősítették. Érdekesség, hogy a BDD páncélzattal kiegészített T–55AM járművek védettsége a kumulatív lőszerek ellen meghaladta a T–72M járművekét.http://tenydaralo.blogspot.hu/2017/09/a-tankok-tankja-t-55-harckocsi.html
A T–72B lényegileg különböző páncélzattal készült, ezért e jármű szerkezetileg is eltér a korábbi változatoktól, tulajdonképpen a korábbi T–72 járművek és a B változat között legalább akkora a különbség, mint a T–64 és a T–80 között. Így a T–72A és M semmilyen módon nem alakítható át B-vé, ennek jelentősége a PT–91 és T-72M3 kialakításában döntő volt.https://www.globalsecurity.org/military/world/europe/pt-91.htm A T–72B páncélzata a tévhitekkel ellentétben nem tartalmaz kerámiát (a "nyugati" harckocsikhoz hasonlóan). A jármű üreges öntött torony-páncélzattal készült, ennek külső 130 és belső 40 mm vastag fala 400–450 mm széles üreget képez. Ebbe a T–55AM-re kifejlesztett BDD páncélzat tapasztalataira alapuló, ú.n. deformálódó lemezpáncél (броня с опадающими листьями) rendszere került, amelyben a rideg (törő) és rugalmas (hajló) lemezek, valamint a közöttük lévő légrések mechanikusan károsítják a behatoló lőszert. Védettsége kinetikus lőszerek ellen 450-500, kumulatívok ellen 700–800 mm-re nőtt, amelyet a később felszerelt külső robbanó-reaktív páncélzat is fokozott. A T–90 páncélzata gyakorlatilag megegyezik ezzel, csupán a lemezpáncélban használt polimereket cserélték korszerűbbekre.
Az újabb típusokon megtalálható a Kontakt-5 reaktív páncélzat, ami a kumulatív működésű páncéltörő rakéták ellen nyújt védelmet. A reaktív páncélzat kis méretű robbanótöltetekből áll, ezek találat esetén felrobbannak, így mielőtt a rakéta által kibocsátott ún. kumulatív sugár elérné a páncélzatot, és megkezdené annak átfúrását, a reaktív töltet csökkenti a plazma koncentrációját, ezáltal a páncéltörő képesség hatásosságát. Kinetikus (APFSDS) lőszerekkel szemben is hatékony, mivel azokat a robbanás és az ERA mozgó fémrészei fizikailag károsítják.
Fontos kiemelni, hogy az orosz haderőben rendszeresített T–72B, ennek exportváltozata a T–72Sz, és az ezekre alapuló T–72BM (ebből jött létre a T–90 némi átalakítással) frontális relatív védettsége közel kétszeres a hazánkban is használt A és M szériákhoz képest.