bélyegkép|jobb|Sorban állás: egy elterjedt társas cselekvés
A szociológia (a latin socius, azaz „társ”, „társaság”; valamint a görög λόγος, logosz, azaz „-tudás”, „-tudomány” szavakból) a társadalmi élet összetevői, az egyének, csoportok, szervezetek, intézmények (család, iskola, egyház, állam stb.) életének, működésének törvényszerűségeit, szabályait és folyamatait vizsgáló elméleti és gyakorlati tudomány.
A szociológusok a társadalmi és társas viselkedést tanulmányozzák az emberek által alkotott társadalmi, vallási, politikai és gazdasági intézményeken, szervezeteken, csoportokon belül. Tanulmányozzák a társas kölcsönhatások során a csoportokon belül vagy azok között létrejövő viselkedési formákat, nyomon követik kialakulásukat és terjedésüket, elemzik a csoporttevékenység hatását az egyéni résztvevőkre. Szociológusok vizsgálják egy társadalmi csoport, szervezet vagy intézmény jellemzőit, az egyének egymásra és csoportjukra kifejtett hatását, ezzel összefüggésben az egyén olyan tulajdonságainak szerepét, mint a biológiai nem, társadalmi nem (társadalmi nemek tudománya), a kor vagy a rassz. A szociológia tárgyterületei többek között a család, a kisebbségek, az oktatás, a vallás, a politika, a lakóhely, a bűnözés, a szellemi és egészségi környezet társadalmi kérdéseivel foglalkoznak.
A szociológia a társadalmi folyamatokat többek között a társadalmi rétegződés, társadalmi mobilitás, kommunikációelmélet, szociálpszichológia, demográfia és társadalomstatisztika ismereteivel és eszközeivel vizsgálja.
A szociológiai kutatás az utca névtelen emberei közötti kapcsolatok elemzésétől a globális társadalmi folyamatok tanulmányozásáig terjed. Új területei – mint a hálózatelemzés vagy a környezeti szociológia – folyamatosan bővülnek.
A szociológiai kutatások eredményeit oktatók, tervezők, jogászok, hivatalnokok, fejlesztők, közgazdászok és más szakmabeliek is használják, akik a társadalmi problémák megoldásában érdekeltek, és e célból közpolitikai tevékenységet folytatnak.
Története
bélyegkép|jobb|Auguste Comte, aki megalkotta a szót: szociológia
Alapítók
A szociológia a társadalomtudományok között egy viszonylag új akadémiai tudomány. A mögötte álló elveknek ugyanakkor hosszú időre visszanyúló történelme van, eredete az általános emberi tudásból és filozófiából származik.
A szociológia tudománya a modernitás kihívására adott elméleti válaszként a 19. század elején kezdett kialakulni. A szociológusok úgy gondolták, nem elég megérteni, mi tart össze társadalmi csoportokat, de ellenszert is kell találni a társadalmi széthullásra.
A "szociológia" kifejezést Auguste Comte alkotta 1838-ban a latin socius (társ, társaság) és a görög logosz (tudomány, ismeret) szavakból. Comte úgy gondolta, hogy egyesíti az emberiség összes tudását, beleértve a történelmet, pszichológiát és a közgazdaságtant. Eredetileg a "társadalomfizika" elnevezést szerette volna használni, de miután elképzelése a 19. században általános törekvés volt és mások is elkezdték használni ezt a kifejezést, önálló fogalmat alkotott.
Az első könyvet, ami címében is viselte már a 'szociológia' kifejezést, Herbert Spencer írta. Fő műve a Szintetikus filozófia, amiben kifejti, hogy a filozófia az összes résztudomány alapja (úgy is mint: etika, biológia, pszichológia és szociológia). Úgy gondolta, hogy minden emberi társadalom átmegy egy evolucionális fejlődési szakaszon, amelynek során szervezett anyagba rendeződik, primitív hordából strukturált, komplex és differenciált társadalom alakul ki.
Klasszikusok
A szociológia „klasszikusainak” munkássága a 19. század második felére és a 20. század elejére tehető: Karl Marx, Ferdinand Tönnies, Émile Durkheim, Vilfredo Pareto, Georg Simmel és Max Weber. Comte-hoz hasonlóan a klasszikusok közül egyik tudós sem tekintett magára kizárólag „szociológusként”. Munkáik nagy részben vallási, oktatási, közgazdasági, jogi, pszichológiai, etikai, filozófiai és teológiai vonatkozásúak voltak. Viszont elméleteik alapozták meg a szociológiát.
bélyegkép|jobb|Karl Marx bélyegkép|jobb|Émile Durkheim Karl Marx a korszak filozófiai, gazdasági, szociológiai ismereteit kritikus formában integrálta. Szerinte a termelési mód határozta meg a társadalom szerkezetét, berendezését és a munkaerő vált annak rendszerező elvévé, erre építette értéktöbblet-elméletét. Ehhez kapcsolódnak a munkamegosztásról, a tőkés kizsákmányolásról és az emberi társadalmakat mozgató konfliktusokról, valamint ezek társadalomszerkezeti következményeiről szóló gondolatai. bélyegkép|jobb|Vilfredo Pareto1848–1923 bélyegkép|jobb|Ferdinand Tönnies1855–1936 Ferdinand Tönnies Közösség és társadalom" című fő művében kifejtette, hogy a modern társadalomban háttérbe szorulnak a személyes kapcsolatok.
Émile Durkheim a társadalom iránti érdeklődésében inkább a társadalmi integráció feltételeit kereste. Nyugtalanította a munkások nyomora, a bűnözés, az alkoholizmus és az öngyilkosság, aminek okát az anómiában látta.
Vilfredo Pareto a történelmet a hatalmi elitek körforgásának történetében látta. Elődeivel ellentétben szerinte nincs semmiféle fejlődés egy jobb társadalom felé.
Max Weber a modern gazdasági, társadalmi és politikai fejlődés lényegét a racionalitás terjedésében látta. A megértő szociológia szerint a szociológusnak törekednie kell megérteni a társadalom tagjai cselekedeteinek és szavainak, gondolatainak motívumait, meg kell értenie azokat a szubjektív értelmeket, amelyeket a cselekvők saját és mások viselkedésével összekapcsolnak. Nem elég megismerni, mit cselekszenek, azt is meg kell érteni, miért cselekszenek az adott módon. Weber szerint a társadalomban és a történelemben valószínűségi jellegű összefüggések érvényesülnek és nem a determinisztikus törvények.
Pozitivizmus és antipozitivizmus
A szociológiát annak korai, 19. századi művelői, Comte és követői leginkább a természettudományokhoz tartozó tárgyként kezelték azt, amely a társadalmi jelenségek tanulmányozásához a természettudományokhoz is használt módszertant alkalmazza. Az empiricizmus és a tudományos módszer hangsúlyozása kétségbevonhatatlanul megalapozta a szociológiára és annak megállapításaira irányuló igényt, valamint meg is különböztette a szociológiát más, kevésbé empirikus területektől, mint például a filozófia. Ezt a módszertani megközelítést, ami magyarázatokra és előrejelzésekre törekszik, pozitivizmusnak hívják. A szociológusok nem triviálisan gondolkodó hányada azonban ezeket a célokat elutasítja.
A pozitivizmustól való első elszakadási kísérletek filozófiai és politikai alapokból fejlődtek ki, mint például Karl Marx dialektikus materializmuson alapuló elméletei. A tudományos pozitivizmustól való másik elrugaszkodás pedig kulturális és szociológiai jellegű volt. A társadalmi élet korai 19. századi pozitivista és naturalista megközelítéseinek eredményeit olyan tudósok kérdőjelezték meg, mint Wilhelm Dilthey és Heinrich Rickert, akik felismerték, hogy a természet világa jelentősen eltér a társadalmi világtól, mégpedig azért, mert az emberi társadalomnak a jelentések, szimbólumok, szabályok, normák és értékek tekintetében egyedi szempontjai vannak, ezek a társadalmi tényezők eredményezik a kultúra kialakulását. Ezt a nézetet fejlesztette tovább Max Weber, aki bevezette az antinaturalizmushoz közel álló antipozitivizmust, mely szerint a szociológiai kutatásnak az ember kulturális értékeire kell összpontosítania.
20. századi fejlődési irányok
A 20. század elején az Egyesült Államokban a társadalmi evolúcióval foglalkozó makroszociológia, más területeken pedig a mikroszociológia is jelentős fejlődést ért el. George Herbert Mead, Herbert Blumer és később a chicagói iskola (Erving Goffman és mások) pragmatizmusra épülő szociálpszichológiája megteremtette a szimbolikus interakcionizmus kifejlődését.
Európában a két háború között a szociológia folyamatosan ki volt téve egyrészről a megerősödő totalitárius rendszerek támadásainak, másrészről a konzervatív egyetemek merev elutasításának. Az ekkor kibontakozó frankfurti iskola tagjai (Max Horkheimer, Theodor W. Adorno, Herbert Marcuse, Jürgen Habermas, Walter Benjamin, Axel Honneth, Otto Kirchheimer, Leo Löwenthal és mások) fejlesztették ki azt a kritikai elméletet, ami a marxi dialektikus filozófia elemzését radikális baloldali társadalomkritikával kapcsolta össze.
Ezzel egyidőben a kezdetben Ausztriában, majd később az USA-ban dolgozó Alfred Schütz kifejlesztette a társadalmi fenomenológia elméletét (ami később a társadalmi konstruktivizmus létrejöttét is elősegítette). Elsősorban Talcott Parsons révén a ’30-as években fejlődött ki a strukturális funkcionalizmus, ami a társadalmi rendszerelméletet makro- és mikrostrukturális faktorok objektív szempontjaival integrálta.
A II. világháború után részben a strukturális funkcionalizmus hatása nyomán az amerikai szociológia általános (de nem univerzális) trendje inkább természettudományos irányba haladt, a szociológusok új kvantitatív és kvalitatív kutatási módszereket dolgoztak ki. A 20. század második felében a szociológiai kutatásokat egyre növekvő arányban használták fel mind kormányzati, mind piaci célokra.
A különböző társadalmi mozgalmakkal párhuzamosan a ’60-as években az egyes elméletek a társadalmi harcra helyezték a hangsúlyt, a strukturális funkcionalizmussal szembeállítva ekkortól kaptak mind nagyobb figyelmet a konfliktuselméletek és a neomarxisa elméletek.
A ’60-as évek kulturális változásai befolyással voltak rengeteg kortárs szociológiai tanulmányra, leginkább olyan kulturális tudományágakra, mint a kontinentális filozófia, az irodalomtudományok és az interpretivizmus. Mások sokkal objektívabb szempontokat képviseltek, mint például a neofunkcionalizmus. Megint mások egyre többet kezdtek a globalizáció természetének vitájával és a társadalmi intézmények megváltozásával foglalkozni. A politikai szociológiában pedig a nemzetállamok hatalmi átalakulása figyelhető meg a kereskedelem (és a kulturális termékek) globalizációja, valamint a nemzetközi szervezetek növekvő befolyása mentén.
Ezek az irányok néhány alapvető szociológiai kategória és -elmélet felülvizsgálatához vezettek. A 20. század vége felé több szociológus a posztmodern és a posztstrukturalista filozófiákat követte és egyes társadalomtudományos megközelítésekben a pozitivizmus kritikusaivá vált. Ugyanakkor a pozitivista tradíció még mindig él és hatással bír a szociológiára, ezt bizonyítja a társadalmi hálózatok kialakulása (melynek elemzésével a Kapcsolatháló-elemzés foglalkozik), úgy is, mint a hagyományos mikro-makro vagy ágens-struktúra felosztás kritikájának új paradigmája és úgy is, mint egy új módszertan. A társadalmi kapcsolatháló-elemzés több szociológiai alterületre is kifejti hatását, mint például a gazdaságszociológia (lásd például Harrison White és Mark Granovetter munkáit), a szervezeti viselkedés vagy a történeti szociológia.
A szociológia fejlődésében állandóan komoly problémát jelentett, hogyan lehet kiemelni és egyesíteni a szubjektivitás, az objektivitás, az interszubjektivitás és a gyakorlatiasság fogalmai körüli aggodalmakat az elméletalkotásban és a kutatásban. A szociológia, mint tudomány kiterjedésének mértéke és határai úgyszintén folyamatos vita tárgyát képezik, ami alapvető ontológiai és episztemológiai kérdéseket feszeget. Ezeknek a vitáknak az egyik eredménye a multidimenzionális társadalomelméletek folyamatban lévő kialakulása, valamint sokféle kritikai elmélet fejlődése. Egy másik végeredmény a közszociológia formálódása, ami a szociológiai elemzés hasznosságát hangsúlyozza különböző társadalmi csoportok számára.
Társadalmi kapcsolatháló-elemzés
A XXI. század elején a matematikai-statisztikai módszerek dinamikus fejlődése, és a gráfelméletek újra felfedezése ráirányította a természettudósok érdeklődését az emberi kapcsolatokra. A fizikusok, statisztikusok, pszichológusok, szociológusok termékeny együttműködése hozta létre ezt a már-már paradigmának tekinthető irányzatot. (Csaba Zoltán- Pál Judit, 2010)