thumb|Vergilus Aeneis című munkájának első oldala a Vatikáni Apostoli Könyvtárban őrzött 5. századi kódexből
A római irodalom vagy ókori latin irodalom alatt a Róma alapításától (Kr. e. 753) a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (476), vagy kissé tágabban értelmezve a longobárdok Itáliába való betöréséig (568) a római állam határain belül keletkezett irodalmat értjük. A római irodalom és a latin irodalom egymással nem keverendő fogalmak, az utóbbi ugyanis magába foglalja az előbbit, de azon kívül a kezdettől mindmáig latin nyelven írott munkákat és szerzőiket is, függetlenül azok nacionáléjától (ez tehát egy nyelvi szempontú merítés).
A római irodalomhoz tartoznak azok a munkák, amelyeket római szerzőjük nem latin, hanem görög nyelven írt, például az első annalista történetíró, Fabius Pictor írásai, később Marcus Aurelius vallomásai, illetve Fronto görög nyelven írott levelei.
A római alkotók nem feltétlenül Rómában születtek, Ennius italicus származású, Terentius Afrikában született, a későbbi századokban pedig még több író származott az Itálián kívüli provinciákból. Tartalmilag a római irodalom fogalma sokkal tágabb, mint a mai értelemben vett szépirodalom, az ókorban ugyanis bizonyos tudományokat tárgyaló szakkönyveket is a szépirodalomhoz sorolták, például a történelmi, filozófiai, retorikai munkákat.
A latin nyelvű keresztény irodalom, amely a 2. század végén jelentkezik először, speciális helyet foglal el a római irodalomban. Ez az irodalom átvette és közvetítette a klasszikus római irodalom nyelvét, műfajait, egyéb hagyományait, bár a keresztény tartalomnak megfelelően átformálva, például Minucius Felix „Octavius”-a már átveszi a hagyományos dialógusformát, Tertullianus „Apologeticum”-a a törvényszéki beszédek formáját, stb. A római irodalom sajátosan közösségi jellegű irodalom: a latinok, szabinok, illírek stb. összeolvadásából keletkezett nép irodalma. A Kr. e. 7–6. századra tehető az első irodalmi emlék létrejötte, a római naptáré, amelyben latin, szabin, etruszk és görög istennevek találhatóak.
A római irodalom szakaszai A római irodalomban az alábbi nagy korszakok különíthetőek el:
Az archaikus korszak kezdete (a királyok kora és a köztársaság első századai a pun háborúk befejezéséig: Kr. e. 753 – Kr. e. 240) Az archaikus irodalom virágkora (az ifjabb Scipio haláláig: Kr. e. 240 – Kr. e. 129) A Gracchusok kora (a latin irodalmi nyelv kialakulásának korszaka, a nyelvi normák kialakulása a grammatika és retorika oktatásának hatására Sulla haláláig: Kr. e. 129 – Kr. e. 78) A római próza aranykora (a polgárháborúk kora, Cicero haláláig, a neoterikusok mozgalma: Kr. e. 78 – Kr. e. 43) A költészet aranykora (Augustus haláláig: Kr. e. 43 – Kr. u. 14) Az ezüstkori irodalom (Traianus haláláig: 14 – 117) Az archaizálók kora (Hadrianus trónra lépésétől Marcus Aurelius haláláig: 117 – 180) A pogány római irodalom válsága (a keresztény irodalom kezdetei, a birodalom válsága, katonacsászárok, keresztényüldözések, a tetrarchia kialakulása; Commodustól Nagy Konstantin trónra lépéséig: 180 – 306) A latin nyelvű keresztény irodalom virágkora (egyben a pogány restauráció irodalma, Nagy Konstantintól Nagy Theodosius haláláig: 306 – 395) A római irodalom felbomlásának korszaka (a klasszikus latin nyelvi normák felbomlása, a Nyugatrómai Birodalom bukásáig, illetve a longobárdok betöréséig: 395 – 568)
Az archaikus korszak kezdete (Kr. e. 753 – Kr. e. 240)
Az archaikus korszak története a külső háborúk és belső villongások szakadatlan láncolata. Ehhez képest az ifjúság nevelésében is csak a polgári és hadi erények beoltására törekedtek. A kultúra főleg a jogi ismeretekre terjedt ki, a szellemi tevékenység pedig a vallás gyakorlatában nyilatkozott. A patriciusoktól féltékenyen őrzött törvények lassan közkincsek lettek, és a törvények magyarázatában és alkalmazásában számos plebejus (P. Sempronius, a Bölcs, és Tiberius Coruncanius, az első plebejus pontifex maximus) éppen annyira jeleskedett, mint maguk a patriciusok. Utóbbiak közül származott Appius Claudius Caecus (Kr. e. 340–Kr. e. 273), akinek a De usurpationibus című jogi művet tulajdonítják. Annak nyomai, hogy Róma összes kultúráját az első öt században a jogtudományok teszik, a latin irodalom minden ágában meg is látszanak; mert azon emelkedett, a közönségesnél magasabb erkölcsi felfogás, mely a latin sajátos jellege, a jogtudományok kultúrájának következménye volt.
Költészet Ellentétben a görögök eszményi mitológiájával, amely a görögöknél a filozófia és a költészet (epikus, lírai és drámai költészet) gazdag forrásává lett, a rómaiak vallása inkább csak a liturgiára szorítkozott és beérte azzal, hogy az istenségek fogalmait megalapítva, a szertartások szabályait és az imádságok szövegét kodifikálta. Ezért vallásos énekei (carmina saliaria, carmen fratrum Arvalium stb.) általában minden költői ihletet nélkülöznek. Ellenben a költészetnek némi nyomaira akadunk a földművelők dalaiban, amelyek közül egyet (carmen rusticum) a késői időkben Sextus Pompeius Festus, Servius Maurus Honoratus és Macrobius is feljegyeztek. A versmérték saturnius, gyakori alliterációval, amelyben hosszabb és rövidebb sorok váltakoznak, minden szabály nélkül. Az ősi latin költészetnek patricius és plebejus fajai voltak; az elsőkhöz tartoznak a lakomás énekek (carmina convivalia), amelyeket kezdetben maguk a nemes ifjak énekeltek; dicsérő énekesekvoltak a halotti dalok (neniae) is, amelyeket később fizetett sirató asszonyokra (praeficae) bíztak és egészen megvetettek. A tulajdonképpeni plebejus vagy népies költészet írott emlékekben nem maradt fenn. Korán divatba jöttek a diadalénekek (carmina triumphalia) is, amelyeket a katonák, meg a fescennini dalok, amelyeket a bortól részeg szüretelő parasztok énekeltek. A népköltés másik faja volt a satura (értsd: lanx, vagyis tele tál), amely a színjátékokból (ludi scenici) fejlődött ki és csak az egységes cselekmény hiányzott, hogy valóságos drámává legyen.
Próza
Prózai irodalomról ebben korban még nem igen lehet szó, noha a nevezetesebb eseményeket, békekötést, szerződéseket stb., már ekkor márvány- vagy bronz-oszlopokba szokták vésni, sőt a törvényeket is igy örökítették meg. A királyok könyvei (commentarii regum) már különféle feljegyzéseket tartalmaznak; a pontifexek kollegiumától vezetett könyvek (indigitamenta) már valóságos kalendáriumok voltak, és ezekhez lehet számítani a dealbata táblákat, amelyek később (Róma VII. századában) annales maximi név alatt voltak ismeretesek. A papokon kívül a közhivatalok is vezettek évkönyveket; a tabulae censoriae a római polgárok statisztikai adatait tartalmazták, a libri lintei (mert részben vászonból voltak) a hivatalnokok névsorát foglalták magukban. Az ékesen szólásnak szintén akadunk nyomaira a gyászbeszédekben (laudationes); híres volt a vak Appius Claudius szenátor beszédje is Pürrhosz épeiroszi király békeajánlatai ellen.
Az archaikus irodalom virágkora (Kr. e. 240 – Kr. e. 129) Ez az időszak a hódító háborúk kora volt, amelyben a folytonos érintkezés az idegen népekkel a kozmopolitizmusra vezetett. A közéletben a törvények tisztelete megcsökkent, a vallás erkölcsi hatalma megszűnt; de mialatt a köztársasági virtus elkorcsosult, addig a római szellem, a görög kultúra hatása alatt, a tudomány, költészet és művészet felé fordult. Akadtak ugyan konzervatívok is, akik hevesen kikeltek a görög műveltség és a nemzeti szellem elkorcsosulása ellen, de az új áramlatnak már nem lehetett gátat vetni.
Költészet
E korszak költőinek sorát a görög származású Livius Andronicus (Kr. e. III. sz.) nyitja meg, akinek görög mintaképek után írt, vagy fordított tragédiái közül az elsőt Kr. e. 240-ben adták elő. Ő volt az, aki latin nyelvre fordította Homérosz Odüsszeiáját is. Naevius (Kr. e. 270–Kr. e. 201) római tárgyú tragédiáját a színészek bíborral szegélyzett tógában játszották (innen műfaja: fabulae praetextae), ellentétben vígjátékaival, amelyeket palliumba öltözött mimusok adtak elő (műfaja ezért palliatae). Naevius legbecsesebb műve a Bellum Punicum („A pun háború”), az első pun háború történeti eposza, amelynek úgy megválasztásában, mint kidolgozásában Naevius valódi rómainak mutatkozik. A hőskölteményből merítette később Vergilius részben az anyagot Aeneiséhez (Róma alapítása mellett az epizódokat is); és a fennmaradt kevés Naevius-töredék igazolja a latin kritikusok azon egyhangú elismerését, amellyel Naevius művészetének adóztak. Plautus (Kr. e. 254–Kr. e. 184) volt a vígjátékíró volt; műveinek száma 21 (mások szerint száz is több), amelyeknek tárgyát görög színműíróktól kölcsönözte. Ennek dacára annyira rá tudta nyomni műveire római jellegének bélyegét, hogy jelenteiben megelevenülve látjuk a kor Rómájának társadalmi életét és erkölcseit. Plautus kortársa volt Quintus Ennius (Kr. e. 239–Kr. e. 168), akinek fő műve, a 18 könyvből álló Annales az első eposz, amelyet római költő időmértékes (hexameter) versben írt. Ennius unokaöccse, Pacuvius (Kr. e. 220–Kr. e. 130) 12 (nagyrészt a görög Szophoklésztől kölcsönzött) tragédiájából mindössze 400 sornyi töredék maradt fenn; de ezekből is látszik, hogy görög mintáit nem szolgailag utánozta. Statius Caecilius (Kr. e. 220–Kr. e. 167) 40 vígjátékának csak a címe és kisebb töredékei ismertek. A korszak többi vígjátékíróját hamar elfeledték Terentius (Kr. e. 185–Kr. e. 159) föllépésével. A mindössze 26 éves korában elhunyt költő teljesen a görög kultúra hatása alatt állott; darabjainak (Andria [„Az androszi leány”], Hautontimorumenos [„Az önmagát kínzó”], Adelphoe [„A testvérek”]) alakjai nem annyira túlzottak és markánsak, mint Plautuséi, de határozatlanabb körvonalaikban is természetesebbek és az általános ember fogalmának jobban megfelelnek. Terentius egyik kortársa, Titinius (Kr. e. II. sz.) vígjátékaiban inkább a középosztály, a köznép, és a plebs életét vitte a színpadra. A többi vígjátékírót legtöbbnyire csak a nevük után ismerjük. Megállapítható ezek után, hogy Róma hatodik századában a költészetnek különösen két ága virágzott: a drámai és az epikai. Az első kizárólag görög jellegű műfaj volt és maradt; az epikai költészet ellenben csakhamar nemzeti köntösbe öltözött, mert római eseményeket énekelt meg. Három különböző versmérték (a saturnius, comicus, epicus) volt kedvelt és fejlődött ki ebben a korban; a saturniusok első fele jambusi, második fele trocheusi lejtésű; a drámai költők jambusait gyakran nem lehet tisztán kiérezni, mert a ritmus sokszor a köznép hibás kiejtéséhez alkalmazkodik; a hexameter ellenben formailag is tökéletesebb és biztosabb volt.
Próza Történetírás Miután a korszak elején a történetírás a költészet feladata lett; később pedig a latin szerzők, prózában ugyan, de az egyetlen Cato kivételével, görög nyelven írták a történelmi műveiket és ez a szokás Róma hatodik századának végéig fennmaradt. Quintus Fabius Pictor (Kr. e. II. sz.) görög nyelvű művében Róma történetét írta meg a város alapításától koráig. Könyvéről – akárcsak Publius Cornelius Scipio (Kr. e. 235–Kr. e. 183) annaleseiről – csak annyit tudni, hogy léteztek. Az első valódi római történetíró Marcus Porcius Cato (Kr. e. 234–Kr. e. 149) volt (műve: Origines [„Kezdetek”]), aki azonban szintén az annalisták száraz, kritikátlan rendszerében írt. A többiek közül említésre méltó Caius Calpurnius Piso (Kr. e. II. sz.), a Gracchusok hírhedt ellensége.
Szónoklat A szónoklatot ekkoriban már nagy előszeretettel művelték, de történetéről keveset tudni. Nevezetes szónok volt Fabius Cunctator és Quintus Caecilius Metellus, Publius Licinius Crassus pedig „dives” („isteni”) melléknevet is kapott. Mindnyájukat felülmúlta a történetírásból már ismert Cato, akinek töredékben fennmaradt beszédeit szónoki hév, ritka dialektika és a kifejezés ereje jellemzi.
Nyelvészet A nyelvészet terén a görög Kratész idézett elő nagyobb mozgalmat, de ennek eredménye már csak a következő korszakban mutatkozik.
Filozófia