A középspanyol hangeltolódás (spanyolul: reajuste del sistema consonántico medieval) a kasztíliai spanyol nyelvben a 16–17. században végbement mássalhangzóváltozás volt, amely során létrejött a modern spanyol nyelv mássalhangzó-állománya. Ezt az átmeneti időszakot tekintjük nyelvtörténetileg középspanyol korszaknak, amely egyben a klasszikus spanyol irodalom felvirágzásának kora (Siglos de Oro, az ’aranyszázadok’). A hangváltozás főként a réshangokat, „sziszegő” mássalhangzókat érintette, és valószínűleg már a 15. század derekán elkezdődött.

Fonetikai leírás jobbra|500px A óspanyol nyelvben, amelyet a 15. század végéig beszéltek, a következő három pár sziszegőhang létezett, zöngés–zöngétlen fonológiai szembenállással: két dentoalveoláris zár-rés hang (affrikáta), zöngétlen és zöngés: és (előbbi a magyar c-nek, utóbbi a magyar dz-nek felel meg), írásban ç és z volt; két apikoalveoláris (emelt nyelvheggyel ejtett) réshang, zöngétlen és zöngés: és , utóbbi csak magánhangzók között állhatott és az -s- jelölte, míg az előbbit magánhangzók között az -ss-; két prepalatális (posztalveoláris) réshang, zöngétlen és zöngés: és (előbbi a magyar s, utóbbi a magyar zs hangnak felel meg), írásban x, illetve j vagy (e, i előtt) g.

A 16–17. században egy hangtani változás zajlott le, amely az alábbi három főbb szakaszban foglalható össze:

Eltűnt a zöngés/zöngétlen megkülönböztetés a zöngétlen hangok javára, így a fonémák száma hatról háromra csökkent: , és . A dentoalveoláris zár-rés hang elvesztette a zár komponenst és először réshanggá alakult (magyar sz); majd az északi spanyolországi nyelvjárásokban zöngétlen interdentálissá fejlődött, illetve az hanggal olvadt össze a déli, valamint a hispano-amerikai nyelvjárásokban, azaz a spanyol nyelvterület döntő kiterjedésű részén. Ez utóbbi jelenséget seseo névvel illeti a spanyol szakirodalom. A prepalatális (posztalveoláris) zöngétlen réshang képzési helye hátrébb tolódott (velarizálódott). Ennek eredményeképpen jött létre a modern spanyol fonéma (mint a pech szóban), amelyet a modern helyesírás jotával és – e, i előtt – g-vel jelöl. Feltételezések szerint az -ből először egy átmeneti hang, a alakult ki (kb. a magyar j és h közötti hang, amelyet a német ich, München szavakban ejtünk) – a latin-amerikai nyelvjárásokban ma is így ejtik e, i előtt a j/g-t –, majd ez tovább velarizálódott.

Az átalakulás szakaszait a következő táblázatban foglaljuk össze:

Óspanyol Középspanyol Modern spanyol Íráskép zöngétlen zöngés > ge, gi, js > , ce, ci, z

A fenti hangváltozások lezajlásával jött létre a modern spanyol mássalhangzórendszer, amely miatt a spanyol jellegzetesen eltér a többi újlatin nyelvtől. Szintén sajátos átalakulás a spanyolban a latin szókezdő f- először -vá alakulása, majd elvesztése. Az előbbi már jóval korábban végbemehetett, azonban az utóbbi szintén ezen időszak kezdetére tehető. Egyes kutatók szerint a középkori spanyolban a latin f hangot már aspiráltan (esetleg labiális -ként) ejtették a kevésbé művelt rétegekben, amit később a helyesírás is tükrözni kezdett az f helyett h alkalmazásával, amely a kiejtésben fokozatosan eltűnt (mint ahogyan a latin eredetű h már a késői latinban elnémult). Valójában e helyesírásbeli változás megtörténte előttről nem lehet bizonyossággal tudni, hogy mi lehetett az f pontos kiejtése (?). Feltételezések szerint így a spanyol f újbóli megjelenése már késői középkori fejlemény, közvetlenül a latinból történő művelt szóátvételek útján.

A hangváltozás eredete

A természetes fonetikai fejlődése során általában azok a beszédhangok tűnnek el, illetve egyenlítődnek ki, amelyek valódi fonológiai megkülönböztető szerepe igen csekély. Az óspanyolban minimális szópár létezett, amelyben a – vagy – hangpároknak, vagyis a zöngés–zöngétlen szembenállásnak jelentősége lett volna, így nem okozott különösebb problémát e megkülönböztetés eltűnése. Egyes nyelvészek szerint az elzöngétlenedés baszk adsztrátumnak köszönhető (mivel ez a nyelv nem ismeri a zöngés sziszegőhangokat), míg mások úgy vélik, hogy belső strukturális okai vannak az átalakulásnak, amelyeket alább részletezünk.

Ugyanakkor, tekintettel arra, hogy az ejtése az -éhez közelített, nem volt elegendő akusztikai különbség a két hang között, aminek eredményeképpen a beszélek elkezdték eltúlozni az kiejtését a nyelvet egyre hátrébb tolva, mígnem eljutottak először a hanghoz (német ich), majd a modern fonémához. Hasonló folyamat zajlott le a frikativizálódása (réshanggá válása) után az északi nyelvjárásokban: az ebből keletkező dentális hang (amely pontosan megegyezik a magyar sz ejtésmódjával) így ugyanis akusztikailag alig megkülönböztethetővé vált az eredetileg meglévő – a latin s, -ss- hangokból származó – apikoalveoláris (lágyan ejtett) -től; a probléma megoldására a beszélők előretolták a dentális képzési helyét, aminek eredményeképpen létrejött a mai /θ/ fonéma. A déli nyelvjárások ugyanakkor a két hang semlegesítését választották, vagyis a latin ce-, ci-, ti’-ből eredő „kemény” (dentális), illetve az s, ss-ből származó „lágy” (apikoalveoláris) között a kiejtésben eltűnt a fonológiai megkülönböztetés, s ez az ejtésmód jutott el Hispano-Amerikába is; míg a kevésbé művelt andalúziai falusi beszélők között a két hang összekeveredéséből kialakult egy „selypítős” tájszólás is (ún. ceceo), amelyben a kétféle sz hang -ként valósult meg.

Kapcsolódó szócikkek A spanyol nyelv története Óspanyol nyelv Seseo Hangeltolódás

Források

Manual de dialectología hispánica. El Español de España, Manuel Alvar (director), Ariel Lingüística, Barcelona, 1996 & 2007.

Külső hivatkozások Real Academia Española (RAE) Linguaweb – spanyol–katalán nyelvészeti fórum

Kategória:A spanyol nyelv története