II. (Nagy) Katalin (oroszul: Екатерина II Великая; Stettin, 1729. május 2. – Szentpétervár, 1796. november 17.) 1762-től haláláig Oroszország császárnője (Императрица Всероссійская – Imperatrica Vszerosszijszkaja), minden szempontból az egyik legjelentősebb orosz uralkodó. Regnálása alatt megerősödött Oroszország európai helyzete, és immár nagyhatalomként tekintettek az országra. Katalin jelentősen támogatta az orosz művészetet és tudományt is: számtalan nagyszerű műalkotás, jelentős építészeti emlék, világraszóló tudományos eredmény született uralkodása idején Oroszországban.
Családja és ifjúkora thumb|left|180 px|Jekatyerina Alekszejevna nagyhercegnőként, 1745, George Grooth festménye
Katalin apja, Keresztély Ágost anhalt-zerbsti herceg porosz tábornok és Stettin kormányzója volt. Katalin tehát születésekor Zsófia Auguszta Friderika (Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst) néven anhalt-zerbsti hercegnő volt, távoli orosz felmenőkkel. A kor német nemesi hagyományainak megfelelően oktatásban francia nevelőnője és néhány házitanító részesítette.
Zsófiát némi diplomáciai ügyeskedés révén választották ki a jövendő III. Péter feleségévé, amiben Lestocq gróf és II. Frigyes porosz király játszottak fontos szerepet. Lestocq és Frigyes erősíteni akarták az orosz–porosz barátságot és gyengíteni Ausztria befolyását. Zsófia hercegnő arra törekedett, hogy megkedveltesse magát Erzsébet cárnővel és az orosz néppel, így már a házassága előtt elkezdett oroszul tanulni. Figyelmen kívül hagyva apja ellenzését, 1744-ben ortodox hitre tért, és a keresztségben a Jekatyerina Alekszejevna nevet kapta. 1745-ben férjhez ment Péterhez, és az oranienbaumi palotában rendezkedtek be.
Trónra jutása thumb|III. Péter 1762 körül, Alekszej Antropov festménye
A házasság sikertelennek bizonyult. Péter is szeretőt tartott (Jelizaveta Voroncova), Katalin pedig Szergej Szaltikov grófot, Charles Hanbury Williamst és Poniatowski Szaniszló Ágostot részesítette kegyeiben. Katalin sokat olvasott és naprakész tudással rendelkezett az ország és Európa történéseiről; levelezőpartnerei között számos kortárs filozófus volt, többek között Voltaire és Diderot.
Miután Erzsébet cárnő 1762. január 5-én meghalt, III. Péter követte a trónon és beköltözött a szentpétervári Téli Palotába, így Katalin cárné lett. Péter különcködése és poroszimádata azonban szálka volt azoknak a politikai köröknek a szemében, amelyekben Katalin forgott. Péter elkövette azt a hibát, hogy beavatkozott a Holstein és Dánia közti vitába Schleswig ügyében; a Holstein mellett kifejtett buzgalma népszerűtlenné tette a nemesség körében. 1762 júliusában Péter visszavonult holsteini születésű udvartartásával és rokonaival Oranienbaumba, feleségét Szentpéterváron hagyva. Július 13-án és 14-én a gárda fellázadt és Katalint kiáltotta ki uralkodónak. A vértelen puccs sikeres volt; Jekatyerina Daskova meg is jegyezte, hogy Péter boldognak tűnik, hogy megszabadult a tróntól.
Hat hónappal trónra kerülése és három nappal lemondása után, 1762. július 17-én III. Péter meghalt. Katalin első nyilatkozata szerint férjét „hagymázzal súlyosbított vérzéses görcs” vitte el, de valójában Alekszej Orlov, Katalin szeretőjének, Grigorij Orlovnak az öccse ölte meg véletlenül egy verekedés során. Egykor úgy tartották, hogy a gyilkosság Katalin parancsára történt, de újabb kutatások szerint Katalinnak ugyan jól jött férje halála, de nem adott parancsot megöletésére.Hélène Carrère D'Encausse: II. Katalin, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, , 46. oldal
Katalin, noha nem volt egyik előző orosz cárnak sem a leszármazottja, követte férjét a trónon, ugyanúgy, ahogy I. Katalin követte I. Pétert 1725-ben. Az új cárnő ezért beiktatási kiáltványában a nemzet egyöntetű akaratára hivatkozott. Ennek ellenére a nemesség egy része trónbitorlónak tekintette, akinek csak régensként lehetett volna szerepe fia, a későbbi I. Pál kiskorúsága alatt. Katalinnak azonban sikerült 34 évig azaz haláláig uralmon maradnia.
Külpolitikája thumb|280px|Katalin koronázási hintója a szentpétervári Ermitázsban
Uralkodása alatt Katalin déli és nyugati irányban kiterjesztette az Orosz Birodalom határait, bekebelezve Ukrajna déli részét, Krímet, Ukrajna Dnyeperen túli részét: Jobb parti Ukrajnát, Fehéroroszországot, Litvániát és Kurföldet. Mindent összevéve kb. -rel növelte a birodalom területét. A mai Oroszország legészakkeletibb részét, Csukcsföldet is ő annektálta véglegesen (1778).
Katalin külügyminisztere, Nyikita Panyin nagy befolyású államférfi volt Katalin uralmának kezdetén. Időt és pénzt nem kímélt, hogy létrehozza az „Északi Szerződést” Oroszország, Poroszország, Lengyelország és Svédország között, hogy ellensúlyozza a Bourbon–Habsburg szövetséget. Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy ez a terv nem fog sikerülni, Panyin 1781-ben kegyvesztett lett és Katalin az ukrán származású Alekszander Bezborodkót tette meg külügyminiszterré.
Orosz–török háborúk Katalin uralkodása alatt Oroszország lett a leghatalmasabb politikai erő Kelet- és Délkelet-Európában az 1768-74-es orosz-török háborút követően, amelynek során az Oszmán Birodalom történelmének nagy vereségeit szenvedte el többek között 1770. július 5-7-én Çeşménél, illetve 1770. július 21-én Kagulnál (ma: Cahul, Moldova). Az orosz győzelmekkel Katalin megszerezte a kijáratot a Fekete-tengerre és bekebelezte a mai Ukrajna déli részét, ahol az oroszok több új várost alapítottak: Odessza, Nyikolajev, Jekatyerinoszlav (szó szerint Katalin dicsősége) vagyis a mai Mikolajiv, Dnyipro és Herszon.
A térséget a Krími Tatár Kánság uralta, amely 1478. óta az Oszmán Birodalom vazallusa volt. Oroszország megszerezte Kercset, így kijáratot szerzett az Azovi-tengerre. 4.5 millió rubel hadisarcot vívott ki magának, és megszerezte a kereskedelmi hajózás jogát a Kercsi-szoroson. A meghódított déli területeken két kormányzóságot alapítottak: Új-Oroszországot és Azovot, a kormányzó a cárnő kegyence, Grigorij Patyomkin lett. Ő a kozákkérdést úgy kívánta megoldani, hogy saját vezetésével a kozákságot centralizált struktúrába szervezte, viszont – az autonómia ilyen felszámolása ellentételezéséül, büszkeségük növelésére – nagyobb felelősséget kívánt adni nekik. 1772-ben a karaszubari szerződés a Krímet elszakította az Oszmán Birodalomtól és független státust biztosított számára, orosz befolyással. 1774-ben a Porta ezt a kücsük-kajnardzsi békében ismerte el.
Katalin 1783-ban annektálta Krímet, alig kilenc évvel azután, hogy elnyerte függetlenségét a törököktől, fölrúgva ezzel a kücsük-kajnardzsi szerződést. A területre Patyomkin vonult be, aki elnyerte a „Taurisz fényességes hercege” címet (szvetlejsij knyaz), a katonai kollégium élére nevezték ki, és 100 ezer rubel pénzjutalmat kapott, hogy felépítse Péterváron új-Taurisz palotáját. 1784-ben a Krímet Taurisz kerületre nevezték át, Ahtiar kikötőjét pedig Szevasztopolra. Patyomkin főkormányzósága alá került a terület, azzal, hogy a fent említett két kormányzóságból kialakított Jekatyerinoszlavi kormányzósághoz csatolták.
Az orosz kormányzat hatalmas erőfeszítéseket tett a terület benépesítésére: külföldről hívtak katonákat, iparosokat, kereskedőket, és orosz birtokosokat is ösztönöztek holopjaik részbeni áttelepítésére. A telepesek 26-30 gyeszjatyina (29-33 ha) földet kaptak, a földbirtokosok 48 telket. Akik katonákat hoztak magukkal, katonai rangot kaptak. Amnesztiát kaptak a szökésből odaérkezők, a parasztok állami státusba kerültek, szabadságuk garantálásával, az óhitűek, zsidók pedig a szabad vallásgyakorlás ígérete miatt érkeztek ide. Emellett az ide települést adókedvezmények is ösztönözték.
1787-ben II. Katalin nagyszabású utazást rendezett ezen a területen, bemutatva a felépült új falvakat magas rangú vendégeinek, így II. Szaniszló Ágost lengyel királynak és II. József német-római császárnak. Az utat Patyomkin szervezte. Bár az ünneplő tömeget valószínűleg sehol sem kellett kényszeríteni a népszerű cárnő ünneplésére, és a falvak sem puszta díszletek voltak, Patyomkin kegyenc voltára és fényes karrierjére féltékeny moszkvai ellenfelei azt híresztelték, hogy színházi díszletekből összetákolt falvakat mutattak be az illusztris vendégeknek. Innen indult a legenda a „Potemkin-falvakról”, amelyek mai napig jelképezik a jól kivitelezett szemfényvesztést. (A magyar irodalomban Rejtő Jenő: Az elátkozott part c. regénye is említi ezt a történetet Potyomkinről.)
Az utazás a törökök elrettentésére is szolgált az újabb háborútól, de ezt a célját nem érte el: a törökök 1787-ben újabb háborút indítottak Katalin ellen, amely az Oszmán Birodalom számára katasztrofális eredménnyel zárult. Az 1792-es jászvásári béke hivatalossá tette az orosz fennhatóságot Krímben.
Kapcsolatai Nyugat-Európával Az európai politikai színpadon Katalin tudatosan törekedett arra, hogy felvilágosodott uralkodóként ismerjék el. Oroszországnak nemzetközi közvetítő szerepet szánt az olyan vitás kérdésekben, amelyek háborúhoz vezettek vagy vezethettek volna. Ennek megfelelően közvetíteni próbált Poroszország és Ausztria között az 1778-79-es bajor örökösödési háborúban. Az amerikai függetlenségi háború alatt 1780-ban felállított egy csoportot, hogy megvédje a semleges szállítmányokat Nagy-Britanniával szemben és visszautasította a briteknek azt a kérését, hogy az ő oldalukon avatkozzon be a háborúba.
1788-90 között Svédország ellen viselt háborút, amelyet unokatestvére, III. Gusztáv svéd király indított el abban a reményben, hogy az orosz haderőt lefoglalják a törökök. A svédek végül vereséget szenvedtek az oroszok balti flottájától. A svensksundi csata után 1790-ben a felek aláírták a väräläi békeszerződést, amelyben minden elfoglalt terület visszakerült eredeti gazdájához és a békét 20 évre szavatolták.
Lengyelország felosztása thumb|left|II. Szaniszló Ágost lengyel király, Marcello Bacciarelli festménye 1793-ból
1763-ban Katalin korábbi szeretőjét, Poniatowski Szaniszló Ágostot ültette a lengyel trónra. Noha az ötlet eredetileg a porosz királytól származott, Katalin vezető szerepet játszott Lengyelország felosztásában az 1790-es években, attól tartva, hogy az 1791. május 3-i alkotmány a lengyel–litván unió helyreállításához vezető felkelést robbanthat ki és ez veszélyeztethetné az európai monarchiákat.
Az 1789-es francia forradalom után Katalin elvetette a felvilágosodás korának több olyan elvét, amelyekkel addig rokonszenvezett. Hogy megállítsa a májusi alkotmány reformjainak folytatását és megelőzze a lengyel–litván unió modernizálását, támogatta a Targowicai Szövetség néven ismert lengyel reformellenes csoportot. Miután Oroszország legyőzte a lengyeleket 1792-ben és leverte a Kościuszko-felkelést 1794-ben, 1795. október 24-én Oroszország, Poroszország és Ausztria uralkodói megállapodást írtak alá, melynek értelmében végrehajtották Lengyelország utolsó, végső felosztását.
Kultúra thumb|200px|Katalin időskori képmása, Vlagyimir Lukics Borovikovszkij festménye
Katalin pártfogása alatt a művészetek többet fejlődtek Oroszországban, mint előtte vagy utána bármely más uralkodó idején. A cárnő a felvilágosodás eszméinek híve volt és trónuson ülő filozófusnak tartotta magát. Különösen fontosnak tartotta, hogy Európában úgy tekintsenek rá mint civilizált és felvilágosult uralkodóra, annak ellenére, hogy Oroszországban gyakran zsarnoki szerepet játszott. Azzal szöges ellentétben, hogy a szabadság eszményét hirdette, többet tett az orosz jobbágyság röghöz és urához kötöttsége érdekében, mint bárki más Borisz Godunov óta.