Lehár Ferenc (Komárom, 1870. április 30. – Bad Ischl, 1948. október 24.) zeneszerző, operettkomponista, karmester. Előadói pályafutását színházi hegedűsként kezdte, emellett egy katonazenekarban is játszott 1899-ig. Első zeneszerzői próbálkozásai kudarcba fulladtak, ezért átvette apja katona-karmesteri posztját, amelyet csak 1902-ben adott fel, amikor bemutatták első operettjét, a Bécsi asszonyokat, amely világsiker lett, és meghatározta további munkásságának fő irányvonalát. Az igazi elismerést azonban A víg özvegy (1905), a Luxemburg grófja és a Cigányszerelem (1910) hozta meg számára. Életének legnagyobb részét az osztrák fővárosban és rövid ideig Berlinben töltötte, itt mutatták be nagy sikerű operettjeit. A századeleji operett egyik legkiválóbb képviselője, műveiben magas igényű kompozíciós követelményekkel lépett fel, megújítva az akkor már sablonossá merevedett bécsi operett stílusát.
Élete és munkássága Gyermekévei Éjfél előtt két órával született Komáromban. Május 4-én megkapta a keresztségben a Ferenc Kristóf nevet, méghozzá az 50. sz. gyalogezred lelkészétől, hiszen apja ott volt katonakarmester. Az idősebb Franz Lehár Polach (1838–1898) északmorva származású volt, Schönwaldban látta meg a napvilágot. Ősei, ameddig követhető, üvegesek voltak, de földműveléssel is foglalkoztak. Franz Lehár a muzsikus pályát választotta és Sternbergben a városi karmester diákjaként megtanult hegedűn, gordonkán, nagybőgőn, kürtön, klarinéton, trombitán és ütős hangszereken játszani. Egy ideig Sternbergben dolgozott mint városi zeneigazgató, majd az 1850-es évek második felében Bécsbe költözött, ahol a Theater an der Wien fuvolása lett. 1857-ben behívták katonának, és amilyen gyorsan csak tudott, beállt egy katonazenekarba, majd megpályázta az 50. gyalogezred megüresedett katonakarmesteri posztját. Az észak-olaszországi tartományokért vívott sikertelen háborúban való részvétele után 1868-ban áthelyezték a gyalogezreddel együtt Komáromba, ahol megismerkedett jövendőbeli feleségével. A komáromi születésű Neubrandt Krisztina (1849-1906) – a legendák szerint – a város melletti cigánytáborban született. A legenda onnan ered, hogy a Cigányrét nevű külvárosban látta meg a napvilágot. Igmándból származó, elmagyarosodott német kereskedőcsalád leánya volt, apja gyertyaöntéssel foglalkozott.Mácza Mihály 2018: Komáromi anziksz – Várostörténeti barangolások 1866-ban ismerkedett össze Franz Lehárral, majd 1869. május 4-én kötöttek házasságot, és a férfi szűkös legénylakásából átköltöztek a Nádor utcába, ahol aztán az ifjú Lehár Ferenc megszületett, a család hat gyermeke közül elsőként. A házasság szokatlan volt, hiszen az ifjú házasok nehezen értették meg egymást, tudniillik Franz keveset tudott magyarul, Krisztina pedig alig beszélt németül.
Lehár Ferenc nemzetisége sok vita tárgyát képezte és képezi napjainkban is: Komáromban született, Magyarországon. Anyanyelve is magyar volt, tizenkettedik életéve előtt más nyelven nem is beszélt. Osztráknak is tekintették, mivel élete nagy részét Bécsben, illetve Bad Ischlben töltötte. A Lehár család neve valószínűleg a német Leonhard név rövidített formája, ami apja családjának morva ágáról származik.
Mire az ifjú Lehár kétéves lett, megszületett Eduárd nevű öccse, aki alig egy esztendő múlva meghalt. Ekkor a család már Pozsonyban élt, így szülővárosáról Lehárnak aligha maradtak emlékei. Mire ötesztendős lett, apját áthelyezték Sopronba. 1875-ben megszületett húga, Anna Mária, majd egy évre rá öccse, Antal. 1880-ban Budapestre költöztek, ahol apja beíratta a Piarista Gimnáziumba, otthon pedig megtanította zongorázni. Az apa megpróbálta beíratni a magyar főváros zeneiskoláiba, azonban fiatalsága miatt sehova sem vették fel. Megoldásként kínálkozott a bécsi internátus, ám az ottani felvétel akadálya az volt, hogy az ifjú Lehár nem beszélt németül. Ezt orvosolandó az apa elküldte Sternbergbe, ahol még élt apjának két testvére: Johannes, az asztalosmester, illetve Anton, a városi zenekar karmestere. A német környezetben hamar elsajátította a nyelvet, és utóbbi oldalán zenei tanulmányaival is gyorsan haladt előre. Mivel azonban a bécsi konzervatóriumba sem vettek fel 14 évesnél fiatalabb növendéket, a Lehár család úgy határozott, hogy 12 évesen a prágai zenekonzervatóriumba íratja be.
Prágai tanulmányok 150px|bélyegkép|Antonín Dvořák
1882-ben került Prágába, ahol ismét végig kellett járnia az elemi iskolát, mivel ezúttal a cseh nyelvet nem beszélte. A zenekonzervatóriumban a hegedűt választotta fő tantárgyául, tanára Bennewitz professzor volt, az intézmény igazgatója. Zeneelméletet Josef Bohuslav Försternél tanult. Nyomorúságos körülmények között élt, hiszen a családjától kapott kosztpénz csak részben fedezte szükségleteit. A helyzet 1884-ben változott meg, amikor apjának ezredét Prágába helyezték át. Erre az időre esnek Lehár első zeneszerzői próbálkozásai: néhány dal és egy szonáta. A konzervatóriumban ismerkedett meg Antonín Dvořákkal, aki a zeneszerzést tanította, és aki azt javasolta, hogy akassza szegre a hegedűjét és szentelje magát inkább a zeneszerzésnek. Ez azonban ellenkezett volna a konzervatórium szabályaival, így Lehár magánleckéket vett Zdeněk Fibich zeneszerzőtől. Amikor a konzervatórium igazgatója ezt kiderítette, választás elé állította Lehárt: vagy felhagy a magánórákkal, vagy távozik az intézményből. Mivel már csak egy éve maradt a tanulmányainak befejezéséig, Lehár a maradás mellett döntött. 1885-ben sikerült kiadót találnia (a bécsi Hofbauer cég) a G-dúrban komponált Sonate à l'Antique-jára. Apja ezt bemutatta Johannes Brahmsnak, aki elismerően nyilatkozott az ifjú tehetségről és szonátájáról. A felcseperedett Lehár Antalból apja szintén muzsikust akart faragni, ezért beíratta Ferenc mellé a konzervatóriumba. Antal azonban a katonai pálya iránt érdeklődött, majd amikor a család 1887-ben Bécsbe költözött, beiratkozott a reáliskolába, majd pedig 1889-ben a gyalogoskadét-iskolába. Így Ferenc 17 évesen ismét egyedül maradt Prágában. 1888. július 12-én került sor a vizsgahangversenyére a Rudolfinum nagytermében: Max Bruch 2. hegedűversenyét adta elő zenekari kísérettel. Az előadás sikere és a diploma megszerzése igazolták, hogy a Prágában eltöltött hat évet nem tékozolta el.
Lehár, a hegedűművész Fiatal hegedűsként mindenekelőtt állást kellett szereznie, ami nem volt könnyű, hiszen kezdő zenekari muzsikusokkal Dunát lehetett rekeszteni. Végül az elberfeldi (ma Wuppertal része) városi színházban sikerült elsőhegedűsi állást szereznie Ernst Gettkének köszönhetően, aki korábban a lipcsei színház igazgatója volt. Őt bízták meg a helyi társulat megalakításával és a színház igazgatásával. Az év végére Lehárt előléptették koncertmesterré. Az 1888-as esztendő végén apja hazahívta Bécsbe, mert zenekarában megüresedett egy szólistahely. Gettke csak azzal a feltétellel akarta elengedni, hogy talál maga helyett másik zenészt, mivel azonban a rövid idő miatt ez nem sikerült, Lehár elszökött, és ezzel szerződést szegett. A felelősségre vonástól az mentette meg, hogy besorozták. Az ifjú Lehár nagy sikerrel játszotta a hegedűszólamokat apja zenekarában, de egyszerű zenészként nem volt lehetősége jelentősebb művekkel találkozni, mint arra Elberfeldben lehetősége nyílt. Ebben az időszakban ismerkedett meg Leo Fall-lal, akit apja tanulóként a zenekarba íratott be. Lehár a szüleivel lakott egy szűknek bizonyuló családi házban, de mivel a közötte és apja közti súrlódások egyre gyakoribbá váltak (valószínűleg azért, mert apja potenciális riválist látott benne), mindössze kilenc hónapos bécsi tartózkodás után úgy döntött, hogy megpróbál a saját lábán megállni. Elszegődött karmesternek a Losoncon állomásozó 25. gyalogezredhez. Arra, hogy Lehár zeneszerzővé és zenekarvezetővé fejlődjék, tulajdonképpen a losonci évek alatt volt igazán lehetősége, hiszen a zenekarnak nem volt túlságosan nagy repertoárja, és keveset is próbáltak, így Lehár minden fennmaradó idejét a zeneszerzésnek szentelhette. Dalokat és indulókat (Fries ezredes induló, Pacor ezredes induló) írt és egyes darabjait sikerült is eladnia a lipcsei Rüder és a bécsi Hofbauer kiadóházaknak.
1890-ben Bécshez csatolták az addigi elővárosokat, és ezzel megszületett Nagy-Bécs. Ez volt a címe annak a keringőnek is, amelyet ifj. Johann Strauss komponált és vezényelt 1891-ben a bécsi Práterben. Lehárt és egyik barátját kérték fel, hogy nyújtsák át a hatalmas babérkoszorút a zeneszerzőnek. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Lehár és Strauss találkoztak; a valcerkirály nyolc év múltán meghalt.
Az első próbálkozások Az első színpadi mű megalkotására 1893-ban adódott lehetősége, amikor a coburg-gothai herceg díjat tűzött ki egyfelvonásos operára. A szövegkönyvet az ezred egyik főhadnagya írta. Lehár különösen ügyelt a romantikus történet hangszerelésére, azonban mindez nem volt elég a sikerhez. A Rodrigo nem nyerte el a díjat, sőt egy konfliktus miatt kénytelen volt távozni Losoncról. Miután egy este zenekarával koncertet adott a tiszti kaszinóban, egy őrnagy felkérte egy hegedűszóló eljátszására, azonban ezt a késői órákra hivatkozva Lehár elutasította. Az őrnagy feljelentette az ezredesnél, aki bocsánatkérésre kérte fel a karmestert. Lehár azonban visszautasította és emiatt felmondtak neki.
Lehárnak nem kellett sok ideig új állásra várakoznia, 1894-ben elkerült a pólai tengerészzenekarhoz, mely monarchia-szerte nagy népszerűségnek örvendett. Az első hangversenyén Ferenc József császár is jelen volt, és az előadás után megüzente, hogy igen nagyon meg volt elégedve. Pólában ismerkedett meg Felix Falzarival, aki rávette, hogy írjanak közösen operát George Kennan Szibériáról szóló könyve alapján. Mivel időközben földközi-tengeri expedícióra kellett utaznia a tengerészezreddel, csak 1896 tavaszán nyílt lehetősége foglalkozni az operával. Így született meg a Kukuška. Lehár felmondta karmesteri állását, és megpróbált kiadót, illetve színházat találni darabjának bemutatására. Végül a lipcsei Városi Színház fogadta el a darabot, a bemutatója 1896. november 27-én volt. A kritikák részben jók, részben visszafogottak voltak, de mindenképp optimizmusra adtak okot a fiatal komponistának. Elsősorban azt rótták fel a darabnak, hogy zenéje túlságosan is hasonlít Mascagni Parasztbecsületére. Nem is maradt műsoron, mindössze öt előadás után, néhány szólista megbetegedése miatt kénytelenek voltak levenni.
Lehár visszatért Budapestre, ahol átvette nagybeteg apjától a bosznia-hercegovinai gyalogezred karmesteri állását. Franz Lehár 1898. február 7-én hunyt el.
Budapesti tartózkodása alatt Lehár megpróbálta eladni a Kukuškát. Támogatóra lelt az operaház igazgatójának, Káldy Gyulának a személyében, aki hamarosan műsorra is tűzte a művet, 1898. május 2-án mutatták be. Noha kezdetben sikeres volt, az érdeklődés a darab iránt fokozatosan lanyhult, ezért hamarosan le is került a műsorról. Lehár ekkor úgy döntött, hogy Bécsben próbál szerencsét.
A keringők és operettek városában Lehár Bécsbe utazott és benyújtotta a Kukuškát az operaházhoz, azonban annak igazgatója, Gustav Mahler válaszra sem méltatta. Mivel a Kukuškával szerzett tapasztalatok lehangolók voltak, elhatározta, hogy ezentúl operettekkel próbálkozik, ám senki sem volt hajlandó egy kezdő zeneszerzőnek szövegkönyvet írni. Végül Gustav Schmidttől, a bécsi Ronacher-mulató háziszerzőjétől kapta meg az Arabella, a műlovarnőt. Noha Lehár megírta a zenét, a művet sohasem mutatták be, mind a librettóját, mind a zenéjét gyengének találták.